Ha a rovarcsoportokat veszélyeztetettség szerint rangsoroljuk, és a legkevésbé érzékeny, viszonylag látványos és nagytestű fajok között is jelentős számban találunk "eltűnteket", mit gondolhatunk az apró, különleges igényű fajokról?
Írta: Makranczy György (Bogárgyűjtemény)
Kelet-ázsiai gombaholyvák (Pseudoxyporus-fajok). A holyvák között ritkák az ennyire tarka mintázatú állatok, többségük egyszínű barnás vagy feketés. Balról jobbra: P. dybowskii, P. melanocephalus, P. tessellatus, P. cyanipennis (fotó: 1, 2, 4 = György Zoltán, 3 = Harald Schillhammer)
SZAVAZZON!
A bogaraké a legnagyobb fajszámú rend a rovarok között: az ismert (a tudomány számára leírt) fajok száma 450 ezer, de lehet, hogy tízszer ennyi a még ismeretlen. A bogarakon belül pedig a legtöbb faj a holyvák (Staphylinidae) családjába tartozik. A trópusi Afrikában élő korhóholyvák (Oxytelus-fajok) az egyik legnépesebb, legváltozatosabb holyvacsoportot alkotják ebben a régióban. Bár a Föld élővilágának feltárása még nagyon töredékes, afelől semmi kétség, hogy a legtöbb Oxytelus-faj Afrikában él; valószínűleg tehát itt alakultak ki, innen terjedtek át a Föld más részeire. Sehol másutt nem ismerünk ilyen mértékben alkalmazkodott, specializálódott Oxytelus-faunát.
Balról jobbra: két már ismert (Oxytelus meinanderi és Oxytelus vermicularis) valamint két leírásra váró Oxytelus-faj Kenyából illetve Etiópiából. Nem csak a fajok különböznek egymástól jelentősen, de egy fajon belül a hímek és a nőstények is (ivari kétalakúság). Az itt ábrázolt egyedek mind hímek (fotó: Harald Schillhammer)
Az Oxytelus-fajok vizsgálata azért érdekes példa, mert a trópusi rovarok túlnyomó többségéhez képest (amelyekről szinte semmi ismeretünk nincs) elég régóta és elég részletesen ismerjük őket. A ma számba vett élőlényfajok zöméről semmilyen fotó vagy ábra nem áll rendelkezésre, leírásuk annak idején szövegesen történt, ami a mai elvárásoknak már egyáltalán nem felel meg.
Száz-kétszáz évvel ezelőtt fotókat, ábrákat készíteni sem volt könnyű, de még nehezebb volt nyomtatásban megjelentetni őket. Ilyen régen még a fajok sokféleségét is olyan felületesen ismertük, hogy nem tűnt szükségesnek az ábrázolás: 1850-ben még csak 3 Oxytelus-faj volt leírva Afrikából, ilyen mennyiség elkülönítése még lehetséges egy rövid szöveggel. Ma viszont 150 faj ismert, és azt a múzeumokban őrzött anyagokból látni lehet, hogy ennek a számnak többszöröse létezik a valóságban.
A taxonómiai revízió az a munka, amely a régen leírt fajokat felülvizsgálja, összehasonlítja, ábrázolja, ismereteinket róluk mai szintre hozza, összefoglalja. A mi időnkben már nemhogy nem okoz problémát az ábrák közlése, de ezen a téren szinte már semmilyen technikai korlát nincs. Gondot a képek megbízhatósága és minősége jelenthet csak. A revízióhoz a múzeumi gyűjtemények nem nélkülözhetők: az összes olyan példány beszerzése vagy helybeni vizsgálata szükséges, amelyekre alapozva a ma ismert fajokat leírták. Általában a nagyobb múzeumok az ilyen példányokat postai úton hajlandóak az ismertebb kutatóknak kérésre elküldeni. Néhány esetben viszont ez nem lehetséges, ilyenkor utazni kell.
Gaston Fagel Le complexe des Anisopsis című munkája a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményének könyvtárában. Az 1940-es évek végétől az afrikai nemzeti parkok megalakulásával párhuzamosan nagyon sok faunafeldolgozás készült, számos monográfia is. Ma már ezek a művek is felülvizsgálatra szorulnának (fotó: Makranczy György)
Annak kapcsán, hogy az afrikai Oxytelus-fajok nem a kifejezetten gyengén ismert rovarok közé tartoznak, érdemes megemlíteni, hogy a fajok azonosításának (meghatározásának) a legfontosabb feltétele a róluk rendelkezésre álló ismeretek egységessége és következetessége. Hiába tudunk a fajokról viszonylag sokat, semmire nem megyünk azzal, ha az egyiknek a fejéről van egy képünk oldalról, a másiknak van egy rajz a lábáról, a harmadikról meg azt tudjuk, hogy milyen hosszú a szárnya. Mivel ezeket a fajokat több mint 150 év folyamán tíznél is több szerző írta le, ilyen helyzet óhatatlanul előáll.
Az eltelt időben az is kiderült, hogy pl. az egyes testrészek színe nem megbízható tulajdonság: nagyon változékony földrajzilag, sőt gyakran még azonos helyen élő egyedek között is. A színekre alapozott leírásokat ezért felül kell vizsgálni és el kell dönteni, hogy valóban különálló fajokról van-e szó. Ha nyilvánvaló, hogy két vagy több név ugyanazt a fajt fedi, akkor azt a nevet használjuk a továbbiakban, amelyik a legrégebbi. Ez a prioritás elve a zoológiai nevezéktanban.
