Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Szerzők: Szél Győző (Bogárgyűjtemény) és Szöllősi-Tóth Petra (Légygyűjtemény)

 1. Bevezetés. A Baross utcai épület

Mint közismert, az 1956-os forradalmi események során a Természettudományi Múzeumot olyan megsemmisítő csapás érte, amilyenre még nem volt példa a több mint 220 éves története során. A múzeum főépületében szinte teljes egészében a lángok martalékévá váltak az Ásvány- és Kőzettár valamint az Őslénytár gyűjteményei. Megsemmisült a méltán híres Afrika-kiállítás Kittenberger Kálmán oroszlánjaival és hatalmas elefántbikájával. Néhány nappal később hasonló sorsra jutott az állattári gyűjtemények jelentős része a Baross utcában. Az akkor háromemeletes épületben a Hal- valamint a Herpetológiai Gyűjtemény alkoholos anyaga meggyulladt a legfelső szinten, majd az égő alkohol lefolyt, így a 2. emelet is pillanatok alatt lángtengerré vált. Leomlott a tető, átszakadt a födém, a lépcsők lezuhantak. A legnagyobb kárt eközben a Légygyűjtemény szenvedte el, az itt őrzött példányokból úgyszólván alig maradt valami, míg a szakkönyvtár teljesen odaveszett. A katasztrófát túlélő példányok megmenekülése Soós Árpádnak köszönhető, aki az általa tanulmányozott gyűjteményrészt a Poloskagyűjteménybe vitte át ideiglenesen. A Lepke-, a Bogár- és a Poloskagyűjteményt a tűz alig, inkább az oltásnál használt víz károsította, de jóval kisebb mértékben (Boros 1957; Mihályi 1957).

A Baross utca 13. szám alatti épületet eredetileg az Országos Központi Hitelszövetkezet szék- és bérházának tervezte Kauser József, és a századfordulóra készült el, a józsefvárosi terjeszkedések fellendülésének idején. Eredetileg háromemeletes, háromtornyos neogótikus épület volt (1. ábra), amelyet az épületben jelenleg is tartózkodó Természettudományi Múzeum vásárolt meg egyre bővülő gyűjteményei részére. Ennek megfelelően át kellett alakítani az épület belső kiképzését, berendezéseit. Ebbe az épületbe költözött az Állattári Osztály a Főigazgatósággal együtt 1928. október 22. és november 10. között. A szervezés és lebonyolítás nagyrészt Csiki Ernő (1875–1954) érdeme. Az Állattár udvarán ma is meglévő platánfát is 1928-ban ültették (Szajáni 1985).

1. ábra. A Baross utca 13. alatti múzeumépület régi formájában 1902 körül.
(Forrás: Az Országos Központi Hitelszövetkezet évkönyve és naptára az 1903. évre.)

A Baross utcai épület és az Állattár a II. világháború eseményeit viszonylag jól viselte, viszont az 1956-os események során a becsapódó aknagránátok tetemes kárt okoztak benne: a gyűjtemények, iratok, bútorok, eszközök nagy része megsemmisült, részben a lángok, részben az oltóvíz miatt. Az újjáépítés több mint 2 évig tartott, az épület mai, tornyok nélküli és négyemeletes formáját ekkor nyerte el (2. ábra). Gyakorlatilag teljes szépségében megmaradt az egykori tanácsterem (később főigazgatói iroda) (3. ábra) Vastagh Géza szürke marhát ábrázoló festményével, melynek címe: „Ki a legény a csárdában?” Megvan a hatalmas eredeti perzsaszőnyeg is. A belső berendezések (4. ábra), a bútorzat is sokat megőriztek eredeti állapotukból, míg az épület kívül észrevehetően átalakult (Szajáni 1985).

2. ábra. A Baross u. 13. alatti múzeumépület jelen állapotában. A felvétel 2023 novemberében készült.
Fotó: Szél Győző

