MNMKK - Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Féljünk-e a lószúnyogtól? A lakásba betévedő lószúnyogok riadalmat kelthetnek méretük, esetleg szárnyuk jól hallható zizegése miatt. A csípőszúnyogokhoz hasonló kinézetük ellenére ránk nézve teljesen ártalmatlanok, nem szúrnak és veszélyes betegségeket sem terjesztenek. A kifejlett rovarokkal leginkább nedves erdőkben, cserjésekben és réteken találkozhatunk, amint jellegzetes szárnytartással ülnek az alacsonyabb ágakon, bokrokon. Lárváik többnyire elhalt, ritkábban élő növényekkel táplálkoznak, esetleg ragadozók. Egyes fajaik a gabonafélék gyökereinek rágásával kárt okozhatnak.

Szerzők: Szöllősi-Tóth Petra (Légygyűjtemény) és Szél Győző (Bogárgyűjtemény)

 Mi a különbség a „közönséges” szúnyog és a lószúnyog között?

A rovartani szakkönyvekben elsősorban a szárnyerezet sajátosságai szerepelnek elválasztó bélyegként, melyeket azonban csak a rovaranatómia alapos ismeretében és természetesen jó nagyítóval vagy inkább mikroszkóppal lehet észrevenni és értékelni. Ugyanakkor a lószúnyogok általában nagyobb testmérete is irányadó – amíg egy csípőszúnyog (vagy régebbi nevén igazi szúnyog) testhossza fél és egy cm közé esik, a lószúnyogok zöme ennél lényegesen nagyobb, így a 3. ábrán látható óriás lószúnyog hosszú lábaival akár az 5-6 cm-t is elérheti. Döntő eltérés még a nőstény szúnyog hosszú és vékony szúró-szívó szájszerve, a vérszívás eszköze, mely az 1. és 2. ábrán is jól látható. A lószúnyog fején ezzel szemben vaskos nyúlvány található, de ez a szerv nem alkalmas vérszívásra (4. ábra).

 1. ábra. Dalos szúnyog vérszívás közben (Pál János grafikája); 2. ábra. Dalos szúnyog felülről (Csiby Mihály grafikája)

3. ábra. Óriás lószúnyog (Tipula maxima) (Pál János grafikája); 4. ábra. Lószúnyog feje közelről (Lindner 1951)

A lószúnyogok vagy tipolyok (Tipulidae) rövid jellemzése

A lószúnyogok közepes vagy nagy, hosszúkás testű és lábú rovarok, testhosszuk elérheti a 60, szárnyuk a 40 mm-t. Rendszertanilag a legyekhez, illetve szakszóval a kétszárnyúakhoz (Diptera) tartoznak. Lábuk igen hosszú és vékony, akár már érintésre is könnyen letörik. A középtor hátoldalán V-alakú, mély barázda figyelhető meg – ez a kisebb termetű fajok esetében fontos elválasztóbélyeg a szúnyogoktól. Az imágókra jellemző az erősen erezett szárny és a megnyúlt állkapcsi tapogató, illetve a megnyúlt utolsó potrohszelvény, mely gyakran hosszabb, mint a megelőző szelvények együttesen. Csápízeik száma általában 13. A lárvák hosszú hengeres alakúak, kutikulájuk kemény, ellenálló („bőrkabátos lárvák”). Három tor- és nyolc potrohszelvényük van. Életciklusukban az embrionális szakasz viszonylag rövid, 1-2 hetes, 4 lárvastádiumuk van, amely után a bábstádium is elég rövid, és az imágók is rövid életűek. Életmódjuk igen változatos (Papp 2001).

 A hazai fajokról

Magyarországon jelenleg összesen 80 lószúnyogfajt tartanak nyilván, míg a világszerte ismert fajok száma 17 ezer körül van – így a tipolyok a legfajgazdagabb légycsaládok közé tartoznak. Igaz, ebbe a nagy számba a lószúnyogok tágabb rokonsági köre, így a mohaszúnyogok (Cylindrotomidae), iszapszúnyogok (Limoniidae) és a szőrösszemű iszapszúnyogok (Pediciidae) is beletartoznak. A ma ismert Diptera-fajoknak tehát csaknem 11 %-át a tágabb értelemben vett lószúnyogfélék (Tipuloidea) alkotják. Összehasonlításképpen megemlíthető, hogy az igazi szúnyogoknak (Culicidae) jelenleg 53 hazai faja van, míg a csoport teljes fajszáma 2000-re tehető.

