Írta: Babocsay Gergely
A bajszos halción kapcsán a természettudományi gyűjtemények hasznosságáról írtunk bejegyzést. Számos érvet soroltunk fel, mégis sokan fejezik ki továbbra is ellenérzésüket az ilyen gyűjtemények építésével kapcsolatban. Ezért a következő hónapokban hetente közlünk egy-egy olyan blogbejegyzést, amely arról számol be, hogy mekkora jelentősége van ma is az évek során összegyűjtött preparátumoknak.
Ezúttal egy ritka vipera megtalálásának történetét mutatjuk be.
Két svéd herpetológus, Göran Nilson és Claes Andrén hosszú éveken át dolgoztak a viperafélék egyik igen tetszetős csoportjának, a hegyiviperáknak (Montivipera genusz) a rendszerezésén. Mivel ezek a jószágok a Közel-Kelet magas hegyormain élnek, mint általában az ilyen munkákat, a két herpetológus ezt is szakirodalmi búvárkodással és a különböző múzeumokban összegyűlt preparált példányok tanulmányozásával végezte. Egyik alkoholban konzervált kígyó után a másikat vizsgálták meg, majd összesítették és elemezték a példányok adatait. Az évek során számos új fajt írtak le, illetve igen alapos összegzést adtak a hegyiviperákról és alaktani változatosságukról. Ezért ma viszonylag jó képünk van arról, hogy hány fajuk él, és merre találhatók.
Miközben az irodalmat böngészték, rábukkantak egy olyan kígyó leírására, amely nem felelt meg egyetlen általuk ismert kígyónak sem. A példányt Moritz Wagner, német utazó és természettudós gyűjtötte 1846-ban az Urmia-tó mellett, Észak-Iránban, a mai Kelet- és Nyugat-Azerbajdzsán tartományok területén. Az irodalmi forrásokban az is szerepelt, hogy a preparátum a Göttingeni Múzeumba került, amelynek anyagát később beolvasztották a bonni Alexander Koenig Múzeum herpetológiai gyűjteményébe. A kutatók mindjárt levelezni kezdtek a bonni gyűjtemény kurátorával, Wolfgang Böhmével, aki maga is érdeklődni kezdett a rejtély iránt. Szinte minden közel-keleti viperát tartalmazó üveget átkutatott, míg végül a hegyiviperáktól erősen különböző lebetin viperák között meglelte a keresett kígyótetemet.
A Wagner-hegyivipera (Montivipera wagneri) a közel-kelet magas hegyvonulatain él
(fotó: Konrad Mebert)
Azonnal nyilvánvaló lett, hogy új fajról, mi több, a csoport egyik legszebb fajáról van szó. Kiderült, hogy ma is léteznek populációi, de csak néhány kicsiny élőhelyfolton találhatók meg Törökország Örményországgal határos vidékén, 1500–2000 méterrel a tengerszint felett. A Montivipera wagneri (Nilson & Andrén, 1984) névre keresztelt kígyót a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) igen hamar a kipusztulással veszélyeztetett kategóriába sorolta, és felkerült a Washingtoni Egyezmény (CITES) II-es függelékébe is.
A sors iróniája azonban, hogy a kígyót − látványos külseje miatt – elkezdték gyűjteni a hobbiállatpiac számára, ami tovább növelte a veszélyeztetettségét. Ráadásul szűk, körülhatárolt élőhelye egy gáttal duzzasztott folyó alá kerülhet, ha a mostani politikai helyzet ezt meg nem akadályozza. A kérdés tehát az, hogy a faj felfedezése segítette-e a fennmaradását: a gyűjtők gyűjtik, a gát építését pedig azon a vidéken (és talán máshol is) nem lehet megállítani egy vipera miatt. Mindenesetre a faj felfedezése és védelmének lehetősége kizárólag a gyűjteményeknek köszönhető. Az, hogy tetszetőssége miatt gyűjtik ezt a szép kígyót, nem a múzeumi gyűjtemények hibája, de hogy azóta nemzetközi egyezmények védelme alá került, az ő érdemük.
A gyűjtemények tehát nem csak a múlt örökségét őrzik, hanem a még élők védelmét is szolgálják.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