 3. ábra. Főigazgatói iroda 1956-ban a tragédia bekövetkezése előtt. A hat személyből ketten nem múzeumi dolgozók, feltehetőleg külföldi vendégek, személyüket ma már nehéz kideríteni. Balról jobbra: Boros István (1891–1980), a múzeum akkori főigazgatója (1), az egyik vendég (2), Székessy Vilmos (1907–1970) az Állattár (3), Kaszab Zoltán (1915–1986) a Bogárgyűjtemény (4), végül Szunyoghy János (1908–1969) az Emlősgyűjtemény vezetője (5). A jobb oldalon ülő személy szintén vendég (6). Az első emeleti terem falát Vastagh Géza (1866–1919), a híres „oroszlánfestő” műalkotásai díszítik. A könyvespolcon Szilágyi Margit (1884-1982) őslényszobra látható. A padlón eredeti perzsa szőnyeg. Forrás: Bogárgyűjtemény fotóarchívuma.4. ábra. A Poloskagyűjtemény míves fiókjai Szikora Gyula asztalosmester műhelyéből, a 20. század első évtizedeiből. Ilyen tárolók voltak a Légygyűjteményben is, de 1956-ban megsemmisültek.
Fotó: Szöllősi-Tóth Petra

2. Nevezetes légyfajok a Magyar Természettudományi Múzeum Légygyűjteményéből

Az alábbiakban bemutatott légyfajok egy részét Bíró Lajos gyűjtötte Pápua Új-Guineában és Kertész Kálmán (1867-1922), a magyar dipterológia meghatározó alakja írta le őket a tudomány számára (12., 13. és és 16. ábra). Az ábrázolt fajok közül néhány nem Pápua Új-Guineából származik (6., 7., 8. és 10. ábra), vagy ha igen, akkor nem Kertész írta le (9. és 14. ábra). Habár Bíró Pápua Új-Guineában való tartózkodásának idején már számos állatcsoportnak volt szakavatott ismerője és egyben kiváló gyűjtője, a legyek tekintetében Kertész Kálmán konkrét tanácsokkal látta el Bírót, hogy az egyes légyfajokat hol kell keresnie és milyen módszerrel a legcélszerűbb őket gyűjteni (Papp L. szóbeli közlése; Szél 2006).

5. ábra. Épségben megmaradt fiók Kertész Kálmán kézírásos céduláival. Fotó: Szöllősi-Tóth Petra

 6. ábra. Loxoneura formosae Kertész, 1909. Szintípus. A példányt Sauter gyűjtötte Tajvanon, régebbi nevén Formosán. A laposfejű legyek (Platystomatidae) családjába tartozó faj nagy és feltűnő mintázatú szárnyát viszonylag keveset használja. E feltűnő külsejű légy élete nagy részében lomhán mászkál a fatörzseken (Marshall 2012). Az ábrán a függőleges vonal hossza 5 mm. Fotó: Somogyi Anna Ágnes

 7. ábra. Loxoneura formosae Kertész, 1909. Pál János festményén jól látszanak a ragyogó, élénk színek.

 8. ábra. Bromophila caffra (Macquart, 1846) (Pál János festménye). Szintén a laposfejű legyek (Platystomatidae) családjába tartozik. A Bromophila-nemzetségnek mindössze ez az egy, viszonylag nagy termetű faja ismert. Afrika délkeleti részén honos. Piros feje és kékesfekete teste alapján némiképp hasonlít az előző fajhoz, mégis igen jellegzetes. Védekezésképpen szájszervéből mérgező, sárga folyadékot bocsájt ki (Marshall 2012).

9. ábra. Achias longividens Walker 1859 (Pál János festménye). Bár kinézetében jelentősen eltér a fenti fajoktól, ez az 1 cm-nél valamivel nagyobb, Pápua-Új-Guineából származó faj is a laposfejű legyek (Platystomatidae) családjába tartozik. Ez a csoport feltehetőleg a legbizarrabb légyformák gyűjtőhelye. A pörölycápát idéző nyeles szem csak a hímek sajátossága. A bonyolult udvarlási szertartásban nemcsak a különlegesen mintázott szárnyaknak, hanem a szájszervek összeérintésének is fontos szerepe van (Marshall 2012).

 10. ábra. Tachinisca cyaneiventris Kertész, 1903. Szintípus. A változatos megjelenésű és fajgazdag fúrólegyek (Tephritidae) családjának tagja, melynek lárvái élő növényi szövetekben fejlődnek, így sok közöttük a kártevő. A nagy fajszám feltehetőleg az erős gazdaspecificitásssal magyarázható (Mihályi 1972; Varga, Rózsa, Papp & Peregovits 2021). Az itt látható példány körülbelül 1,5 cm. Fotó: Somogyi Anna Ágnes

 11. ábra. Tachinisca cyaneiventris Kertész, 1903 lelőhely-és típuscédulája.

