MNMKK - Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Hogyan váltsuk valóra gyermekkori álmunkat? Milyen eszközeink vannak a trópusi rovargyűjtéshez, egyáltalán a rovargyűjtéshez?

 Szerzők: Horváth Edit (Talajzoológiai-gyűjteménycsoport) és Makranczy György (Bogárgyűjtemény)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva kisfiú, aki nagyon szeretett kóborolni a túrkevei pusztán. Felment a templomtoronyba, onnan nézte vágyakozva a távoli horizontot. Ez a kisfiú a később világhírű vált zoológus, Balogh János (1913-2002) volt.

Felnövekedvén a hírneves Fasori Evangélikus Gimnázium tanulója lett, ahol kezébe került egy Herman Ottóról szóló könyv, és ennek hatására eldöntötte, hogy pókász lesz. Ekkor 16 éves volt. Egy tanára, látván Balogh János elkötelezettségét, beajánlotta a Természettudományi Múzeum Pókszabásúak-gyűjteménye akkori vezetőjének, Kolosváry Gábornak. Szorgalmasan tanulmányozta a pókokat. Egyszer csak kezébe került a „sorsdöntő stanicli”. Erről így ír:
„Akkoriban még spóroltak a papírral, és egy szép napon látom, a staniclim, amit megcsavartak annak a tizenöt deka nápolyinak, a Természettani Közlemény egyik pótfüzetének lapja volt. A nápolyit megettem, a lapot kibontottam. Biró Lajos egyik, Herman Ottónak címzett levele volt rajta, amit a Természettudományi Közlöny szerkesztőségéhez intézett. Beszámolt arról, hogy mit csinált Új-Guineában 1899-ben meg 1901-ben. Ebből tudtam meg, hogy van egy Biró Lajos, aki Új-Guineban gyűjt. Megtaláltam a legújabb eszményképemet.
Ez az esemény vezetett vissza Túrkevére az első fára mászáshoz, a toronyhoz, ahonnan körbenéztem, a horizonton túli elvágyódáshoz.
Herman Ottó csak az északi Madár-hegyekig jutott el, Biró Lajos Új-Guineáig. Miért ne vizsgáljam én Herman Ottó pókjait a trópusokon? Átlépek a "Herman Ottó-övből" a "Biró Lajos-övbe", mert eszményképből kettő sem sok.”

1. kép Balogh János Sibitiben (Kongói Köztársaság) 1963-ban (forrás: Csuzdi Csaba)

Ettől kezdve a trópusokra készült. Érdeklődése új irányt vett, a pókok mellett a talajban élő atkákat, azon belül a törpe páncélos atkákat (Oribatida) tanulmányozta. Ez az állatcsoport abban az időben nagyon alul-kutatott volt és nagy tudományos lehetőségeket rejtett. Balogh János 1937-ben az első Magyarország atka faunáját bemutató cikkében 65 magyarországi Oribatida fajt említ. Balogh János, és tanítványa, Mahunka Sándor munkássága nyomán 2004-ben már 540 Oribatida faj volt ismert hazánkból.

Balogh János ezernél több atkafajt írt le.
Közben külföldi szakmai kapcsolatokat alakított ki. Felkérték egy nagy angolai talajminta anyag feldolgozására. Ez még nem a vágyott/várt trópusi út volt, hanem csak munka trópusi anyagokkal.

A trópusi utazást egy elnyert UNESCO pályázat tette lehetővé. Így 34 várakozással és szorgalmas, felkészüléssel eltelt esztendő után, 50 éves korában teljesült az álma, és elindult az „Első magyar talajzoológiai expedíció” Brazzaville-Kongóba.

2. kép Gyűjtési helyek (Készítette: Makranczy Gy.)

3. kép Meya (Brazzaville-Kongó) (forrás: Csuzdi Csaba)

Abban az időben kevesek kiváltsága volt a trópusi gyűjtőút. Ezért aki részt vehetett ilyenen, az gyűjtött minden állatcsoportot az itthon maradt kutatótársai számára is. A csapatban volt egy gilisztakutató (Zicsi András), egy entomológus (Endrődy-Younga Sebestyén) és egy talajzoológus/pókász-akarológus (Balogh János). Változatos gyűjtési módokat alkalmaztak, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a terepen töltött időből. Módszereik talán az olvasó számára is érdekesek lehetnek, ezért a következőkben ezeket mutatjuk be.