Gaston Fagel (1909–1973), a Belga Királyi Természettudományi Intézet (Institut royal des Sciences naturelles de Belgique) munkatársa Brüsszelben az 1960-as években. Összesen 1255 fajt írt le, az afrikai Oxytelus-fajokat jórészt az ő munkássága nyomán ismerjük. Az elsők között volt, akik felülvizsgáló, összefoglaló műveket is készítettek, és műveiket gazdagon illusztrálták (forrás: Georges Coulon, ismeretlen fotós)
Az Oxytelus-fajok leggyakrabban emlősök trágyájában vagy hangyák, termeszek fészkeiben élnek, ott korhadó növényi anyagokkal táplálkoznak. Testük vagy fényes és többnyire sima, vagy éles peremű, apró hálózatos ráncokkal fedett. Az előbbi esetben testfelületük taszítja a szennyeződéseket, és rejtőzködésüket a színük segíti. Az utóbbi esetben viszont mirigyeik olyan váladékot bocsátanak ki, amelyek a talajszemcséket a ráncolt testfelszínhez tapasztják, és ezzel biztosítják, hogy az állat a környezetében észrevétlen maradjon.
Ezt a két fajt (Oxytelus africanus és Oxytelus dorylophilus) hangyafészkekben találták. A felületi ráncokban a mirigyváladék által erősen megkötött talajszemcséket és törmeléket csak órákig tartó fáradságos munkával lehet úgy eltávolítani, hogy ilyen elektronmikroszkópos felvételek készülhessenek (fotó: Makranczy György)
A ma ismert 150 Oxytelus-faj körülbelül egynegyede kifejezetten gyakori. Például elefántok trágyakupacaiban igen nagy számban lehet velük találkozni, mesterséges fényre is odarepülnek, ezért szinte minden Afrikából származó rovargyűjteményben megtalálhatók. Viszont a 150 faj között szép számmal akadnak olyanok is, amelyeket egy vagy néhány példány alapján írtak le, és soha többé nem kerültek elő. Ennek oka lehet az, hogy ezek ritkább, szórványosan előforduló fajok, de néha az is, hogy élőhelyeiket megváltoztatták, tönkretették, ezért esetleg ki is pusztulhattak.
Megdöbbentő végiggondolni, hogy ezek jól repülő és ezért jól terjedő, általában széles elterjedésű fajok, életmódjuk sem köti őket túlzottan egy bizonyos növényhez vagy állathoz, hiszen trágya, hangya és termesz szinte mindenütt van a trópusi Afrikában – és mégis, az ismert fajok jelentős hányada a "kipusztult" vagy "többé elő nem került" kategóriába tartozik. Mi lehet a helyzet azokkal a rovarokkal, amelyeket életmódjuk egy meghatározott másik élőlénnyel köt össze, vagy nem repülnek és ezért nagyon kicsi a terjedőképességük, esetleg csak egyetlen hegyen, egyetlen folyóban fordulnak elő, és olyan speciális életmódot folytatnak, ami miatt nagyon érzékenyek a környezet változásaira?
Oxytelus galla hímje és nősténye. Albert Fauvel francia természettudós írta le 1905-ben, ő jelenleg az ötödik a legtöbb holyvafajt leírt tudósok ranglistáján: 1851 fajt nevezett el. Az Oxytelus galla példányai Eritreából (kb. 15°41'13"N, 38°37'49"E) származtak, ezt a fajt egyetlen későbbi feldolgozás sem említi, és az eltelt 110 év alatt soha többé nem került elő (fotó: Harald Schillhammer)
A fajok modern ismerete, ábrázolása kulcsfontosságú a megismerésükhöz, felismerésükhöz, esetleg megmentésükhöz. A legtöbb élőlény védelméért azért nem tudunk tenni, mert egyáltalán nem tudunk semmit róluk, gyakran csak "nevek egy katalógusban", jobb esetben csak a bizonyítópéldányaik léteznek egy-egy természetrajzi gyűjteményben. Az ismeretek ilyen alacsony szintje azért is veszélyes, mert megakadályozza az újabb fajok megismerését.
További olvasnivalók a természetrajzi gyűjtemények jelentőségéről
Halott békák ítélete ideológiák felett – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 22. rész
Kossuth, Bartók és Nabokov, a természetbúvárok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 21. rész
A méreg ötven árnyalata – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 20. rész
Irány Albánia! – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 19. rész
Rejtett történelem: a határok változnak, de a cédulák maradnak – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 18. rész
Eltűnt és sosem volt ritkaságok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 17. rész
Alkoholba áztatott remény – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 16. rész
Darázshiszti és darázsgyűjtemény – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 14. rész
Mégsem mamuthúst ettek a felfedezők Klubjában – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 13. rész
Tchernov nyaklánca az alkoholból – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 12. rész
Görnyedt alakok az éjszakában: gyalogpattanászok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 11. rész
Egy szürke gyűjteményi példány történelmi titka – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 9.rész
Az élőhely megsemmisült, a növény életre kelt – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 8. rész
Migránsok és otthon maradók – Egy tundranövény génekben őrzött vándorlástörténete – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 7. rész
Kipusztultnak hittük – A zörgőfű és a macskamenta története – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 6. rész
Klímaváltozás a cédulákon – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 5. rész
A lőtér fantomja – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 4. rész
Kommentek az apokalipszis magas lováról – avagy a tudomány vagy a tudatlanság oltára a nagyobb? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 2. rész
Poloskák jelzik a Balaton vízének minőségét? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 1. rész
A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
