MNMKK - Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Hazánkban az ásatásokon előkerült régészeti korú emberi maradványok rendszeres és módszeres megmentése, illetve gyűjteménybe kerülése csak a Trianon utáni időszakban vált általánossá. Ezért gyűjteményünkben ritkaságszámba mennek azok az embertani leletek, amelyek a Kárpát-medence mai politikai határainkon túl eső területeiről származnak. Közülük ezúttal két felvidéki csontvázlelet kerül bemutatásra. Egyikük egy honfoglaló vezér fegyveres kíséretéhez tartozhatott, míg a másikon egy különleges beavatkozás, a jelképes koponyalékelés figyelhető meg, ráadásul nem is akármilyen formában! Mi az a jelképes koponyalékelés, a Kárpát-medencében kik, miért és hogyan végezhették? Ennek is utánajárunk!

Szerző: Évinger Sándor (Embertani Tár)

Az előző rész bevezetőjében már szó esett arról, hogy miért ritkák és különlegesek a hazai antropológiai gyűjteményeinkben azok a Kárpát-medence népességtörténetének a megismerését lehetővé tevő embertani leletek, amelyek a Trianonban meghúzott politikai határainkon kívüli területekről származnak. A korábbi bejegyzésben tárgyalt mesterségesen deformált erdélyi népvándorlás kori koponyák után most felvidéki honfoglaló magyar leletek kerülnek ismertetésre a Magyar Természettudományi Múzeum embertani gyűjteményéből. De miként kerülhettek ezek a leletek hazai gyűjteménybe?

1938. november 2-án született meg az úgynevezett első bécsi döntés. Ez rendelkezett a trianoni békediktátum során elcsatolt felvidéki területek magyarlakta többségű részének az anyaországhoz történő visszatéréséről. Bár a határozatot a II. világháborút követően a győztes hatalmak semmisnek nyilvánították és visszavonták, ám az 1939 és 1945 között fennálló területi viszonyok egyedi lehetőséget nyújtottak arra, hogy a Felvidéken magyar irányítással – köztük olyan neves szakemberek vezetésével, mint például Bottyán Árpád, Fettich Nándor, László Gyula vagy Szőke Béla – is megvalósulhassanak régészeti feltárások. Ezek közül több ásatás embertani anyagot is eredményezett. A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának gyűjteménye ma is őrzi a Tornócnál (szlovákul Trnovec nad Váhom) előkerült avar kori, a Bodrogszerdahely (szlovákul Streda nad Bodrogom) melletti Bálványhegyen megmentett elit honfoglaló magyar, az Érsekújvár (szlovákul Nové Zámky) mellett talált szintén honfoglalás kori, illetve a Zsitvabesenyőnél (szlovákul Bešeňov) feltárt kora Árpád-kori emberek csontmaradványait. Közülük a bordogszerdahelyi és a Zsitvabesenyő melletti ásatások egy-egy koponyalelete kerül bemutatásra alább. Utóbbi kapcsán megismerkedünk kicsit közelebbről egy érdekes szokással, a jelképes koponyalékeléssel is.

Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom) a Felső-Tisza-vidéken, annak a Bodrogköznek nevezett (a Bodrog és Tisza folyók által közrefogott) részén található. Egykor Zemplén megye része volt, ma Szlovákia Kassai területének Tőketerebesi járásához tartozik.

A Bodrogköz területén, illetve a Tisza túlsó partja mentén található, dombokkal és homokhátakkal szegélyezett vidéken feltűnő sűrűséggel csoportosulnak a 9. század vége és a 10. század közepe közé keltezhető, gazdagságukban kiemelkedő honfoglaló temetők. Ez azt sejteti, hogy itt létesülhetett a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyarság első hatalmi központja.

A gazdag fegyveres elit temetkezéseinek sorába illeszkedik a Bodrogszerdahely melletti Bálványhegyen feltárt kis sírszámú lelőhely is. Itt először 1926-ban akadtak két sírra „amatőr régészek”, és ezek leletanyagáról nem is tudni semmit. 1937-ben a háborús előkészületeket folytató csehszlovák hadsereg betonerődítmények sorozatát állította fel a magyar határ mentén. A stratégiai pontnak számító Bálványhegyen is megindult az építkezés, ám a földmunkák során régészeti leletek kerültek elő, melyeket a Prágai Nemzeti Múzeum munkatársai mentettek meg. A sietősen, kapkodva végrehajtott munkálatok dokumentálása nem sikerült éppen pedáns módon: elvileg kettő sírt tártak fel, ám csak annyi bizonyos, hogy az egyikbe a leletei alapján egy igen előkelő, vezéri rangban álló honfoglaló magyar férfit temethettek. Miután az első bécsi döntés értelmében Bodrogszerdahely is visszatérhetett Magyarországhoz, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai – Fettich Nándor, László Gyula és Méri István vezetésével, valamint Malán Mihály antropológus részvételével – alapos feltárást végeztek a területen. Ennek során további kilenc honfoglalás kori sír került napvilágra a Bálványhegyen.

