MNMKK - Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Szerzők: Horváth Edit, Lazányi Eszter, Nagy Hajnalka (Talajzoológiai gyűjteménycsoport)

Mit is takar a név: „Talajzoológiai gyűjteménycsoport”? A név kötelez, vagy mégsem?

A múzeumi gyűjtemények összetételét néha történeti okok és/vagy gyakorlati szempontok jobban befolyásolják, mint a rendszertan vagy nevezéktan maga. Így volt ez a mi gyűjteményünkkel is (a történeti háttérről egy korábbi bejegyzésben olvashatnak bővebben az érdeklődők). Noha a talajzoológia nevéből adódóan azokkal az állatokkal foglalkozik, amelyek vagy a talajban, vagy közvetlenül a talajfelszínen élnek, nálunk mégis megtalálható néhány „kakukktojás”, melyek rendszertanilag viszont egyértelműen ide illenek. Ugyanakkor, mivel a talaj, mint élettér egészen változatos állatoknak ad otthont, a gyűjteményben is elképesztően széles rendszertani spektrumból találhatók anyagok. Ezért is vagyunk gyűjtemény-”csoport”, három algyűjteménnyel: Giliszta-gyűjtemény, Soklábúak gyűjteménye, Talajzoológia-gyűjtemény (ide tartozik minden „egyéb”). Az alábbi felsorolás áttekintést ad erről a sokféleségről (a 2021-es Zootaxonómia tankönyv¹ nyomán): (kék=Giliszta-gyűjtemény, barna=Soklábúak gyűjteménye, zöld=Talajzoológia-gyűjtemény).

Kép: Ízelítő a gyűjteménycsoportban őrzött állatok sokféleségéből. Balról-jobbra, első sor: skorpió (Euscorpius sp.), álskorpió, kaszáspókok (Rilaena triangularis); második sor: bársonyatka (Allothrombium sp.) a zsákmányával, páncélosatkák, kullancsok; harmadik sor: bikapók nőstény és hím párzás közben (Eresus moravicus); százlábú (Lithobius sp.) és nyűgatka, gömbsoklábú (Glomeris sp.); negyedik sor: gombaevő vaspondró (Cylindroiulus boleti), ugró ősrovar (Archaeognatha), ugróvillások (sárgás gömbölyded: Sminthurus aureus, lila hosszúkás: Ceratophysella denticulata) Fotók: Ujvári Zsolt.

Természetesen nincs az a szakember, aki mindegyik állatcsoporthoz értene. Az idők folyamán a gyűjteménycsoport dolgozói mindig más-más állatcsoport szakértői, és munkásságuk során mindig az adott gyűjteményrész gyarapodik, fejlődik. Ebből adódóan némelyik részgyűjtemény kicsi, feldolgozottsága alacsony, míg mások nagyobbak, sokszor magas feldolgozottsággal².

GYŰJTÉS

A gyűjtési módok függnek az állatok méretétől, életmódjától. Gyűjtőutak során érdemes több módszert is alkalmazni, hogy a lehető legteljesebb képet kapjuk az adott élőhely állatvilágáról. Nagyon sok módszer létezik, mi most a talajállatok szempontjából mutatjuk be a legjellemzőbbeket:

Talajminta

Mikroszkopikus állatok gyűjtésére alkalmas (pl. atkák, ugróvillások, álskorpiók stb.). Maga a gyűjtés egyszerű, amit hosszas utómunka követ: 1) a terepen begyűjtünk egy zacskónyi avart + az alatta lévő talajréteget. 2) Ügyelünk, hogy elegendő levegő érje, és ne száradjon ki (egy talajminta ebben a formában akár a világ másik részéről is megérkezhet a gyűjteménybe). 3) A talajmintából Berlese-futtató segítségével nyerjük ki az állatokat (kivéve a televényférgeket, őket ld. lentebb): a futtatóra helyezett minta felső rétege egyre jobban kiszárad, az állatok a nedves alsó rétegekbe menekülve előbb-utóbb a tölcséren keresztül lehullnak a tölcsér alján elhelyezett alkohollal teli gyűjtőedénybe. 4) A gyűjtőedényben összegyűlő állat+földszemcse keveréket tömény sóoldatba téve választjuk szét állatokra és talajszemcsékre. A tömör szemcsék az oldat aljára süllyednek, míg az állatok az oldat tetején lebegnek, és onnan „lefölözhetőek”, alkoholba visszatehetőek. Végeredményben egy zacskó talajmintából egy fiolányi vegyes, apró talajállat marad. A szó legszorosabb értelmében ezt hívjuk talajmintának. A vegyes talajmintákat nem válogatjuk szét állatcsoportokra (nagy a sérülés és információvesztés veszélye), hanem mindig a szakértők válogatják ki belőlük a számukra érdekes csoportokat.

