Nemrég múzeumunk botanikai expedícióiról tartottam előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatóinak. Az előadás utáni kérdésekből kiderült, hogy ami nekünk természetes a mohák gyűjtésével, vagy a herbáriumba helyezésével, tágabb értelemben a gyűjteményezésével kapcsolatban, az egyáltalán nem olyan egyértelmű és világos mások számára. Így határoztam el, hogy írok a mohagyűjteményben folyó munkákról.
Szerző: Papp Beáta (Mohagyűjtemény)
Vízparti mohavegetáció
Mi a moha?
A hétköznapi nyelvben gyakran mohának neveznek minden zöld bevonatot, talajon, fán, sziklákon vagy az épített falakon. Ezek egy része valóban moha, egy része zuzmó, sőt néha alga is lehet. De akkor mi is a moha? Általánosságban mohának nevezzük azokat a növényeket, amelyek váltogatják a haploid (vagyis egyszeres genetikai állományú) és a diploid (kétszeres genetikai állományú) generációjukat, és a domináns életszakaszuk, a hajtásos növényekkel ellentétben, a haploid fázishoz köthető. Ivaros szaporodásuk eredménye a spóra, amelyből új mohanövényke fejlődik ki, de nagyon gyakran levéldarabokkal, letöredező teleprészekkel is képesek vegetatív úton szaporodni. Néhány évtizede a mohákról az volt a tudományos vélemény, hogy közös ősből fejlődtek ki, vagyis monofiletikus eredetűek. Ma már ez meglehetősen meghaladott nézet, a mohák három nagy csoportja külön-külön alakult ki a törzsfejlődés során. E három nagy csoportot manapság külön törzsbe soroljuk, így megkülönböztetjük a Májmohák, Becősmohák és Lombosmohák törzsét. Nagyjából 20.000 fajuk él a világon, hazánkban kb. 690 fajuk fordul elő.
Mohák gyűjtése
A mohák gyűjtéséhez tudnunk kell, hogy hol, mikor és hogyan érdemes gyűjteni őket. Szinte minden élőhelytípusban megtalálhatjuk őket, a legnedvesebbektől a legszárazabbakig. Előfordulnak vízfolyásokban, forrásokban, illetve ezek partján, lápokban, mocsarakban, réteken, sziklagyepekben, sziklafalakon és erdőkben, de előfordulnak barlangokban és a városokban is, ebben nem különböznek a hajtásos növényektől. Amiben jelentős az eltérés, hogy a különböző mikro-élőhelyeket (mikrohabitatokat) kell alaposan átvizsgálnunk, ha a célunk minél több mohafaj begyűjtése. A mikro-élőhelyek voltaképpen a különböző aljzatok, ahol a keresett növénykéink előfordulhatnak: talaj, sziklák, kövek, korhadó fa, az élő fa töve és törzse és a faágak is, de utóbbiak átvizsgálása igényel némi akrobatamutatványt, amire a mohászok többsége ritkán vállalkozik. Mesterséges élőhelyeken, például falvakban, városokban érdemes átvizsgálni a betonfalakat, kútkávákat, téglafalakat és háztetőket is. A trópusi erdőkben, ahol nagyon magas a levegő páratartalma a mohák, különösen a májmohák megtelepednek a fák levelein is.
Általános vélekedés a mohákról, hogy bármikor gyűjthetők. Ez azonban nem igaz az összes mohára. Az évelő fajokat valóban lehet egész évben gyűjteni, habár a mi éghajlatunk alatt a nyári száraz melegben kiszáradnak, összepöndörödnek, télen meg a hó alól kell kiásni őket. Vannak a mohák között is egyéves vagy még rövidebb életű fajok. Elsősorban a száraz vagy rövid ideig nedves élőhelyeken (pl. iszapos talaj) találunk ilyen fajokat. Ilyenek például a koratavasszal megjelenő, gyorsan spórát érlelő, majd májusra már el is tűnő fajok. Ezeket koratavasszal lehet gyűjteni, bár kedvező időjárás esetén sokuk ősszel újra megjelenik egy hasonlóan pörgős életciklussal. A vízpartok iszapos talaján pedig csak ősszel találunk meg bizonyos fajokat, amelyek megjelenése a nyárvégi, szeptemberi alacsony vízszinthez köthető. Mindent összevetve a mohák gyűjtésére a tavaszi és őszi időszak a legkedvezőbb, ám üde erdőkben, vizes élőhelyeken szinte egész évben hódolhatunk a gyűjtőszenvedélyünknek.
Most már csak azt kell tisztázni, hogy hogyan gyűjtsük a mohákat, hogy tudományos célra is alkalmas legyen a kollekciónk. Mielőtt elkezdenénk mohát vagy voltaképpen bármit gyűjteni, meg kell győződnünk arról, hogy van-e szükségünk a gyűjtéshez valamilyen engedélyre. Magyarországon 77 mohafaj élvez törvényes védettséget, ezek gyűjtéséhez engedély szükséges. Azonban az is igaz, hogy gyűjtés közben nem mindig egyértelmű, még a legavatottabb mohász számára sem, hogy a védett fajt vagy a külső morfológiai bélyegeiben igen hasonló közönséges rokonfajt gyűjtjük-e éppen. Védett területeken azonban mindenképpen csak engedély birtokában gyűjthetünk. A gyűjtéshez szükségünk lesz késre vagy bicskára, illetve nagyon hasznos, egy 10-20 x-os kézi nagyító, azaz egy lupe is.
