A legjelentősebb természetrajzi gyűjtemények ma állami múzeumokban vagy egyetemeken találhatók. Értékes és látványos kollekciókat azonban magánszemélyek is tartanak.
Írta: Merkl Ottó (Bogárgyűjtemény)
A nagy természetrajzi múzeumok maguk is szerveznek (vagy szerveztek) gyűjtőutakat a saját országukban és a Föld feltáratlan részein, leginkább a volt gyarmataikon. Az ilyen alkalmakkor hazahozott anyag sokszor pótolhatatlan értékű, hiszen számos esetben a civilizáció idővel felfalta azokat az élőhelyeket, amelyek a gyűjtéskor még érintetlenek voltak.
A majdnem 5 centiméteres kaukázusi Carabus martviliensis (balra) a legnagyobb Carabus-faj, jóval nagyobb, mint a magyarországi rekorder, a bőrfutrinka (Carabus coriaceus, középen) és a nálunk csak a Kőszegi-hegységben élő aranyfutrinka (Carabus auronitens, jobbra). Retezár Imre az általa leírt C. martviliensis holotípusát a Magyar Természettudományi Múzeumnak ajándékozta (fotó: Retezár Imre)
A múzeumok gyarapodásának azonban van egy másik forrása is. A kedvtelésből összeállított magángyűjtemények jó esetben közgyűjteményekbe kerülnek, és így minden kutató és látogató közkincsévé válnak. Aki látott már ilyet, tudja, hogy a magángyűjteménynek lelke van: a preparálás módja (mely a legtöbbször szemet gyönyörködtetően szabályos és esztétikus), a cédulákon látható kézírás, illetve a gyűjtő emlékezetében őrzött – és jó esetben papírra is vetett – számtalan élmény teszi a holt rovarok és más természetrajzi tárgyak kollekcióját elevenné.
A rovarász magángyűjtőknek (ahogy magukat nevezik, az „amatőröknek”) a példányok birtoklásán kívül jóval sokrétűbb élményekben van része.
Mert hiszen mi is a rovarászat? Olyasmi, amit Széchenyi Zsigmond gróf mondott a vadászatról. Idézem: "A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!" Ilyen a rovarászat, de más is. Nem túl megerőltető, ám folyamatos testmozgás, keresés, izgalom a terepen; önfegyelem, esztétikai érzék, az apró motoros készségek fejlesztése a preparáláskor; állandó tanulás, a vizuális memória karbantartása a határozáskor; egymást fél szavakból megértők társasága, akikkel minden élmény megosztható; és közeli, de mindig új célok, melyek megvalósíthatók, és naponta sikerélménnyel jutalmaznak. Mindez karban tartja a testet, az elmét és a lelket, és mi más is lenne a hosszú élet titka, ha nem ezek mind együtt?
Elhangzott 2013. július 13-án, a vászolyi rovarkiállítás
megnyitóján, Retezár Imre 80. születésnapján
Az idén 83 éves Retezár Imre iskolapéldája annak, mire jó egy természetrajzi gyűjtemény az ember életében, és mit lehet kihozni belőle úgy, hogy mások is örömüket leljék benne. 
Retezár Imre (fotó: Merkl Ottó)
Retezár Imre gyerekkorában talált egy könyvet édesapja könyvtárában. E mű a hazai entomológiai (pontosabban bogarászati) szakirodalom egyik kevéssé sikerült darabja, de a fiú érdeklődését felkeltette a bogarak iránt. Édesapja ha rovarokat nem is, de műtárgyakat, bélyeget, könyveket gyűjtött, így nem volt ellenére, hogy fiában is felébred a gyűjtőszenvedély; biztatta őt a rovarászat művelésére. Az iskolában is szerencséje volt, osztálytársa lett Endrődy-Younga Sebestyén (később a Magyar Természettudományi Múzeum, majd a pretoriai Transvaal Museum munkatársa), akinek apja, Endrődi Sebő akkor már jelentős gyűjteményt birtokolt. Tőlük – meg szakkönyvekből – tanulta meg igazán a bogárgyűjtés és a gyűjteménykészítés fortélyait. 
Részlet Retezár Imre magánygyűjteményéből (fotó: Retezár Imre)
Természettudományos hivatást szeretett volna művelni, ami már az 1950-es években is biztos út volt a tisztes nélkülözéshez. Szülei ezért a vélhetően jobb anyagi kondíciók reményében inkább a mérnöki pályára beszélték rá. Elvégezte 1957-ben a Budapesti Műszaki Egyetemet, és építőmérnökként dolgozott a Belügyminisztériumban (szerette a munkáját). Versenyszerűen sportolt: tíz évig volt tagja a magyar atlétaválogatottnak (az atlétika fénykorában), 14-szer nyert országos felnőtt egyéni bajnokságot, és számos alkalommal állított fel országos rekordot 110 méteres gátfutásban.
