Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Írta: Angyal Dorottya
Fotók: Angyal Dorottya, Egri Csaba

2015 a Fény Nemzetközi Éve Magyarországon is. Mi, emberek természetesnek vesszük, hogy napjaink nagy részét világosban töltjük. De vajon miért választják egyes állatcsoportok az örök sötétség birodalmát? Kik ők, és milyen előnyökkel járhat a barlangi lét?

Barlangi vakgőték (Proteus anguinus)

Nappal ragyog a fény körülöttünk, és ha leszáll az este, lámpát gyújtunk, mert a sötétség nem a mi világunk. Zöld növények vesznek minket körül, melyek a napfény energiáját felhasználva szervetlen anyagból szerves anyagot állítanak elő. Színesek a növények, az állatok, és színesek az emberek is, s ez így van jól. Gyakran voltam azonban olyan helyzetben, mikor ezek a megszokott dolgok felértékelődtek számomra. Ha egy-egy hosszúra nyúlt – akár több napos – barlangtúra vagy kutatómunka után, átfázva a napsütötte felszínre értem, és elterültem a zöld fűben, csak arra tudtam gondolni, milyen gyönyörű a „kinti világ” is.

 1. kép. A Csengő-zsomboly bejárata a szlovákiai Pelsőci-fennsíkon
(fotó: Egri Cs.) 

Képzeljünk el egy mérsékelt övi barlangot. Bejárati zónájában, ameddig a fény behatol, változatos flóra alakulhat ki (1. kép). Ez olyan mohákból, páfrányokból és virágos növényekből áll, melyek elviselik, sőt kedvelik a párásabb levegőt, a kevesebb fényt és az alacsonyabb, de állandóbb hőmérsékletet. Mélyebbre hatolva azonban beáll a teljes sötétség. Az itt kialakult ökoszisztéma nagyrészt a felszínről a barlangba került szerves anyagokra van utalva.

2. kép. A Szabó-pallagi-zsomboly (Tornai-Alsó-hegy) részlete (fotó: Egri Cs.)

Ezek az anyagok bekerülhetnek a kőzet repedéshálózatán át szivárgó vízzel, az elnyelődő vizekkel, a gravitáció vagy a szél segítségével, állatok aktív mozgásával vagy akár emberi tevékenység révén. Az adott barlang jellegétől függ, hogy a rendszerbe került, többnyire csekély mennyiségű tápanyag milyen típusú és hol koncentrálódik. Míg egy lombhullató erdőben nyíló zsomboly (aknabarlang) esetében sok növényi anyag hullik a bejárati aknába (2. kép), addig egy patakos barlangban a víz által szállított szerves törmelék az egyik legfőbb tápanyagforrás (3. kép).

3. kép. A Styx-patak hazánk legrégebben kutatott barlangjában, a Baradla-barlangban
(fotó: Egri Cs.)

Tudjuk tehát, hogy a barlangokat a fény teljes hiánya, az állandó, viszonylag alacsony hőmérséklet és a kis mennyiségű táplálék jellemzi. Mi lehet mégis az oka, hogy számos állatcsoport választja élőhelyeként a sötétség birodalmát? A válasz egyszerű: a barlangi lét előnyökkel is jár. A viszonylag állandó környezet miatt a barlangok rövid vagy hosszabb távon menedéket nyújthatnak a felszíni éghajlat szélsőségei ellen. Ennek egyik esete, amikor csak az átmeneti kedvezőtlen klimatikus változások miatt vonulnak barlangba az állatok. A pontyfélékhez tartozó, horvát nyelven gaovicának nevezett halfajok például a száraz nyarakat a Dinári-karszt barlangi vizeiben vészelik át.

A másik mechanizmus nagyobb éghajlati vagy földrajzi változások eredménye, mint amilyen az eljegesedési időszakokat jellemző glaciálisok és interglaciálisok váltakozása. A barlangok ilyen értelemben az „élő kövületek” gyűjtőhelyei, hiszen elszigetelődtek a felszíntől, és emiatt megőrzik a letűnt földtörténeti korok lassan változó fajait. Egy 2014-ben megjelent közlemény szerint, mely a Molecular Ecology című folyóiratban olvasható, a vakbolharákok (Niphargus-fajok) az elmúlt húszmillió évben Északnyugat-Európa területén sikeresen fennmaradtak a földalatti vizekben (4. kép).

 4. kép. Aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis Dudich, 1932) a Baradla-barlangból (fotó: Egri Cs.)

A menedékkeresés kérdése ma a Földön nem csak a folyamatos geopolitikai változások miatt aktuális. A globális éghajlatmódosulás nagyon égető probléma, ami a felszíni állatok megváltozott táplálkozási, szaporodási és élőhelyválasztási szokásaiban is megmutatkozik. A barlangok mint a fajok megtelepedésének vagy épp eltűnésének indikátorai modellként szolgálhatnak e kérdéskör tanulmányozásához.