Az alábbi képen bemutatott koponya a 3. sír eltemetettjéhez tartozott; sajnos csupán ez az egyetlen többé-kevésbé ép állapotú koponya a temetőből. Az antropológiai vizsgálatok alapján egy fiatal felnőttkorban (20-25 évesen) elhunyt férfit helyeztek itt nyugalomra. A csontváz mellől szablya, veretes tarsoly, tegez és íj maradványai, nyílcsúcsok, két vaskés, tűzszerszámok, hajkarika, továbbá lószerszámok kerültek elő. A lovasnomád szokás szerint elhantolt fiatal férfi feltehetően a csehszlovák régészek által 1937-ben megtalált vezér közvetlen fegyveres kíséretéhez tartozhatott. Malán Mihály meghatározása szerint a – gracilis (finom csontozatú) – koponya embertani alapkaraktere elsősorban ma Közép-Ázsia területén élő, de nem mongoloid túlsúlyú népességekre jellemző vonásokat mutat. A koponya sziklacsonti részéből és egy fogából néhány évvel ezelőtt egy kutatási projekt keretében sikerült értékelhető épségű örökítőanyagot (DNS-t) kivonni. A kutatócsoportot egy nyugalmazott, de még aktív kolléganőnk, Fóthi Erzsébet vezette, vizsgálataik pedig a honfoglaló magyarság fegyveres elitjén belül az apáról-fiúra öröklődő DNS részek, s ezzel az apai genetikai vonalak feltárását tűzte ki célul. Az eredmények szerint a Bodrogszerda-Bálványoshegy 3. sírjába temetett férfi apai vonala egy elsősorban Urál vidéki elterjedést mutató csoportba tartozik, amely egyaránt megtalálható a hantik és manysik, illetve a baskírok és volgai tatárok között, csekélyebb mértékben pedig a mai magyar népességben is kimutatható. Érdekesség, hogy a Kárpát-medence ma ismert leggazdagabb honfoglalás kori temetkezési helyéről, a híres karos-eperjesszögi lelőhelyekről egy honfoglaló magyar harcos a bálványhegyi harcossal azonos apai vonalhoz tartozik (akár közeli rokonok is lehettek), míg egy másik karosi honfoglaló csak minimális eltérést mutatott kettejüktől. Fóthi és munkatársai az általuk használt adatbázisban találtak olyan ma élő magyar férfit is, aki az apai vonalat tekintve a bálványhegyi honfoglalóval megegyezőnek bizonyult. (Az adatbázisból elsősorban modern baskír genetikai minták mutattak még leginkább közeli hasonlóságot a bálványhegyi honfoglaló harcos apai vonalával.) Az említett publikáció itt elérhető.

A Bodrogszerdahely-Bálványhegy 3. sírjába temetett fiatal felnőtt honfoglaló magyar harcos koponyája szemből és félprofilból (3733. leltári jelzet)

A bemutatásra kerülő másik koponyalelet egy Zsitvabesenyő (Bešeňov) melletti kora Árpád-kori temetőből származik. Zsitvabesenyő valamikor Bars vármegyénk Verebélyi járásához tartozott, ma közigazgatásilag Szlovákia Nyitrai kerületének Érsekújvári járásához sorolódik. Papföld nevű részén 1942-ben egy építkezés során sírokat bolygattak és semmisítettek meg. A területen a leletmentő ásatásokat Szőke Béla vezetésével végezték. Ennek során népvándorlás kori hamvasztásos szláv sírokat, valamint mintegy 70 darab, az Árpád-kor kezdeti időszakára datálható korhasztásos (csontvázas) temetkezést tártak fel. A régészeti leleteket Szőke Béla az általa alapított érsekújvári múzeumba küldte, míg az Árpád-kori csontvázleleteket Budapestre szállították, ahol végül a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárába kerültek. (Később, 1949-ben és 1950-ben e temető további 50 sírját tárták még fel, ám ezek csontanyaga már – értelemszerűen – nem került Budapestre.)

