A borostyánkő az egykor élt növények fosszilis gyantája, melyben sok esetben őrződnek meg úgynevezett zárványok. Ezek leggyakrabban növényi és állati részek, utóbbiakat leggyakrabban ízeltlábúak képviselik. Hazánkban, bármilyen meglepő, a paleontológia ezen ágának is van története, jelen elbeszélő blogbejegyzés tulajdonképpen e történet egy kis fejezete lesz. A Magyar Természettudományi Múzeumban már évek óta folyik az ajkai (Veszprém vármegye) késő-kréta korú (~83-86 millió éves) kőszénből ismert borostyánkövekben fel-felbukkanó zárványok tudományos publikálása. Leírásra került már egy kétfarkú pók (Hungarosilia verdesi), egy pattanóbogár (Ajkaelater merkli), darazsak (Ajkanesia harmincipsziloni, Amissidigitus belai és Spathiopteryx soosi) és egy csótány (Alienopterix santonicus) is, amik a 90-es évek óta az első, tudományos folyóiratban publikált zárványok voltak ebből a különleges, hazai borostyánkincsből.

Szerző: Szabó Márton (MTM, Őslénytani és Földtani Tár)

Noha az ajkai szénbányászat 2004-ben megszűnt, ez a kutatás lendületén semmit sem csökkent, sőt! A hazai közgyűjteményekben fellelhető néhány fióknyi ajkaitban több száz zárvány került már beazonosításra, mely leletanyag bosszantóan nagy százaléka közelebbről nem meghatározható ízeltlábú-zárvány (pl. egy-egy ízelt láb vagy egy rovar fejének része), esetleg valamilyen növényi szennyeződés. Ha a jól határozható, figyelmet érdemlő ízeltlábú zárványokra koncentrálunk, ez a több százas darabszám pár tucatra csökken.

Szabó István ajkait darabja nyers állapotban (balra) és a látvány, amely a mikroszkóp alá nézve fogadott bennünket (jobbra) (fotók: Novák János)

A zárványokat jelenleg én kezelem, a feladatkört Dr. Ősi Attila (ELTE, Őslénytani Tanszék) révén „örököltem” Hajdu Zsófia és Czirják Gábor egykori ELTE-s egyetemi hallgatóktól. A publikálásra kerülő ajkait-zárványok kiválasztása részemről véletlenszerűen történik, ugyanis azt a luxust élvezem, hogy azzal a példánnyal állok neki foglalkozni, amelyikhez kedvem van, amelyik a legtöbbet jár a fejemben, amelyiket a legszebbnek találom, vagy amelyikben aktuálisan a legtöbb szakmai potenciált látom. Egyszerre legfeljebb két-három példánnyal van erőm foglalkozni. Mivel természetesen nem értek minden ízeltlábúcsoporthoz, először fel kell keresni az adott csoport hazai vagy külföldi szakértőjét. Ha megkerül az illető, ki kell deríteni, hogy van-e épp energiája és ideje a példány lepublikálására. Amennyiben a válasz igen, úgy a példányt elő kell készíteni a vizsgálatokra, alaposan dokumentálni kell, és kezdődhet a publikálás. A jelen bejegyzésben bemutatott ajkai borostyánzárvány története ennél viszont jóval kacifántosabb…

Történt ugyanis, hogy 2018 év vége felé Novák János (ELTE, Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék) álskorpiószakértő besétált az ELTE Őslénytani Tanszékére, és arról érdeklődött, hogy nincs-e véletlenül az ajkai borostyánzárvány-anyagban álskorpió is. Az álskorpiók kicsiny, a néhány milliméteres mérettartományba eső, skorpióra emlékeztető pókszabásúak, melyeknek nincs ugyan a skorpiókra jellemző faroktövise, de a jellegzetes ollók itt is jelen vannak. Világszerte elterjedt, ragadozó állatcsoport, melyek a legváltozatosabb élőhelyeket hódították meg, jelenleg ismert fajaik száma 3700 körüli.

János kérdésére akkor jómagam egyértelmű és gyors nemmel tudtam válaszolni, a fejemben ekkorra ugyanis már ott volt az összes valamirevaló ajkait zárvány képe, melyek között volt minden - de álskorpió, az nem. János így akkor – mondhatni – dolgavégezetlenül távozott a tanszékről, engem a dolog azonban nem hagyott nyugodni. Kisvártatva körbe is kérdeztem a hazai amatőr ősmaradványgyűjtői közösség facebookos felületén, és hála néhány lelkes és segítőkész gyűjtőnek, hamar felbukkant egy izgalmas fejlemény. Úgy tűnt ugyanis, hogy egy magángyűjteményben mégis van egy olyan ajkait-darab, amiben egy álskorpió lapul. Látatlanban természetesen elsőre azért voltak kétségeim, de hamar jelentkeztem Jánosnál, hogy lehet, hogy az a bizonyos nem inkább egy talán. A felbukkant magángyűjtőt Szabó Istvánnak hívták, és rendkívül informatívnak és lelkesnek mutatkozott a példánnyal kapcsolatban. Kisvártatva azon kaptuk magunkat, hogy János, István és én hármasban ülünk az ELTE Őslénytani Tanszékén, ahol a borostyándarab fölé hajolva beszélgetünk. De ami még ennél is fontosabb: a kőben valóban egy álskorpió volt!