Kép:  Talajminta gyűjtése a terepen. Tajvan, 2009-es expedíció, a fotón Dányi László látható, kezében két zacskónyi frissen gyűjtött avar.

Kép: Terepi futtatók a kutatóállomás laborjában (2009, Tajvan). A fehér futtatókon jól látszik a megvilágított vegyes avar- és mohatartalmú minta. A tölcsér aljára rögzített, alkohollal töltött fiolába esnek a meleg, szárító lámpafény elől menekülő talajállatok.

Kép: Terepi futtatók a szállás konyhájában felállítva (Tajvan, 2009).

Kép: Végleges talajminták, melyek már csak a kifuttatott állatokat tartalmazzák. A felső fiola megfejthetetlen, régi kódot tartalmaz („107.”), emiatt tudományos célra nem alkalmas a benne található anyag. Az alsó fiola ezzel szemben pontos, részletes cédulával lett ellátva: „Csévharaszt, 1978.VI.30., nyáras borókás, boróka alja, leg. Peregovits L.”

Talajcsapda

Közepes méretű állatok gyűjtésére alkalmas (pl. soklábúak, rovarok, pókok). Egy kiválasztott területen leásunk a földbe egy poharat vagy más kisebb gyűjtőedényt úgy, hogy a pohár szája egy vonalba essen a talajszinttel. Az állatok egyszerűen belesétálnak a csapdába, és a pohár alján lévő alkohol vagy más vegyi anyag azonnal tartósítja őket. A pohár fölé kis tetőt is szoktak tenni az időjárás viszontagságai ellen. Bizonyos értelemben kényelmesebb, mint az egyelés, némileg talán alaposabb is. Egy talajcsapdát heteken át kint hagyhatunk a természetben, így nem csak a pillanatnyilag előforduló állatokat gyűjti be. Több tanulmány bizonyítja viszont, hogy sok állat ügyesen elkerüli a talajcsapdákat, illetve a kisebb mozgékonyságú állatok kimaradhatnak.

Kép: Zicsi András talajcsapdát helyez ki és tölt fel alkohollal a Dél-Amerikai expedíció egyik állomásán (1965-66).

Rostálás

Kisebb és közepes méretű állatok gyűjtésére alkalmas (pl. pókok, soklábúak, rovarok). Begyűjtünk egy adag avart és/vagy a talaj felső rétegét és még a terepen átrostáljuk a mintát és kiterítjük egy nagy lepedőre. A rostán áthulló állatokat egyeléssel, vagy szippantózással begyűjtjük (függ az állat méretétől és törékenységétől).

Kép: Dányi László rostál az őserdőben (Tajvan, 2009).

Kép: Loksa Imre terepi munka közben, egyeléssel válogatja át a rostált mintát.

Egyelés

A nagyobb állatok begyűjtése (pl. soklábúak, nagyobb csáprágósok, giliszták) sokszor egyszerűen kézi egyeléssel történik, amikor lágy vagy erősebb csipesszel, egyesével szedegetjük össze az állatokat a terepen, és tesszük azonnal alkoholos gyűjtőfiolába.

Kép: Lazányi Eszter és Person Huang egyeléssel gyűjt Tajvanon (2009).

Szippantó

Egyesével gyűjti be az állatokat úgy, hogy „nem ér hozzájuk”: a kutató a terepen az apró, sérülékeny, de szabad szemmel jól látható állatokat (pl. pókok, rovarok) a szippantó segítségével gyorsan, sérülésmentesen összegyűjti, majd azonnal alkoholos gyűjtőfiolába teszi.

Kép:  Lazányi Eszter egyeléssel míg Dányi László szippantózással gyűjt ugyanabból a korhadt bambuszból (Tajvan, 2009).

Kép: Mahunka Sándor szippantóval és a háttérben Balogh János kopogtatással gyűjt (Dél-Amerikai expedíció, 1965-66).

Kopogtatás

A fán, magasban élő állatok gyűjtésére alkalmas módszer (pl. pókok, soklábúak). Nem kell hozzá más, csak egy esernyő és egy nagy bot: az esernyőt megfordítva a fa lombkoronája alá tartjuk, és a bot segítségével az ágakról „lekopogtatjuk” az állatokat. Az esernyőben összegyűlő állatokat egyeléssel vagy szippantóval begyűjtjük (ld. fentebb).

Kép: Dányi László esernyőt használva kopogtat a patakpart fölé benyúló ágakon élő rovarok gyűjtéséhez (Tajvan, 2009).