A temető 11. sírjából előkerült felnőtt férfi koponyája igazán különleges: azon öt darab jelképes koponyalékelés nyoma figyelhető meg. Ezek közelebbi szemrevételezésével párhuzamosan érdemes sorra venni, hogy mi is az a jelképes koponyalékelés és miként köthető ez a korai magyarsághoz?

Zsitvabesenyő kora Árpád-kori lelőhely 11. sírjából (4608. leltári azonosító) származó felnőtt férfi agykoponyájának boltozati része több nézetben, rajta jelképes trepanációkkal. A számok az összesen öt darab jelképes koponyalékelést mutatják. Részletes leírásuk a szövegben található meg.

A trepanáció vagy más néven koponyalékelés az agykoponya üregének a külvilág felé történő megnyitását jelenti: ennek során a koponyacsont egy darabját annak teljes vastagságában eltávolítják. Ezt az elsősorban koponyasérülések és ezek következményei kezelésére szolgáló gyógyító célú beavatkozást a történelem során sokfelé alkalmazták szerte a világban. A honfoglaló magyarok gyógyítói (feltehetően a táltosok) gyakorta végeztek ilyen műtéteket, mindezt a magas gyógyulási arány alapján impozáns hozzáértéssel, elsősorban a harci sérüléseket vagy koponyasérüléssel járó balesetet elszenvedett férfiakon.

A honfoglaló magyar sírokból előkerült koponyákon azonban gyakorta megfigyelhető egy ehhez némileg hasonló, de egyúttal lényegesen különböző beavatkozás nyoma is. Ezek többnyire kör (a képen az 1., 2. és 3. számú ilyen), ritkábban szilvamag, esetleg ovális alakú (4. és 5.) csontsebek, amelyek közös jellemzője, hogy a koponyacsontot oly módon karcolták be, illetve kaparták vagy metszették ki, hogy mindeközben a csont legbelső, a koponyaüreg felé határoló rétegét érintetlenül hagyták, vagyis a koponyát nem nyitották meg a külvilág felé. Ezeket nevezzük összefoglalóan jelképes/szimbolikus trepanációnak/koponyalékelésnek.

A honfoglaló magyar koponyákat megvizsgálva levonhatunk néhány általános megállapítást erről a szokásról. E szerint a beavatkozást élőkön végezték, amelyre a műtétet követő gyógyulási csontreakció utal: a külső csontkéreg az eredeti bemélyedést és alakot megtartva, de bevonja a csontsebet. Jelképes trepanáció nyomát csak felnőtteken találjuk, gyermekeken soha, és szemben a sebészi koponyalékeléssel, amelyek sokkal gyakoribbak a férfi koponyákon, a jelképes változat a két nemnél hasonló arányban fordul elő. A beavatkozás viszonylag gyakorinak mondható: nagyjából minden nyolcadik honfoglaló magyar koponyán találni ilyen csontsebet, melyek kivétel nélkül mindig az agykoponya boltozatán foglalnak helyet. A leginkább kitüntetett hely a homlokcsontot a két falcsonttól elválasztó koronavarrat és a két falcsontot egymástól elválasztó nyílvarrat találkozási pontja (ez az úgynevezett bregmapont), illetve ennek a közvetlen környéke. Itt összpontosul a legtöbb eset, mely alól a zsitvabesenyői 11. sír koponyája sem kivétel: a képen 1. és 2. számmal jelölt koponyasebek pontosan ezen a területen, egymást is érintve helyezkednek el. A bregma környékén kívül eső jelképes trepanációk többnyire a korona- vagy nyílvarrat közelében, azok mentén pozícionálódnak (a 3., 4. és 5. számúak mind a koronavarrat mentén helyezkednek el). Gyakori jelenség a szimmetriára törekvés is, mint azt a 4. és 5. számú szimbolikus lékelések is mutatják. A szimbolikus koponyalékeléssel kialakított csontsebek általában kicsik; a kör alakúak jellemzően ~ujjbegynyi méretűek szoktak lenni. A szilvamag vagy ovális formájúak ennél nagyobbak is lehetnek, és ismert egy-egy eset, amikor kifejezetten nagy területet érintett az agykoponya boltozatából a beavatkozás.