Hogy a mérnökségnek és a sportnak mi köze a rovarászathoz? Látszólag semmi, hiszen munkában töltött évei alatt a rovarászatra nem jutott annyi ideje, mint ifjú korában. Csakhogy, "preadaptív" módon mégis van köze. A Belügyminisztériumból már 53 évesen nyugdíjba mehetett ("így sok jó nyugdíjas évem lett a bogarászathoz"); a sporthoz egészséges életvitel és jó erőnlét tartozik, ami a rovarász gyűjtőutakon igen hasznos – hiszen jó rovarász csak az, aki nem csak a mikroszkóp és a könyvek felett, hanem a terepen is kitartó.
A rovarászatban bejárta azt az utat, amit más bogarászok is: eleinte minden gyűjtött, aztán specializálódott. A nagy futóbogarak, tehát a futrinkák, bábrablók, cirpelőfutók (Carabus, Calosoma, Cychrus) korszakán minden bogarász átesik, hiszen e méretes, színpompás, változatos, de azért könnyen határozható bogarak senkit nem hagynak hidegen. Retezár Imre azonban megállapodott ennél a csoportnál, és ma ezeknek kiváló ismerője. Magyarországon nem az egyik legjobb. Hanem a legjobb.
Itthon gyűjteni is izgalmas dolog, de még jobb lenne egzotikus helyeken, mondjuk, a Kaukázusban! Persze a rendszerváltás előtti időkben ez nem ment könnyen. Amikor barátja, a néhai Gaskó Kálmán Veszprémbe költözött, megismerkedett az Express utazási iroda ottani vezetőjével, s felvetette neki: nem tudna-e összehozni egy utat Abháziába, a szovjet idők egyik kis autonóm kaukázusi köztársaságába. Ha összejön 36 ember, mehetünk, így a válasz. Botanikusokból, rovarászokból és hasonlókból játszva sikerült csapatot verbuválni, s 1975-ben a kéthetes kaukázusi úton életre szóló barátságok és szakmai kapcsolatok szövődtek az abház kollégákkal. Ezt követte még 9 kaukázusi gyűjtőút, és hasonlók a néhai Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiba: Kirgiziába, Kazahsztánba, Üzbegisztánba, Tadzsikisztánba, illetve a szibériai Altáj hegységbe. 
A Carabus cavernosus 1998-ban került elő először Erdélyben, a Fehér megyei Torockó mellett emelkedő Székelykőn (jud. Alba, Rimetea, Piatra Secuiului). A Balkánon és az Appennini-hegységben élő faj addig ismert legközelebbi (egyben legészakibb) lelőhelye a szerbiai Fruška Gora volt. Az erdélyi állomány új alfajt képvisel (Carabus cavernosus rozneri) (fotó: Retezár Imre)
Retezár Imre futóbogár-gyűjteménye nagyjából 40 ezer példányt számlál, melyek 2000 taxonhoz (fajhoz és alfajhoz) tartoznak. A Kárpát-medence Carabus-fajai és alfajai – magától értetődően – mind megtalálhatók benne. Köztük az egyik legnagyobb szenzáció a 2013-ban leírt Carabus cavernosus rozneri: senki nem gondolta, hogy az alaposan feltárt Kárpát-medencéből új Carabus-faj kerül elő, melynek a torockói Székelykőn talált populációja tudományra új alfaj is.
A Kaukázusból pedig nemzetközi szinten is kiemelkedő a gyűjtemény, talán ha néhány orosz kollekció versenyezhet vele. Az ismert kaukázusi Carabus-taxonok 95 százaléka megvan; 40 kaukázusi fajt és alfajt típuspéldányok képviselnek, ebből kettőt Retezár Imréről neveztek el, s hatot ő írt le maga vagy társszerzővel. Elég bőséges a saját gyűjtésekből, cseréből, vásárlásból összeállt közép-ázsiai és távol-keleti anyag is. 
Az Atlas of the Carabus of the Caucasus című könyv borítója
Mit sem ér azonban a gazdag gyűjtemény, ha tulajdonosán kívül más nem láthatja, ezért Retezár Imre igyekszik a köz javát szolgálni. Eleinte hagyományos gépekkel, majd újabban szinte fürödve a digitális technika lehetőségeiben maga készít fényképeket a példányairól. Ezek tudományos alapossággal mutatják a diagnosztikus bélyegeket a saját publikációiban, de ha kell, szívesen ad belőlük másoknak is. Évtizednél is régebb óta, minden nyáron kiállítást rendez – rovarász barátaival együtt – a balaton-felvidéki Vászolyi Galériában, ahol rovarok és fotók együtt láthatók; az ingyenesen látogatható kiállítás a Vászolyi Nyár rendezvényeinek egyik fő attrakciója.
A családi fogadtatásról Retezár Imre szűkszavúan szól egy 2010-ben készült interjúban.
Nem örülnek neki, de elviselik. [Azért nem örülnek,] mert lennének, mondjuk, [olyan] tevékenységek is, amikből esetleg pénzt lehetne csinálni. Vagy azt gondolják, hogy ha az ember energiát fordít valamire, akkor hasznosabb dologgal töltse az idejét. De tudomásul vették.
