Amikor az ember kicsit művelődni szeretne a földigiliszták titokzatos életét illetően, a legmegfelelőbb munka minden kétséget kizáróan Janet és Allan Ahlberg Kis Kukac Könyve. Ha mégis maradnának megválaszolatlan kérdések, a jelen írás – mintegy az alapmű kiegészítéseként – kísérletet tesz a zavaró űr betöltésére.

 Írta: Szederjesi Tímea (MTM Talajzoológiai Gyűjteménycsoport)

 A földigiliszták legalább 200 millió éve tevékenykednek Földünkön, így nem meglepő, hogy már az ókorban is nagy érdeklődésnek örvendtek. Arisztotelész például „a föld zsigereinek” nevezte őket. Kleopátra királynő pedig igazi gilisztaimádó volt, ugyanis a mezőgazdaságban betöltött szerepüket felismerve szent állatoknak tartotta őket, a giliszták Egyiptomból való kicsempészéséért pedig halálbüntetés járt. És egyébként is: a giliszták minden betegségre jók – ahogy azt már az ókori Kínában is gondolták.

Néhány érdekes gondolat a földigiliszták történetéről (Janet és Allan Ahlberg: Kis Kukac Könyv)

 Darwin és a giliszták

Ugorjunk egy nagyot az időben, egészen az 1800-as évekig: nem sokkal a Beagle fedélzetén tett utazása után Charles Darwin a nagybátyja kertjében csodálkozott rá arra, ahogyan a giliszták feldolgozzák a különféle kiöntött anyagokat, és talajt formálnak belőle. Ez a rácsodálkozás akkora hatást tett rá, hogy nagyszabású, négy évtizeden átívelő földigiliszta-megfigyelésekbe kezdett.

Ráadásul szerencsére úgy fest, a végére még csak meg sem utálta a gilisztákat, nem úgy, mint szegény balánuszokat... Otthoni és terepi vizsgálatokat is végzett, nagy hangsúlyt fektetett a giliszták viselkedésének tanulmányozására. Tesztelte például a giliszták hangérzékelését úgy, hogy a lehető leghangosabban zongorázott nekik vagy rájuk kiabált. Mindez persze hatástalan maradt… Amikor azonban a zongorára tette az edénykéket, amikben az állatok laktak és úgy kezdett játszani, a giliszták fejvesztve menekültek, amiből arra a következtetésre jutott, hogy egészen extrémen érzékenyek a rezgésekre. A The Formation of Vegetable Mould through the Action of Worms, with Observations on their Habits (1881) című művében így ír a földigilisztákról: 

Az eke az egyik legősibb és legértékesebb emberi találmány; de valójában sokkal létezése előtt is rendszeresen szántották a földet, és továbbra is ugyanígy szántják a földigiliszták. Kétséges, hogy vajon vannak-e olyan egyéb állatok, melyek oly fontos szerepet játszottak volna a földtörténet során, mint eme alacsony szervezettségi szinten álló teremtmények.

(The plough is one of the most ancient and most valuable of man's inventions; but long before he existed the land was in fact regularly ploughed, and still continues to be thus ploughed by earth-worms. It may be doubted whether there are many other animals which have played so important a part in the history of the world, as have these lowly organized creatures.)

„Az ember csak egy féreg”. Korabeli karikatúra Darwin evolúciós teóriájáról (forrás: Science Learning Hub)

A földigiliszták a talajfauna egyik legfontosabb csoportját alkotják. Tevékenységüknek köszönhetően mind a talaj szerkezete, mind pedig kémiai összetétele alapvetően megváltozik. Jelentős szerepet játszanak az élettelen növényi anyag (avar, elhalt fű) lebontásában, a talaj termékenységének fenntartásában és a jó talajszerkezet kialakításában. A földigilisztákat a talaj „ökoszisztéma-mérnökeinek” is nevezik, ugyanis tevékenységükkel olyan mértékben változtatják meg a talaj jellemzőit, hogy azzal más élőlényeket is jelentősen befolyásolnak.

 Hogyan és hol élnek?