Nagy méretű, szilvamag formájú jelképes trepanáció „Bene vitéz”, a Ladánybene-Benepuszta lelőhelyről 1834-ben előkerült, legelső hiteles honfoglaló magyar lelet koponyáján (1432-es leltári azonosító).

Miként készülhettek ezek a koponyasebek? A legvalószínűbb, hogy – a fejbőr felvágását és a csonthártya finom lepreparálását követően – a többségüknél előbb egy éles késsel a kívánt alaknak megfelelően körbekarcolták a csontterületet. Ezt követően véső és kaparó mozdulatokkal dolgozhattak. A kisebb, kör formájú csontsebeknél például a bekarcolt peremről indulva a késsel lassacskán és óvatosan alávéstek a kör közepe irányába, majd végül kipattintották a középen maradt (csúcsán álló gúlát formázó) csontmagot. Ha szükségesnek látták, akkor ezt követően még egyenletesre kaparták az érintett területet. Az 1., 2. és 3. számú szimbolikus lékelés is így születhetett meg. E kivitelezési technika igazolását adja egy-egy olyan ritka koponyalelet, ahol a beavatkozásnak alávetett személyen valamiért nem fejezték be a műtétet, elmaradt a csontmag kipattintása, és még a csontseb begyógyulását megelőzően elhunyt az illető.

Szentes-Szentlászló Kányási föld 10-11. századi lelőhely 6. sírjából származó koponya (1992-es leltári azonosító), rajta kettő darab jelképes trepanációval, melyek közül az egyik befejezetlen: itt látható a kör forma, az alávésés, ám a csontmag kipattintása már elmaradt.

A zsitvabesenyői lelet 4. és 5. számú csontsebeinél ezzel szemben csak egy hosszúkás, ellipszoid alakot karcoltak be a falcsontok külső kérgi állományába. Ez utóbbi forma és technika páros nagyon különleges és ritka, amelyre alig néhány példa ismert a Kárpát-medencei leletanyagból. A nagyobb méretű (pl. szilvamag alakú) jelképes lékeléseknél a körbekarcolást követő vésés és kaparás párosával alakíthatták ki a kívánt alakot. Akad néhány annyira szabályosan kört formázó szimbolikus trepanáció is, amely felvetette lehetőségként, hogy ezekben az esetekben talán koponyafúró eszközt (trepánt) is használhattak. Érdekesség, hogy jelképes trepanációt – bonctermi kést és koponyát használva – kísérletező kedvű antropológusok is végeztek, hogy így ellenőrizzék a feltételezett technika kivitelezhetőségét. Tapasztalataik alapján egy ilyen beavatkozás nagyjából 15-20 perc alatt volt elvégezhető.

 Jelképes koponyalékelés kivitelezése, illetve annak néhány lépése bonctermi anyagon egy egyszerű kés használatával. A képek forrása (és további információk): Nemeskéri J., K. Éry K., Kralovánszky A. 1960: A magyarországi jelképes trepanáció. – Anthropologiai Közlemények 4: 3-32.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi szükség volt ezekre a beavatkozásokra, miért „kínozták” ezzel magukat a honfoglaló magyarok? Fennmaradt írásos forrás hiányában pontos válasz nem adható erre, ám néprajzi adatokból/párhuzamokból feltételezhető, hogy a magyarság kereszténység előtti hitvilága kétféle lelket tartott számon. Ezek egyike csak a halálkor távozik a testből az utolsó lehelettel (lélegzet/lélekzet-lélek), ám hitük szerint volt egy másik lélek is: a szabad- vagy árnyéklélek. Ez utóbbiról úgy vélhették, hogy a fejben lakik, és onnan időnként eltávozhat, majd visszatérhet a testbe, például alvás (álmodás) közben. Ami pedig ez alatt történik a szabadon kószáló lélekkel (amit az álom megőriz), az hasznos információt hordozhat a való világra nézve. Elképzelhető, hogy a jelképes koponyalékeléssel e szabadlélek „közlekedését” igyekeztek megkönnyíteni. Feltételezhető, hogy e lélek jelenlétét vagy hiányát betegségekkel is összekapcsolhatták, illetve a betegségek mögött is sejthettek ártó és a testbe jutott szellemeket, ezért az eljárásnak gyógyító célja is lehetett. Ha nem is bizonyítja ez utóbbi elgondolást, de mindenképpen érdekes és említésre méltó egy különleges hangszerlelet: az úgynevezett tatai táltossíp. Ez a Tata mellett az 1920-as években megtalált, agyagból készült fúvós hangszer emberfejet/arcot formáz, a fejtetőn jól felismerhető módon odavésett jelképes trepanációval. A 9-11. század között készülhetett: legvalószínűbben egy honfoglaló táltos gyógyító használhatta, és talán önmagát ábrázolta a hangszeren. További különlegessége, hogy a síp felszínén meszes tengeri flóra és fauna lerakódás van, mely réteg alapján a hangszer nagyjából egy hónapot tölthetett tengervízben (vélhetően a Fekete- vagy az Azovi-tengerben, esetleg a Kaszpi-tóban). Erre a procedúrára azért lehetett szükség, hogy megteremtődjék a mágikus kapcsolat a hangszer és azon víztömeg között, ahová a betegségszellemeket kívánták visszaűzni. Bár érdekes a téma, e helyütt nincs mód jobban elmerüni benne. Akit mélyebben érdekel a lelet, annak lehetséges párhuzamai, illetve a hangszer gyógyító szerepéhez (például az ártó szellemek vízbe való visszavetésének/űzéséhez) kötött írásos források és néprajzi párhuzamok, az alábbi linken – pdf formában – elérhető publikációban olvashat róla. 