Terepi futtató

Balogh János szemében az utazás egyik legfontosabb célkitűzése egy hatékony terepi „futtató” szerkezet kipróbálása volt. A futtató a talajzoológus legfontosabb eszköze a gyűjtés során. A begyűjtött talajmintát önmagában nem lehet vizsgálni, hiszen a talajállatok, az atkák nagy része mikroszkopikus méretű és a talajszemcsék között nem látható. Valamilyen módon el kell érni, hogy az állatok ki akarjanak jönni a talajból. Ez úgy történik, hogy egy rostaszövet alá tölcsért tesznek és a tölcsér alsó végére egy alkohollal teli edényt. A rostaszövetre helyezett minta száradni kezd, az állatok lefelé menekülnek, ahogy ezt a talajban tennék a felszín száradása esetén, kiesnek a réseken, leszánkáznak a tölcsér oldalán és belekerülnek az alkoholos edénybe.
Ezt a módszert Antonio Berlese olasz akarológus (azaz atkakutató) fejlesztette ki 1905-ben, de csak zárt térben tudták alkalmazni, mert a mintát melegíteni kellett, vagy lámpával megvilágítani. Balogh János terepi körülményekhez igazította ezt a gyűjtőeszközt. Könnyű anyagokból állt, hogy szállítható és gyorsan felállítható legyen. A terepi futtató által kinyert állatok száma Balogh mérései szerint 80%-a volt a zárt térben alkalmazott futtatóból kinyerhető mennyiségnek, azaz kellően sikeresnek bizonyult. Nagyon megnövelte a gyűjtés hatékonyságát, nem kellett azonnal visszafordulni a terepről, hogy a minták laboratóriumi futtatóra kerüljenek.

4. kép Terepi futtató első változata (forrás: Facebook Balogh János emlékoldal)

5. kép Terepi futtató ma (fotó Szőke Viktória)

Rostálás

6. kép Rostálás (forrás: Facebook Balogh János emlékoldal)

A rostálás megelőzheti a talajminták futtatóra tételét, vagy önmagában alkalmas lehet nagyobb (nem mikroszkopikus) állatok gyűjtésére. Rostálás során a talajt és a talajon lévő növényzetet rostálják. A rosta felső és alsó részét egy rostaszövet választja el. A felső részbe kerül a növény vagy a talaj, ezt rázzák. A növényeken vagy a talajban lévő állatok, kisebb talajszemcsék, növényi maradványok lehullanak a rosta aljába, innen kerülnek a futtatóra vagy lepedőre átválogatásra (ld. lejjebb a „Szippantózás”-t). A rosta felső részében maradt növényzetet eldobják.

Kopogtatás

7. kép Kopogtatás az őserdőben (forrás: Facebook Balogh János emlékoldal)

A növényeken élő rovarokat úgynevezett kopogtatással is gyűjtik. A kopogtató felszerelés egy ernyőből és egy botból áll. Az ernyőt a kiválasztott ág alá tartják és megütögetik, az ágon kapaszkodó rovarok belehullnak az ernyőbe. Ilyen módon főleg olyan ízeltlábúakat lehet gyűjteni, amelyek nem tudnak, vagy nem szívesen repülnek.

Fűhálózás

8. kép Fűhálózás közben (forrás: Facebook Balogh János emlékoldal)

A fűháló nagyon egyszerű eszköz. Kerek nyeles keretre erősített, könnyű anyagból készült zsák. Használója füves, bokros területen maga előtt kaszáló mozdulatokat végez, így a növényzet mozgásának hatására a rovarok beleesnek a zsákba.

Szippantózás

9. kép A kopogtatott anyag válogatása szippantóval (forrás: Facebook Balogh János emlékoldal)

A kopogtatással, fűhálózással vagy rostálással gyűjtött anyag egy lepedőre kerül, ahol szippantóval válogatják ki az érdekes állatokat. A szippantó egy átlátszó üvegcsőből, két átfúrt dugóból, két rövid fémcsőből és egy hosszú hajlékony csőből áll. A fémcsővel ellátott dugókkal bedugják az üvegcsövet és az egyik végéhez csatlakoztatják a hosszú csövet. A szippantó a vákuum elvén működik. A kutató a hajlékony csövet a szájába veszi, a szippantó másik végét a kiválasztott állathoz érinti és megszívja a csövet. A keletkezett vákuum hatására az állat az üvegcsőbe kerül. Innen a zsákmányt tároló dobozokba teszik át.

Adminisztráció

10. kép Adminisztráció (forrás: Facebook Balogh János emlékoldal)

A gyűjtéssel megegyező fontosságú a gyűjtött anyag adatainak felvétele, azaz adminisztrációja, a terepi gyűjtőnapló vezetése. A gyűjtött anyag akkor bír tudományos értékkel, ha tudható róla, hogy hol, ki és mikor gyűjtötte, milyen módszerrel és milyen élőhelyen. A gyűjtőnapló hasonlít a tengerészek hajónaplójára. Nélküle a trópusi expedíció és bármilyen más típusú gyűjtés értelmét veszti. Ezért akármennyire szeretne egy zoológus éjt nappallá téve csak állatokat gyűjteni, kénytelen minőségi időt szánni az adminisztrációra is. Utolsó képünk ennek állít emléket, amint Balogh János terepi rögtönzött „irodájában” írja gyűjtőnaplóját. Részletes leírásaiért hálás az utókor, de nem csak a szűk szakma, hanem a tágabb olvasóközönség is, hiszen ezekből születtek híres úti beszámolói, melyek ezen bejegyzés alapját is képezték.

Irodalom:
Balogh János (2004): Túrkevétől Óceániáig. Nemzeti Lap- és Könyvkiadó Kft, 1–190.
Balogh János (2005): Pusztuló őserdők, virágzó sivatagok. Feljegyzések és emlékképek trópusi utazásaimról. Magyar Nyelvért Alapítvány Budapest, 1–279 + I–XXXVI.