Életmódjuk alapján három ökológiai típusra különítjük el őket. Az epigeikus fajok a talaj legfelsőbb rétegében, az avarban vagy holtfák kérge alatt élnek, lebomló növényi anyagot esznek. Az endogeikus fajok a talajban kb. 25 cm mélységig találhatók, vízszintes járatokban élnek, a talajt illetve annak szerves anyagait fogyasztják. Az aneszikus fajok nagyobb testűek, mélyre (2 m) hatoló függőleges járataik vannak, lebomló növényi anyagot, elsősorban avart esznek, a leveleket behúzzák a járataikba. A lakhelyüket nagyrészt a behúzások alapján lelhetjük meg.

A földigiliszták három ökológiai típusa (forrás: Science Learning Hub) 

Hogyan lehet gilisztákat gyűjteni?

De hát ez nem kérdés… Vagy mégis? Most, hogy alaposabban is megismertük a giliszták életmódját, könnyen beláthatjuk, hogy a különböző ökológiai csoportokhoz különféle módszereket kell használni.

A legismertebb gilisztagyűjtő eszköz, a kutatók legfontosabb fegyvere – az ásó. Ásóval azonban nagyrészt csak a talajlakó (endogeikus) állatokat tudjuk megfogni. Ezért az ásást kiegészítjük egyeléssel, ami annyit jelent, hogy köveket forgatunk, avarban turkálunk, holtfákat bontunk, így tudjuk gyűjteni a talajfelszíni (epigeikus) gilisztákat. Na és mi a helyzet a mélyen élőkkel? Hát, valahogyan elő kell csalogatni őket.

A hígított formalinos módszer során jó nagy adag (kb. 10 liter) vízbe minimális mennyiségű formalint kevernek, majd az oldatot kiöntik a talajra. Ez leszivárogva irritálja a gilisztákat, ezért feljönnek a felszínre. Mivel a formalin erősen környezetszennyező és mérgező, újabban a hígított mustárpor használata dívik. Ebben az esetben egy adag őrölt mustármagot kell vízbe keverni és állni hagyni néhány órán át, majd ezt hígítva kiönteni. Hasonlóan eredményes, mint a korábbi, szennyező módszer.

Természetesen vannak egyéb gyűjtési lehetőségek, mint például az elektromos oktet módszere (a Godzilla c. fim elején is ez látható). Ez olyan, mint az elektrosokk: elektromos feszültséget vezetnek a talajba, ami irritálja a gilisztákat, és ezért sietve menekülnek – szerencsés esetben felfelé. De a vállalkozó kedvűek kihasználhatják a giliszták rezgésérzékenységét is: egy földbe szúrt bot csavargatásával vagy finom ugrabugrálással is elő lehet csalogatni (pontosabban ki lehet zavarni) őket.

Munkamegosztás (fotó: Pifkó Dániel)

Öntés után, gilisztákra várva a Déli-Kárpátokban. A képen Csuzdi Csaba, a szerző és Victor V. Pop (fotó: Dányi László) 

 Hogyan határozunk gilisztát?

A különböző földigilisztafajok meghatározása egyes külső és belső bélyegeik alapján történik. A Lumbricidae család esetén a legfontosabb külső bélyegek a nyereg és az ún. serdülési dudorok. Ezek mirigyes megvastagodások, és a szaporodásban van szerepük, az elhelyezkedésük (az, hogy hányadik szelvényeken találhatóak) pedig fajra jellemző. A legfontosabb belső bélyegeik az ivarszervek, amelyek elég bonyolultak tudnak lenni, hímnős állatokról lévén szó.

És mi mindent láthatunk még, ha kézbe veszünk egy földigilisztát? Minden szelvényen van 8 darab sertéjük, ezek párokba rendeződhetnek vagy állhatnak egymástól távol. Aztán lehetnek papilláik, ezek mirigyes megvastagodások egyes serték körül. És persze az egyik legszembeötlőbb a színezetük. Bizonyos fajoknak van pigmentációja, másoknak nincs. Ez pedig az életmóddal lehet összefüggésben: a színezet védelmet jelenthet a napsugárzás ellen, így rendszerint csak azok a fajok pigmentáltak, amelyek a földfelszínről táplálkoznak.