12. ábra. Mettinia subocellifera Walker 1859). A Kertész által 1900-ban ennek a fajnak adott név („Sapromyza pulcherrima”) ma már nem érvényes, hanem szinoníma. A Sapromyza a mintegy 2000 fajt magában foglaló korhadéklegyek (Lauxaniidae) fajokban leggazdagabb genusza. Képviselői bomló növényi anyagokkal táplálkoznak. Az itt bemutatott, közel 5 mm testnagyságú példány szintípus. Fotó: Somogyi Anna Ágnes

13. ábra. A „Sapromyza pulcherrima Kertész, 1900” lelőhely- és típuscédulái.

 14. ábra. Ausztráliai agancsos légy (Phytalmia alcicornis (Saunders, 1861)) (Pál János festménye). A fúrólegyekhez (Tephritidae) tartozó faj példányait Bíró Lajos gyűjtötte több mint 120 éve Új-Guineában. A fején hatalmas szarvszerű függeléket viselő agancsoslégy vagy más néven jávorszarvaslégy 1,5‒2 cm-es hímjei olykor ádáz csatát vívnak egymással az őserdő korhadó farönkjein a nőstények kegyeiért. Egymásnak feszülnek, miközben testük egyre magasabbra emelkedik. A függőlegesen, két hátsó lábukon álló páros egyik tagja végül hátrabillen, majd sértetlenül elrepül, így ér véget a küzdelem a kidőlt fatörzsön, mely egyben a peterakás színhelye is (Attenborough 1993). A fúrólegyek lárvái növényi szövetekben fejlődnek (Varga, Rózsa, Papp és Peregovits 2021)

 15. ábra. Az agancsoslégy névadója, a jávorszarvas (Alces alces) (Pál János festménye). Agancsa emlékeztet az agancsoslégy fejét díszítő függelékre.

 16. ábra. Lonchaea pollinosa Kertész, 1901, lektotípus (Szöllősi-Tóth 2023). A példányt Bíró Lajos gyűjtötte Pápua Új-Guineában 1996-ban. A közelebbi lelőhely, az akkori „Berlinhafen” neve ma Berlin Harbour, és Bíró egyik jellemző gyűjtőhelye volt. A szőröshomlokú legyek (Lonchaeidae) az egész világon elterjedtek, legnagyobb fajgazdagságukat azonban az északi mérsékelt övben érik el (Marshall 2012). A magyarországi legyek katalógusa 26 fajt említ ebből a családból (Papp 2001). Az ábrán a vonal hossza 1 mm. Fotó: Somogyi Anna Ágnes

3. Kertész Kálmán és a Természettudományi Múzeum Légygyűjteménye

Kertész Kálmán (1867–1922) eredetileg orvosnak készült, de a zoológia iránti érdeklődése miatt a bölcsészkarra iratkozott be, ahol doktori diplomáját is szerezte. 1896-ban nevezték ki a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol az akkor még csak 7 dobozban kallódó légyanyag várta. Saját és múzeumi kollégáinak gyűjtésével, vásárlásokkal 6 év alatt már közel 60.000 darabos gyűjteményt hozott létre, jórészt még meghatározásra várva. Alapgyűjteményül a mintegy 10.000 darabból álló meghatározott és sok típust tartalmazó Pokorny-féle gyűjtemény szolgált. A leggazdagabb külföldi anyag Bíró Lajos (1856‒1931) új-guineai és Kittenberger Kálmán (1881‒1958) afrikai útjáról származott. Kertész sűrű levelezésben állt és rendszeresen cserélt anyagot külföldi szaktársaival. Haláláig a gyűjtemény mintegy 250.000 példányra növekedett, így korának legnagyobb gyűjteményei között tartották számon (Papp L., kézirat). Kezdetben más rovarcsoportok kötötték le figyelmét, legyekkel csak 1894-ben kezdett el foglalkozni Kohaut Rezső (1858‒1908) tanácsára. Pár év eltelte után, 1896. június 27-én segédőrnek nevezték ki a Nemzeti Múzeumban, majd 1912-ben igazgatóőrré lépett elő. Az Állattár igazgatójának 1919-ben nevezték ki, de röviddel ezután, 55 éves korában, 1922. december 27-én súlyos betegség következtében elhunyt (Bodó, Viga és Élesztős 2002; Mihályi 1968; Soós 2012, Szöllősi-Tóth 2023 és Vig 2019).