Minden élőlény természetes ösztöne – az emberé is –, hogy menekül onnan, ahol folyamatos veszélyben forog az élete. Éppen ezért a földalatti lét további előnyei között feltétlenül meg kell említenünk a ragadozók alacsony számát, ami igen vonzó hellyé teheti a barlangokat a kinti világhoz képest. A kevés ragadozó szintén a szűkös táplálékforrásra vezethető vissza: ha kevés a táplálék, egyszerűsödik a táplálékpiramis is. Hasonló okokból a versengés is alacsony mértékű, hiszen a mostoha körülményekhez viszonylag kevés faj alkalmazkodott. Minél kevesebb a versenytárs, annál kisebb mértékű a forrásokért folytatott versengés.

De milyenek is valójában a földalatti élőhelyet benépesítő állatok? Nagy részük csupán „barlangi vendég”, mely véletlenül kerül a rendszerbe, s gyakran odavész a számára élhetetlen világban. Ilyenek például a zsombolyokba hullott rágcsálók vagy békák. A „barlangkedvelők” két csoportba oszthatók: egy részüket valamely élettevékenységük szorosan a barlangokhoz fűzi. Tipikus képviselőik a barlangban telelő, szaporodó vagy szülőkolóniákat létesítő denevérek. A másik kategóriába olyan állatfajok tartoznak, melyek teljes életciklusukat képesek a barlangban leélni, azonban felszíni populációik is ismertek. Számos ilyen fajról tudunk a talaj- vagy avarlakó apró gerinctelenek köréből.

5. kép. A valódi barlanglakók egyik faja: a közép-európai barlangokban honos, troglobiont karimás ikerszelvényes Brachydesmus subterraneus Heller, 1858 (fotó: Angyal D.)

Részben belőlük fejlődnek ki hosszú idő múltán a „valódi barlanglakó” fajok, melyek kizárólag barlangi élőhelyekről ismertek, s életben maradásuk a felszínen nem is lehetséges. A környezethez való alkalmazkodásuk alaktani jegyekben is megmutatkozik (5. kép). A fény hiánya miatt nincs szükségük pigmentanyagokra, így kültakarójuk általában elszíntelenedik. Szemük visszafejlődik, többnyire teljesen vakok. Ezt ellensúlyozza, hogy a látást pótló érzékszerveik (pl. a mechanikai és kémiai ingereket felfogó érzékszőrök és érzékszemölcsök) igen fejlettek. A tapintás lehetőségeit bővíti a függelékek (lábak, csápok) és a test megnyúlása.

A kevés elérhető tápanyag miatt a barlangi állatok kiválóan derítik fel az élelemforrásokat, lassan növekednek, kevés utódot hoznak létre, és nagyon hosszú éhezési periódusokat képesek átvészelni tartós károsodás nélkül. Az évszakok váltakozásának hiányában a szezonalitás náluk nem ismert, így az év bármely szakaszában képesek szaporodni.

A valódi barlanglakó (troglobiont) állatok egyik legjobban ismert, emblematikus faja a barlangi vakgőte (Proteus anguinus) (6. kép). A Dinári-karszt barlangjaiban honos, egykor sárkánybébinek vélt, csaknem 30 centiméteres testnagyságú állat rendkívül hosszú ideig – akár 100 évig is – élhet. Hazai barlangjainkban a gerincesek törzsének sajnálatos módon nincsenek képviselői. Kessler Hubert, a méltán neves karszthidrológus igazgatósága alatt, 1935-ben a Baradla-barlang „egy kis vízmedencéjébe” betelepített néhány barlangi vakgőtét, ezeknek azonban egy áradás során lába kélt.

6. kép. Barlangi vakgőték (Proteus anguinus Laurenti, 1768) a Postojna-Planina-barlangrendszerben (fotó: Angyal D.)

A gerinctelenek köréből azonban számos valódi barlanglakó fajt ismerünk Magyarországon. Ezek nagy része endemikus (bennszülött), tehát a világon csak egyetlen karsztterületen, esetleg csupán egyetlen barlangban fordul elő. Ilyen fajok főként az Aggteleki-karszton, a Mecsekben és a Bükkben élnek. Többségük a különböző rákcsoportok közül kerül ki, de az ugróvillások, az ikerszelvényesek, a rovarok, a gyűrűsférgek és a csigák közt is találhatunk bennszülött troglobiont fajokat. Ezekről a különleges állatokról részben már szóltam előző írásaimban. Következő alkalommal a mecseki barlangok élő kövületeit és a hozzájuk fűződő legújabb tudományos eredményeket mutatom be.

Tartsanak velünk a Kutatók Éjszakáján, 2015. szeptember 25-én, a Magyar Természettudományi Múzeum Semsey Andor termében, ahol a szélsőséges fényviszonyok közt élő állatokkal ismerkedhetnek!