A földigiliszták leginkább szembeötlő bélyegei (rajz: Szederjesi Tímea)

Giliszták színvariációi. A: Eisenia lucens (fotó: Csuzdi Csaba), B: Aporrectodea smaragdina (fotó: Szederjesi Tímea), C: Octolasion lacteum (fotó: Ondřej Machač), D: Lumbricus rubellus (fotó: Malcolm Storey) 

 Miért olyan érdekesek?

A giliszták rendkívül lassan terjednek – a terjedési sebességük földtörténeti idővel mérhető. Emiatt az egyes gilisztacsoportok elterjedése jól tükrözi az adott területek földtörténetét, a kontinensek vándorlását. És persze így történhetett meg, hogy a jégkorszakok során a hol előrenyomuló, hol visszahúzódó jégtakaró kiirtotta az érintett területen a földigilisztákat, így ma Földünk északabbi részein kizárólag csak széles elterjedésű, ember által széthurcolt fajokat találhatunk.

A világon eddig több mint 6000 földigilisztafajt írtak le. A Kárpát-medencében mintegy 100 faj él, ennek majdnem a fele bennszülött. Magyarországról 60 faj jelenlétét mutattuk ki, három kizárólag ebben az országban fordul elő. Egyik legkülönlegesebb bennszülött fajunk a Baradla-barlangi giliszta (Helodrilus mozsaryorum), kizárólag a Baradla Rövid-Alsó-barlangban él. Teste elülső részét beássa az aljzatba, a farki végével pedig a vízben körözgetve biztosítja a szükséges oxigénhez a megfelelő vízáramot. Nevét gyűjtőiről, a barlangász Mozsáry-testvérekről kapta.

A Baradla-barlangi giliszta (Helodrilus mozsaryorum) két egyede (fotó: Balázs Gergely) 

 Az erdélyi óriások

További érdekességekért pedig csak a szomszédba kell mennünk. Az Erdélyi-szigethegységben nagy testű, akár 70–80 cm-es Octodrilus fajok élnek. Ezek az állatok alapvetően a mészkő és dolomit alapkőzeten kialakult talajokhoz kötődnek, melyeket vulkáni tevékenység szabdalt fel és alakított mozaikossá a földtörténet során, így utat nyitott a fajképződés folyamatának (az ún. „gyorsított szigetszerű fajképződésnek”).

Ilyen zsákmány láttán minden földigiliszta-kutató megnyalja a szája szélét: Victor V. Pop az Erdélyi-szigethegységben gyűjtött Octodrilus permagnus egyedet mutat (fotó: Csuzdi Csaba) 

 És végül: hogyan lett a Murányi-giliszta Albánia világító gilisztája?

A Magyar Természettudományi Múzeum 20 éve töretlenül ívelő Balkán-kutatás programjában nagy mennyiségű és igen gazdag földigiliszta-anyagot gyűjtöttünk össze, és leírtunk kilenc tudományra új fajt a Balkán különböző országaiból. Az eddigi legnagyobb nyertes Albánia, ahonnan öt új faj került elő. Egyikük a Murányi-giliszta (vagy Murányi-féreg, kinek hogy tetszik), tudományos nevén Eisenia muranyii. Nevét a megtalálójáról, kollégánkról, az álkérészkutató Murányi Dávidról kapta. Albániában eddig egyetlen helyről ismerjük: egy üde bükkösben folyó kis patak mentén holtfák alatt és a talajban él.

A genetikai vizsgálatok azt mutatták, hogy a Murányi-giliszta legközelebbi rokona a nálunk is fellelhető világító giliszta (Eisenia lucens). 2019-ben egy nyári gyűjtőexpedíció során visszamentünk a típuslelőhelyre, hogy gyűjtsünk még a fajból, és megnézzük, tud-e vajon világítani. A sötétben fel-felvillanó világoszöldes fények arról árulkodtak, igen, megfogtuk Albánia világító gilisztáját.

Albániából szeretettel: egy lapátnyi Murányi-giliszta (fotó: Szederjesi Tímea)

Felhasznált irodalom

Janet & Allan Ahlberg (1985): Kis Kukac Könyv. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.

Charles Darwin (1881): The Formation of Vegetable Mould through the Action of Worms, with Observations on their Habits. London, John Murray.