A zárvány nem volt ép, az utótest és a lábak egy része teljesen hiányzott, de semmi kétség nem fért hozzá, hogy egy apró, néhány milliméteres álskorpióról volt szó. Megegyeztünk Istvánnal, hogy megvizsgáljuk a példány publikálásának lehetőségeit, és folyamatosan kontaktban maradunk. István szakadatlanul lelkes, de ami még ennél is fontosabb, türelmes maradt a munkánkkal kapcsolatban, ennek később komoly jelentősége lesz.

Minden kezdeti lelkesedés és izgalom ellenére ahogy alaposan megismerkedtünk a kis borostyándarabbal, elkezdtek sorban jönni a problémák. Az első gond a zárvány nagy felbontású fényképezése, modellezése volt. Voltak ugyan akkor még kezdetleges ismeretségi szálaink CT-laboratóriumokkal, de el kellett ismerjük, hogy az ajkai ős-álskorpió annyira kicsi volt, hogy azokkal még a komoly mikroCT-készülékek sem boldogultak volna (ez a projekt során egyébként a Szegedi Egyetem mikroCT laboratóriumában be is igazolódott).

Úgy tűnt, hogy az első problémára viszonylag hamar megoldást találtunk. János ismeretségei révén 2019-ben Hamburgban, a DESY-ben (magyar nevén Német Elektron-Szinkrotron) elvállalták a kis zárvány 3D-s szkennelését. A szinkrotron működése jelentősen eltér a CT berendezésekétől, ám a végeredmény itt is egy 3D-s, forgatható modell, melyet a szinkrotron a borostyándarab mindennemű károsítása nélkül állít elő. Egy közel egész napos vonatozás után érkeztünk meg Hamburgba, ahol a szálláson igyekeztünk kialudni magunkat.

Másnap a DESY-ben előkészületek egész sora után egy éjszaka alatt meg is történt az álskorpió (és egy másik ajkait-zárvány, a fentebb már említett kétfarkú pók) szkennelése Jörg U. Hammel, Danilo Harms, Ulrich Kotthoff és Constantin Mey közreműködésével. Itthon csak ámultunk és bámultunk a forgatható, digitális modell minősége láttán, de a modell minden csodája ellenére sem volt tökéletes. Az álskorpiók határozásához nélkülözhetetlen érzékszőrök és a szemek ugyanis nem látszottak a modellen, így egyértelmű volt, hogy a saját szemünkkel is meg kell vizsgáljuk a zárványt, lehetőleg egy komoly teljesítményű mikroszkóp alatt, ha tetszik, ha nem.

A hamburgi szinkrotron szkennelés pillanatai (fotó: Szabó Márton)

Az ajkai álskorpió szinkrotron modelljének felvételei (Novák és mtsai., 2024 után módosítva)

Ekkor jött a második probléma: kis gyantadarab állapota. Egy darabka szénen ült és szemmel láthatóan tele volt repedésekkel, összességében véve sérülékenynek és nehezen kezelhetőnek látszott. A benne ülő zárvány szemrevételezése még paraffin-olajjal történő kezelés után is csak nehézkesen volt lehetséges, így csakhamar bizonyossá vált: nincs mese, a gyantadarabot le kell emelni a széndarabról, tartósítani kell, alakra vágni és megcsiszolni, máskülönben egyszerűen nem fogjuk tudni alaposan megnézni, hogy ki is lakik a borostyánban. Erre azonban mi nem voltunk berendezkedve, gyakorlatilag semmiféle hasonló tapasztalattal nem rendelkeztünk.

Sajnos 2020-ban felütötte fejét a COVID, ami nem csak a nemzetközi paleontológiai kutatásokra gyakorolt hatást, de az egész világra. Így történt, hogy a projekt háttérbe szorult, és egy jó időre sajnos parkolópályára is került. Telt-múlt az idő, és egyéb területeken történtek kisebb előrelépések az ajkaitban felfedezett más zárványok kapcsán. Ezek a szálak egészen a franciaországi Rennes-i Egyetemig vezettek, ahol úgy tűnt, hogy Manuel Brazidec személye jelenti a megoldást az álskorpió mikroszkópos vizsgálata kapcsán.