Gyűjtés bicskával
Az egyik leggyakoribb kérdés, hogy feltétlenül kell-e a későbbi határozáshoz a sporofiton (pl. spóratartó tok), vagy elég a száras leveles, zöld mohanövényke (gametofiton). Erre csak dodonai válasz adható, vannak olyan csoportok, ahol nélkülözhetetlen a határozáshoz a sporofiton, mások jól határozhatók a zöld gametofiton alapján is. A legtöbbször fakérgen élő szőrössüvegűmoha (Orthotrichum) fajaink elkülönítéséhez például mindenképpen szükséges, hogy spóratokos példányokat gyűjtsünk. De például a tőzegmohák tökéletesen határozhatók tok nélkül.
Vegyük sorra az apró technikai részleteket. Nagyobb, lazább gyepeket alkotó mohák kézzel is könnyen eltávolíthatók az aljzatról, de az aljzatra, legyen az talaj, szikla vagy fakéreg, jobban rásimuló gyepeket késsel vagy bicskával lehet jól begyűjteni. Ilyenkor az aljzatból is begyűjtünk egy keveset. A vékony talajréteg nem csak azért fontos, hogy egyben tartja a gyepet, hanem azért is mert vannak csoportok (pl. egyes körtemohák, Bryum fajok) ahol a talajban lévő sarjgumók(gemmák) fontos határozó bélyegek. A sziklákon, mesterséges falakon élő mohák néha annyira rátapadnak az aljzatra, hogy le kell őket kaparni kés vagy bicska segítségével. A mohák gyakran kevert gyepekben élnek, érdemes figyelni arra, hogy a begyűjtendő darabka lehetőség szerint egy fajt tartalmazzon, vagy legalábbis a cél faj legyen benne a gyakori.
Gyűjtés elhelyezése a kapszulában
Mekkora mennyiséget érdemes kiszednünk? A nagy egybefüggő gyepeket alkotó fajokból lehet tenyérnyi vagy féltenyérnyi darabokat begyűjteni, de a kisebb párnákat, gyepeket alkotó fajokból néhány négyzetcentiméteres darabka is elegendő. A gyűjtésnél mindig figyeljünk arra, hogy sose gyűjtsük ki a teljes mennyiségét, és tartsuk mindig szem előtt a természetvédelmi megfontolásokat is.
Amint a kezünkben van az áhított mohapéldány akkor elérkezünk a következő problémához: miben érdemes haza vinni őket? A mohák gyűjtésére A4-es vagy A5-ös nyomtatásra használt papírból hajtogatott borítékot, az ún. kapszulát használjuk. A kapszula hajtogatásának menetét az alant látható ábra mutatja. Ezekben sérülés, különösebb keveredés nélkül szállíthatjuk a begyűjtött példányokat. Ha nagyon vizes példányt gyűjtünk be, pl. patakból vagy lápból akkor érdemes finoman kinyomkodni a vizet a mohából és akár két rétegben bekapszulázni. Ezen élőhelyeken gyakran előfordul, hogy nylonzacskóba gyűjtünk, de akkor legkésőbb a gyűjtési nap estéjén ki kell szedni a nylonból a gyűjtött anyagot.
Kapszula hajtogatása
Terepen ezután már csak egy feladatunk maradt; minden egyes kapszulára fel kell írnunk, hogy honnan származik a gyűjtés. Rögzíteni kell a gyűjtési pont minél pontosabb földrajzi helyzetét (nagyobb tájegység, település, a konkrét hely neve, ha ismert), ma már a GPS koordináták feljegyzése is alapadatnak számít, az élőhelytípust, az aljzatot minél pontosabban (pl. élőfa estében a fafajt, szikla esetében, hogy milyen típusú, meszes vagy savanyú kőzet), a gyűjtés dátumát és a gyűjtő nevét.
Gyűjtőkapszula felirattal
A kapszulákra gyakran nem írjuk fel az összes adatot, hanem gyűjtési helyenként egy gyűjtőszámot kap minden kapszula. A gyűjtési pont adatait pedig a gyűjtőnaplóban rögzítjük. A naplót vezethetjük füzetben vagy akár számítógépen is. Gyakori az is, hogy az adatokat nem csak a gyűjtőnaplóba, hanem egy kapszulára is felírjuk, a többin csak a gyűjtőszám szerepel. Ha már terepen felismerjük a fajokat vagy a nemzetséget, érdemes azt is felírni a kapszulára. Kisebb terepi tapasztalattal érdemes minden mohagyepet külön kapszulába gyűjteni, mert az megkönnyíti a későbbi feldolgozást. Gyakorlott mohászok azonban gyakran több gyepet is beraknak ugyanazon élőhelyről, aljzatról egy-egy kapszulába, különösen nagyobb gyűjtőutakon a helyhiány miatt. A begyűjtött példányokat levegőn, szobahőmérsékleten szárítjuk teljesen légszárazra. A szárítást már a gyűjtés estéjén meg kell kezdeni, a gyűjtőnap végén a nedves kapszulákat egy rétegben ki kell teregetni. Ha gyűjtés után sokáig hagyjuk őket nedvesen, akkor könnyen ellepik a gombák és tönkremennek, elrothadnak a példányaink. Az utóbbi évtizedben elterjedt DNS vizsgálatokat is olyan herbáriumi példányokon lehet csak sikerrel végezni, amelyek gyűjtés után gyorsan ki lettek szárítva és nem bomlott le a bennük lévő DNS.
Gyűjtőnapló részlete
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