17. ábra. Kertész Kálmán képe a Légygyűjtemény archívumából

Kertész húsz év alatt úgyszólván a semmiből teremtette meg a Nemzeti Múzeum légygyűjteményét. Nevét mégsem a gyűjtemény, hanem tudományos dolgozatai és légykatalógusai tették világszerte ismertté. Előbb a böglyök (Tabanidae) (1900) és a csupaszemlegyek (Pipunculidae) (1901) világkatalógusa született meg, majd a „Katalog der paläarktischen Dipteren” I. kötete (1903). (Ennek a sorozatnak a további részeit külföldi szakemberek, Bezzi, Stein és Becker írták.) Ezután hozzáfogott emberfeletti vállalkozásába, egyedül egy Diptera-világkatalógus megszerkesztésébe, melynek I. és II. kötete 1902-ben jelent meg Budapesten, 1908 és 1910 között pedig még további öt kötet hagyta el a nyomdát, jórészt Kertész Kálmán saját költségén. A 10 részesre tervezett sorozat hiányzó anyaga is kartonon készen volt, de az I. világháború kitörése és az országban uralkodó általános szegénység miatt ez már nem jelenhetett meg. Kertész Kálmán 1900 és 1910 között tíz katalógust írt, melyek összterjedelme majdnem 3000 oldalra rúg.

 18. ábra. Légykatalógusok, melyek zömét Kertész Kálmán írta és állította össze. Fotó: Szöllősi-Tóth Petra

 19. ábra. Kertész Kálmán közleménye Theodor Becker légykutatónak szóló ajánlásával (Pipunculidae – csupaszemlegyek katalógusa). Fotó: Szöllősi-Tóth Petra

 Irodalom:

•  Attenborough, D. 1993: Az élet erőpróbái. Az állatok viselkedésének természetrajza. Harmadik kiadás. Park Kiadó, Budapest, 326 pp.
•  Bodó S., Viga Gy. és Élesztős L. (szerk.) 2002: Magyar múzeumi arcképcsarnok. Életrajzok a magyar múzeumügy történetéből. Pulszky Társaság – Tarsoly Kiadó, Budapest, 984 pp.
• Boros, I. 1957: The Tragedy of the Hungarian Natural History Museum – Annales historico-naturales Musei natonalis hungarici (series nova) 49.: 491–505.
•  Kertész K. 1903: A Magyar Nemzeti Múzeum Diptera gyűjteménye. – Rovartani Lapok 10(1): 14–15.
•  Marshall, A. S. 2012: Flies. The Natural History and Diversity of Diptera. Firefly Books Ltd., New York (U.S.A.) and Richmond Hill (Canada), 616 pp.
•  Mihályi F. 1957: Mi égett el a Nemzeti Múzeumban? – Élet és Tudomány 12(1): 7–12.
•  Mihályi F. 1968: Megemlékezés Dr. Kertész Kálmánról születésének 100. évfordulóján. Folia entomologica hungarica (S. N.) 21(16): 209–224.
•  Mihályi F. (1972): Kétszárnyúak – Diptera. Általános bevezetés. – In: Magyarország Állatvilága (Fauna Hungariae), XIV, 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 75 pp.
•  Papp L. (é. n.): A Légygyűjtemény rövid története. Kézirat, 3 pp.
•  Papp L. 2001: Checklist of the Diptera of Hungary. Hungarian Natural History Museum, Budapest, 550 pp.
•  Soós L. 2012: Négy évtized a Múzeum körút mentén. Életképek a Pesti Egyetemről és a Magyar Nemzeti Múzeumról a XIX. század fordulóján. – Soosiana (Supplementum II.), 169 pp.
•  Szajáni B. (Salomváry E.) 1985: Baross u. 13. – In: Szabó-Pap K.: Adalékok a Belső-Józsefváros történetéhez. Budapesti Városszépítő Egyesület, Budapest, 367 pp.
• Szél Gy. 2006: Vadászat lepkehálóval. Bíró Lajos expedíciói. – Élet és Tudomány 61(34): 1076–1078.
•  Szöllősi-Tóth P. 2023: The type material of Diptera (Insecta) species described by Kálmán Kertész (1867–1922). (Kertész Kálmán (1867–1922) által leírt légyfajok típusanyaga (Insecta: Diptera).) – Annales Musei historico-naturalis hungarici 115: 247–286.
• Varga Z., Rózsa L., Papp L. & Peregovits L. 2021: Zootaxonómia. Az állatvilág sokfélesége. Pars Kft., Nagykovácsi, 448 pp.
•  Vig K.: 2019: 28. Hamuvá lett gyűjtemény, pp.: 611–639. – In: Vig K.: A rovartani kutatások története Magyarországon. A kezdetektől a Magyar Entomologiai Társaság alapításáig. Szombathely, 727 pp.