A rovarász barátok részéről azonban annál nagyobb az elismerés. Retezár Imre 1949 óta tagja a Magyar Rovartani Társaságnak, 1970 óta a Választmány (a vezető testület) folyamatosan újraválasztott tagja, illetve 2015 óta örökös választmányi tag; 25 évig a Társaság pénztárosa is volt. A vászolyi Öreg-hegyen lévő, spártai felszereltségű telke nyári estéken messzire zeng a vendégül látott szabadszájú rovarászok hadától. 
Két oldal az Atlas of the Carabus of the Caucasus című könyvből
Majd pedig a rovarászattal töltött élet koronája: a könyv, mely összefoglalja és lezárja évtizedek munkáját, és persze rögtön utat nyit a jövő entomológusainak. Retezár Imre 2008-ban egy kisebb kötetet készített Abházia Carabus-fajairól. Abházia azonban kis szeglete csupán a roppant Kaukázusnak, így e könyv előfutárja annak a 2015-ben megjelent monográfiának, mely az Európa és Ázsia határán fekvő hegylánc teljes Carabus-faunájának feldolgozása. A kötet összes fotóját a szerző készítette a saját gyűjteményében őrzött példányokról, illetve azok kiboncolt részleteiről (mert az egyes fajok és alfajok biztos elkülönítése gyakran csak a kipreparált hímivarszerv alapján lehetséges). Ahogyan az összes faj elterjedését szemléltető térképek is az ő keze munkái. E művet nem kerülheti meg senki, aki a Kaukázus nagy futóbogaraival a továbbiakban foglalkozni kíván. 
Elterjedési térkép az Atlas of the Carabus of the Caucasus című könyvből
És még nincs vége: a Kárpát-medence nagy futrinkáinak kötete van készülőben. Bár e népszerű bogarakról születtek már jó határozók, és gazdag gyűjteményi anyag áll rendelkezésre, a kaukázusi könyv alapján semmi kétségünk, hogy a hazai faunáról szóló mű kiállításában pazar, tartalmában alapos és teljes lesz.
El nem tudom képzelni, hogy ha ígérnének valami nagy pénzt a gyűjteményemért, akkor én azt odaadjam. Hiányérzetem lenne, hogy nem látom ott nap, mint nap a szekrényemet meg a bogarakat.
– vallotta Retezár Imre az említett interjúban. Ő is tudja azonban – mondta is –, hogy a magyar rovarászat, s vele a magyar tudomány örökségének e páratlan kincsét egyszer majd a legméltóbb helyen kell őrizni: a Magyar Természettudományi Múzeumban.
Felhasznált irodalom
Vári A. 2010: A rovarász: Retezár Imre. – In: Vári A.: Nyugdíjasok új utakon. Alkotás – tanulás – technológiák. Magyar Tudományos Akadémia, Szociológiai Intézet, Budapest, 159–173.
Retezár I. 2008: The Carabus of Abkhazia, Caucasus. – A szerző kiadása, Budapest, 60 pp., 80 színes tábla.
Retezár I. 2015: Atlas of the Carabus of the Caucasus. – A szerző kiadása, Budapest, 134 pp., 79 térkép, 238 színes tábla.
Retezár I. & Djavelidze I. 1992: A new Carabus (Neoplectes) species from the Central Caucasus (Coleoptera: Carabidae). – Folia entomologica hungarica 52: 89–92.
Retezár I. & Szél Gy. 2014: A new subspecies of Carabus cavernosus E. Frivaldszky, 1837 (Coleoptera: Carabidae) from Romania. – Folia entomologica hungarica 74: 85–91.
További olvasnivalók a természetrajzi gyűjtemények jelentőségéről
Eltűnhetnek a nem veszélyeztetett rovarfajok is? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 23. rész
Halott békák ítélete ideológiák felett – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 22. rész
Kossuth, Bartók és Nabokov, a természetbúvárok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 21. rész
A méreg ötven árnyalata – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 20. rész
Irány Albánia! – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 19. rész
Rejtett történelem: a határok változnak, de a cédulák maradnak – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 18. rész
Eltűnt és sosem volt ritkaságok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 17. rész
Alkoholba áztatott remény – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 16. rész
Darázshiszti és darázsgyűjtemény – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 14. rész
Mégsem mamuthúst ettek a felfedezők Klubjában – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 13. rész
Tchernov nyaklánca az alkoholból – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 12. rész
Görnyedt alakok az éjszakában: gyalogpattanászok – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 11. rész
Egy szürke gyűjteményi példány történelmi titka – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 9.rész
Az élőhely megsemmisült, a növény életre kelt – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 8. rész
Migránsok és otthon maradók – Egy tundranövény génekben őrzött vándorlástörténete – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 7. rész
Kipusztultnak hittük – A zörgőfű és a macskamenta története – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 6. rész
Klímaváltozás a cédulákon – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 5. rész
A lőtér fantomja – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 4. rész
Kommentek az apokalipszis magas lováról – avagy a tudomány vagy a tudatlanság oltára a nagyobb? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 2. rész
Poloskák jelzik a Balaton vízének minőségét? – Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? 1. rész
A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