Néhány magyarországi lószúnyog rövid bemutatása

Óriás lószúnyog (Tipula maxima) – A család és egyben a legyek legnagyobb hazai képviselője, szárnyainak fesztávolsága akár 65 mm, testhossza pedig 40 mm is lehet (3. ábra). Többnyire hegyvidéki erdőkben, lassú folyású, iszapos patakok partján, forráskifolyóknál él. Repülési ideje május–július közé esik. Nagy számú petéjét nedves, füves talajra helyezi. Közeli rokona, a közönséges lószúnyog (Tipula oleracea) (15. ábra) akár 1300 petét is lerakhat. Ez utóbbi faj szántókon gyakran kárt okoz a gyökerek megrágásával. Érdekes megemlíteni, hogy a Tipula genuszban több mint 2000 fajt írtak le, így ez az állatvilág fajokban leggazdagabb nemzetségeinek egyike.

5. ábra. Sárga fésűsszúnyog csápja, felül a nőstényé, alul a hímé (Lindner 1951)

Sárga fésűsszúnyog (Ctenophora ornata) – A hímek csápjának felületét hosszú nyúlványok növelik, melyeken érzékszőrök erednek (5. ábra). A hím ezekkel az érzékszőrökkel észleli a női feromon illatát, melyek segítségével könnyűszerrel odatalál a nőstényhez. Erdőlakó faj, mely fényre is repül, így gyakran betéved a lakásokba (6. ábra).

6. ábra. Sárga fésűsszúnyog (Ctenophora ornata) hímje  (Pál János grafikája)

Gyűrűs fésűsszúnyog (Ctenophora flaveolata) – Némileg a papírdarazsakra (Polistes-fajokra) emlékeztet, ami a mimikri révén bizonyos fokú védelmet nyújt a rovar számára. A csápok alakulása az előző fajéhoz hasonló (7. ábra).

7. ábra. Sárgagyűrűs fésűsszúnyog (Ctenophora flaveolata) nősténye és hímje (Pál János grafikája)

Pirosfekete lószúnyog (Tanyptera atrata) – Amíg a fésűsszúnyogok darázsra emlékeztetnek, a pirosfekete lószúnyog a fürkészdarazsakhoz (Ichneumonidae) hasonlít. A nőstény potroha hosszan elkeskenyedik és kardszerű tojócsőben végződik, a hímeké bunkós. A Tanyptera-fajok rendkívüli változatosságot mutatnak testük színében és méretében valamint szárnyuk átlátszóságában. Élőhelyüket lombhullató és vegyeslombú erdők képezik. Lárváik elhalt fában élnek (8. ábra).

8. ábra. Pirosfekete lószúnyog (Tanyptera atrata) nősténye; 9. ábra. Gyakori tarkatipoly (Nephrotoma analis) (Pál János grafikái)

Gyakori tarkatipoly (Nephrotoma analis) – A találó „tarkatipoly” nevet Gozmány László (1921–2006), a Magyar Természettudományi Múzeum (a továbbiakban MTM) legendás lepkésze adta híres Hétnyelvű szótárában a szinte mindig sárga alapon sötét mintás karcsú testű rovaroknak. A görög eredetű „nephrotoma” kifejezés egyébként szó szerint vesefoltosat jelent. Az angol „Tiger Crane Fly” kifejezést pedig tigrismintás tipolynak fordíthatnánk. A tarkatipolyok még a lószúnyogokon belül is feltűnően törékenyek, lábuk különösen hosszú és vékony. Élőhelyüket erdőszegélyek, sövények és nedves-füves helyek képezik. Az imágók nektárral és virágporral táplálkoznak. (9. ábra).

Irodalom

Lindner, E. (1951): Die Fliegen der palaearktischen Region. Lieferung 167. 15. Tipulidae. S. 1–64, Textfig. 1–32, 1 Tabelle und Taf. I_VIII., Stuttgart, 64 pp.

Papp, L. (eds.) (2001): Checklist of the Diptera of Hungary. Hungarian Natural History Musem, Budapest, 550 pp.