Manuel ugyanis közreműködött az ajkaitból 2022-ben publikált három darázsfaj tudományos feldolgozásában, és mint az ekkorra kiderült, ő maga igenis komoly tapasztalattal, rutinnal bír a rossz minőségű borostyándarabok csiszolásában, alakra vágásában és konzerválásában. Így az ajkaitban felfedezett ősdarazsak publikálása után megkértük Manuelt, hogy kezelje az álskorpiót is a darazsakhoz hasonlóan, hogy megnézhessük alaposabban a kis állatot.

Manuel hamar rábólintott a dologra, így a példányt el is küldtük Rennes-be, ahol Manuel gond nélkül elvégezte a példány kezelését, így már nagyon jó képeket tudtunk készíteni az állatról. A zárvány rendszertani meghatározása lassan ugyan, de haladni kezdett. Bevontunk további szakembereket, és elkezdtük összeállítani a tudományos publikációt. Ekkora már 2023-ban jártunk, az idő továbbra is feltartóztathatatlanul telt.

Az Ajkagarypinus stephani holotípusának fénymikroszkópos képe (Novák és mtsai., 2024 után módosítva)

A zárványról végül kiderült, hogy nem csak egy, a tudományra nézve teljesen új fajt képvisel, de egyben teljesen új génuszt is. Rendszerint ilyenkor jön a kérdések kérdése: mi legyen az új faj neve? A fajnév aránylag hamar eldöntetett, ehhez a példányt a tudománynak adományozó Szabó István keresztnevét használtuk fel. Ami a génusz nevét illeti, azt némi kirakózást követően Ajka városának nevéből, és a Garypinidae család nevéből (amelybe az új faj tartozik) raktuk össze. Az új faj teljes neve ekképp Ajkagarypinus stephani lett, mely a Garypinidae család második legidősebb fosszilis képviselője volt.

Ajkagarypinus stephani a dinoszauruszok árnyékában (Szabó Márton illusztrációja)

Erről az álskorpiócsaládról érdemes tudni, hogy ma a világ trópusi és szubtrópusi területeinek lakója, ma Európában csak a kontinens déli, mediterrán területein fordul elő. A mai Garypinidae álskorpiók változatos élőhelyeket népesítenek be, ahol nedves avarban, fakéreg vagy kövek alatt fordulnak elő. Az egykori késő-kréta ajkai kőszénmocsár egy szigetvilág részét képezte, így természetesen felmerült bennünk az is, hogy ezek az állatok hogyan kerülhettek ide, illetve képesek lehettek-e szigetről szigetre terjedni. A mai álskorpiók számos fajára jellemző a forézisnek nevezett terjedési stratégia, melynek során az apró álskorpiók tulajdonképpen potyautasként, náluknál nagyobb állatokba kapaszkodva képesek nagyobb távolságok megtételére. Felmerült bennünk, hogy ez elméletben az Ajkagarypinus stephani esetében is lehetséges volt, noha tény, hogy erre vonatkozó, kézzel fogható bizonyítékunk egyelőre nincs. Ismertek olyan, borostyánban megőrződött álskorpiók, melyek repülő rovarokra kapaszkodva estek az ősi gyanta fogságába, ám egy ehhez hasonló ajkait-leletre egyelőre még várnunk kell.

A munkából született publikáció a Cretaceous Research nevű szakmai folyóiratban jelent meg, mondanom sem kell, mind odáig voltunk az örömtől. Noha ez a projekt ezzel véget ért, az ajkait-kutatás tulajdonképpen épp hogy csak elkezdődött. Vannak még ajkaitba zárt bogaraink, kétszárnyú rovarjaink, pókszabású zárványaink stb. melyekkel mind el kell számolnunk. Azt hiszem, minden kollégám nevében mondhatom, hogy remélhetőleg ezekkel a zárványokkal már sokkal könnyebb dolgunk lesz, mint az Ajkagarypinusszal volt. Minden késedelem és nehézség ellenére nem emlékszem vissza rossz élményként a projektre. Novák János szakmai és emberi lelkesedése minden körülmények között inspiráló volt, akárcsak Szabó István türelme és segítőkészsége, nem is beszélve a projektbe bedolgozó valamennyi társszerző aktivitásáról.

Az Ajkagarypinus stephani most a MTM őslénytani gyűjteményébe kerül, egy fiókba a többi publikált ajkait zárvánnyal. Még sok hely van abban a fiókban, reméljük, hogy ahogy telnek majd az évek, ez fokozatosan megváltozik majd.