A WWF szerint a 10 ezret is elérheti az évente kipusztuló állat- és növényfajok száma, amelyeknek sokszor a létezéséről sem tudunk. Márpedig, ha valamit meg akarunk védeni, arról tudnunk kell, hogy létezik. Vagy legalábbis reménykedni benne.
Írta: Babocsay Gergely, Vági Balázs
Az emberiség évezredek óta fajok százait, ezreit űzi az örök elmúlásba. Polinézia egykori élővilágának jó részéről például szó szerint csak töredékes ismereteink vannak, mert már csak régészeti ásatások során előkerült csontdarabokból tudjuk, hogy valamikor élhetett ott egy-egy különleges madár vagy egyéb élőlény, amelyet tengerjáró embertársaink (az első polinéz betelepülőktől kezdve) szépen megettek az elmúlt évszázadokban. Arról, hogy a polinéz szigetek néhány évszázada még nyíló, rebbenő, zümmögő élőlényei közül mennyi tűnt tova nyomtalanul, legfeljebb csak becsléseink lehetnek.
A rejtetten élő szemcsésbőrű habfészekbéka (Raorchestes chalazodes) 136 éven át rejtőzködött a szemünk elől. (Forrás: www.lostspeciesindia.org.)
Nagyon sok esetben a természetrajzi gyűjtemények azok a források, amelyek kézzelfogható bizonyítékokkal szolgálnak egy-egy faj múltbéli létezéséről. Az ilyen példányok mellé ragasztott vagy rájuk kötözött cédulákon az is szerepel, hogy mikor és hol találták őket. Ezek az olykor megfakult, kissé megszikkadt valaha élt élőlények azonban elhallgattathatatlanul üzengetnek: Léteztem! Éltem! Volt helyem a Földön! Vannak, akik meghallják az üzenetet: muzeológusok, természetvédők és mások, akik szeretnék tudni, hol, milyen élőlények élnek. Emberek, akiknek egy ismeretlen béka felfedezése nyomán, még ha az csak egy alkoholban megfonnyadt jószág is, bizsergés fut végig a testén. Az érzés felülmúlhatatlan, olyannyira, hogy vannak, akik függővé váltak tőle, és úgy döntöttek, megkeresik a múzeumokban megtalálható, de a természetből már nem ismert állatokat.
A kétéltűek a globálisan leginkább fenyegetett gerinces csoport, ami komplex okokra vezethető vissza az élőhelyek elvesztésétől a fertőző betegségekig. Különösen sajnálatos ez, mivel a változásokra érzékeny indikátor csoportként a fogyatkozó kétéltűek a saját környezetünk állapotáról küldenek aggasztó jeleket. Többen, mint például a Costa Rica-i aranyvarangyocska (Incilius periglenes), a Kordillerák hegyi erdőségeiben élő csonkaujjúbékák sok faja (Atelopus spp.), vagy a különleges szaporodású ausztráliai gyomorköltőbékák (Rheobatrachus spp.) gyakorlatilag a szemünk láttára tűntek el. Érthető, hogy a múzeumi példányok formájában őrzött, de évtizedek óta nem látott kétéltűek felkutatása, élőhelyeik állapotának felmérése sokakat lázba hozott.
Az elveszett kétéltűek nagyszabású felkutatására két természetvédelmi szervezet, a Conservation Internationalés az IUCN SSC Amphibian Specialist Group indított először kampányt 2010 augusztusában. Az akció részsikereket hozott, a keresett békák közül a legtöbbet nem sikerült újra felfedezni, de kézre kerültek addig teljesen ismeretlen fajok is. Talán a program lelkesítő erejének köszönhetően 2010 novemberében elindult az India Elveszett Kétéltűi (Lost Amphibians of India) című program is, amely az eredeti programmal közös eredményeként 5 újra felfedezett békafajjal büszkélkedik a honlapján. Közülük talán a legszebb az alig 3 centiméteres szemcsésbőrű habfészekbéka (Raorchestes chalazodes), amelyet 1876-ban Albert Günther neves herpetológus, a Londoni Természettudományi Múzeum akkori kurátora Ixalus chalazodes néven írt le a tudomány számára. A példányt, amely azóta ott lebeg a múzeum egyik alkohollal töltött tároló üvegében, Richard Henry Beddome, a Brit Hadsereg ezredese, természettudós gyűjtötte az indiai Nyugati-Ghátokból. Többet ebből a békából nem láttak egészen 2011-ig, amikor a Kalakkad Mundanthurai Tigrisrezervátum esőerdeiben újra megtalálták. Igen rejtetten él, a hímek bambuszszárak repedéseiből hívogatják a nőstényeket, amelyek a szártagok üregeibe készített habfészekbe rakják a petéket. Az ebihalak átalakulásáig a hím őrzi az ivadékokat.
A kutatók tudták, hogy a szemcsésbőrű habfészekbékának léteznie kellett vagy kell, hiszen volt belőle gyűjteményi példány. (Forrás: www.lostspeciesindia.org.)
Mint sejthettük, a béka újrafelfedezése nem volt véletlen. Valamikori létezéséről tudtunk, hiszen megőriztünk egy gyűjteményi példányt. Leírás is volt róla, sőt neve is volt. A gyűjteményi cédulán pedig szerepelt a származási helye. Nem kellett hát mást tenni, mint elmenni, és felkutatni ott, ahol lennie kellett. És hogy mindez mire jó? Napjainkban sok természetes élőhely pusztul hanyagságból, mohóságból vagy egyéb okból kifolyólag. Ha azonban egy hely védett, mint ahogyan a rezervátum is az, ahol ma a békánk él, ő maga egy élő újabb ok arra, hogy ezt a helyet a továbbiakban is megvédjük. Mert egy természetvédelmi terület értékének egyik legegyszerűbb mérője az ott található fajok száma és ritkasága. Pláne, ha olyan csinosak, mint a szemcsésbőrű habfészekbéka. Hogy megtaláltuk-e volna gyűjteményi példány nélkül? Talán igen, talán nem, de egy biztos: időben megtaláltuk, és ez egy természettudományi gyűjteményben őrzött példánynak köszönhető.
A dehraduni zuhatagbékát (Amolops chakrataensis) 1985-ben látták utoljára, de csak 1995-ben írták le a tudomány számára. 2011-benfedezték fel újra egy erősen leromlott élőhelyen.
(Forrás: www.lostspeciesindia.org.)
További olvasnivalók a természetrajzi gyűjtemények jelentőségéről:
Etanolos békafürdő, DNS-szekvenátor és gombamix: az interkontinentális nyomozás csúcsa – Mire jók atermészetrajzi gyűjteményel? 15. rész
Darázshiszti és darázsgyűjtemény – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 14. rész
Mégsem mamuthúst ettek a felfedezők Klubjában – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 13. rész
Tchernov nyaklánca az alkoholból – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 12. rész
Görnyedt alakok az éjszakában: gyalogpattanászok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 11. rész.
Egy szürke gyűjteményi példány történelmi titka – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 9.rész
Az élőhely megsemmisült, a növény életre kelt – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 8. rész
Migránsok és otthon maradók – Egy tundranövény génekben őrzött vándorlástörténete – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 7. rész
Kipusztultnak hittük – A zörgőfű és a macskamenta története – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 6. rész
Klímaváltozás a cédulákon – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 5. rész
A lőtér fantomja – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 4. rész
Kommentek az apokalipszis magas lováról – avagy a tudomány vagy a tudatlanság oltára a nagyobb? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 2. rész
Poloskák jelzik a Balaton vízének minőségét? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 1. rész
A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