Giliszták, televényférgek gyűjtése

A giliszták gyűjtésének legegyszerűbb eszköze az ásó, habár ezzel inkább a talaj felsőbb rétegeiben (kb. 25 cm mélységig) előforduló fajokat gyűjtik. A mélyebben élő fajok esetében a hígított mustárpor bizonyult hatékonynak. Vízbe keverünk egy adag őrölt mustármagot és néhány órán át állni hagyjuk. Az így kapott keveréket tovább hígítjuk és kiöntjük a talajra. A mustárkeverék leszivárog a talaj mélyebb rétegeibe is és irritálja a gilisztákat, ezért azok feljönnek a felszínre, ahol már könnyen össze lehet szedni őket.

A giliszták kistermetű rokonai, a televényférgek talajmintákból történő eltávolításához („kifuttatás”) az O’Connor-féle vizes tölcsér módszer a legmegfelelőbb. E módszer lényege, hogy a talajmintát egy tölcsérben levő szitára helyezzük, ezután a tölcsér elkeskenyedő végén található gumicsövet lezárjuk. Ezt követően a tölcsért felöntjük vízzel és 2-3 órára egy bekapcsolt, 40 W teljesítményű izzó alá tesszük. Az így létrejövő meleg következtében a televényférgek a talajból a szitán keresztül a tölcsér alján elhelyezkedő gumicsőbe vándorolnak, innen lehet kiengedni őket egy edénybe a vízzel együtt, miután lejárt a futtatási idő. A tölcsérből kiengedett, vízzel kevert földet 50 μm lyukméretű planktonhálón öblítjük át, hogy az annál kisebb méretű talajszemcsék kimosódjanak és ne zavarják az állatok sztereomikroszkóppal végzett válogatását. A sztereomikroszkóppal kiválogathatók az ivarérett példányok, amelyeket a testükben található, szabad szemmel is látható, egy vagy több nagy, fehér petéről lehet felismerni. A televényférgeket fénymikroszkóp segítségével, élve határozzuk, ezért a talajmintából való kifuttatás után nem tesszük őket alkoholba azonnal (és ezért nem a Berlese futtatót használjuk, mint a többi talajállat esetén, ld. fentebb).

Kép: Vizes tölcséres futtatás televényférgek kinyeréséhez. Fotó: Boros Gergely

Bármilyen módszerrel gyűjtsük is az állatokat, van egy kritikus pont: a „cédula”. Minden fiolába kerülnie kell lelőhelycédulának, mely jó esetben a következő adatokat tartalmazza: gyűjtés helye (ország, város vagy más földrajzi hely pl. folyó, erdő, hegy, GPS koordináta), időpontja, élőhely típusa, gyűjtés módja, gyűjtő neve. Minden, ami ahhoz kellhet, hogy szükség esetén az adott fajt azon a helyen újra begyűjthessük, a lelőhelyet beazonosíthassuk. Ezek az információk a faj bármilyen további tudományos vizsgálatához, cikkben közléséhez szükségesek. Nélkülük értéktelenné/értékelhetetlenné válik a begyűjtött anyag. Terepen ésszerűnek tűnik csak kódokat betenni a fiolába, mert ezeket a kódokat előre elkészíthetjük és a helyszínen egyszerűen csak a minta mellé tesszük (ez egyszerűsíti, gördülékennyé teszi a terepi napokat). Természetesen a kódokhoz később készül egy feloldókulcs, és a gyűjtőútról hazaérve az anyag már nem (csak) a kódokkal, hanem a kódoknak megfelelő teljes lelőhelyadatokkal kerül be a gyűjteménybe. Sajnos ez a legutóbbi lépés néha kimarad, és évtizedekkel később komoly nyomozómunkába kerül a kódfejtés, ha egyáltalán sikerül…

Következő, utolsó bejegyzésünkben az állatok gyűjteményi őrzéséről, velük foglalkozó kutatásainkról írunk majd.

Köszönetnyilvánítás: szeretnénk köszönetet mondani Ujvári Zsoltnak az élő állatokról készült gyönyörű fotókért. Zsolt kiállítását korábban a Múzeumban is megcsodálhatták a látogatók.

¹Varga Zoltán, Rózsa Lajos, Papp László, Peregovits László (Szerk.) (2021): Zootaxonómia: Az állatvilág sokfélesége. Pars Kft, Budapest, 448pp, 96 ábra.

²A gyűjtemények feldolgozottsága és mérete nem mindig függ össze, mert gyorsabban és könnyebben lehet terepi gyűjtésekkel gyarapítani a gyűjteményt, mint aztán tudományos alapossággal feldolgozni azt. A feldolgozáshoz szakértő kell, a gyarapításhoz nem feltétlenül.