A tatai táltos hangszer (a tatai Kuny Domokos Múzeum gyűjteményéből). A kép forrása: facebook.

A szimbolikus trepanációk elsősorban a honfoglaló magyarság még pogány módra temetkező, korai képviselői körében figyelhetők meg, gyakoriságuk a kereszténység felvételével gyorsan visszaesett. (Ez közvetve utalhat arra, hogy az új – keresztény – vallás funkcionáriusai nem nézhették jó szemmel ezt a „régi hithez” kötődő szokást.) Az Árpád-kori temetőkből már arányában kevesebb jelképesen lékelt koponya került elő, de vannak azért példák a szokás előfordulására, mint azt a zsitvabesenyői eset is mutatja. (A Zsitvabesenyő melletti kora Árpád-kori lelőhely 1942 során feltárt temetkezéseiből előkerült csontvázak közül hat felnőtt egyén koponyáján volt megfigyelhető legalább egy jelképes lékelés.) A szokás az Árpád-kor végére teljesen ki is veszett a magyarságból.

Kérdésként merülhet fel az is, hogy mennyire lehetett „hungaricum”, vagyis mennyire a korai magyarok jellemzője ez a szokás? A Kárpát-medencei jelképes koponyalékelések elsősorban a honfoglalás idejére, kisebb részben pedig az Árpád-korra tehetők. Ezen kívül az avar időszakból is ismert kis számban, szórványos elterjedéssel néhány eset. (E bejegyzés szerzőjének további kettő olyan leletről van tudomása a hazai anyagból, melyeken jelképes koponyalékelés eredményének tűnő koponyaseb figyelhető meg, és elvileg – bár ezt szükséges lenne abszolút kormeghatározó módszerrel is megerősíteni – a hun-germán korra datálhatók.)  Összességében ez a kulturális jelenség a Kárpát-medencében tehát jól köthető a honfoglaló magyarsághoz (a nemzetközi szakirodalomban szereplő esetek jókora hányada hozzájuk kapcsolható!), ugyanakkor az is látszódik, hogy az itt letelepült más keleti eredetű népelemek körében is előfordulhatott.

A Kárpát-medencén kívül párhuzamokat tekintve elmondható, hogy zömmel a 7. és 9. század közötti időszakból találni rá példákat, elsősorban a Közép-Volga vidéken, a Kaukázus északi előterében, a Fekete-tengert északról övező sztyeppén és a mai Bulgária területén; tipikusan ott, ahol keleti eredetű „lovasnomád” jelenléttel vagy kulturális hatással lehet számolni. Az Európából ismert legkorábbi, hivatalosan is leközölt lelet az 5. század elejére datálható, és az akkoriban hun uralom alatt álló kelet-európai sztyeppe egyik hun szállásterületének számító, ám a leletanyaga alapján több különböző etnikum által együttesen használt lelőhelyéről (Kszizovo lelőhelykomplexum) került elő. Időben korábbi előfordulás (Belső-)Ázsiából ismert, ezért feltételehető, hogy a szokás (legalábbis ennek a típusnak az) eredete is az eurázsiai sztyeppövezet keleti feléhez köthető helyileg.

A jelképes trepanációk kapcsán zárásképpen érdemes megemlíteni: a Kárpát-medencéből ismert legkésőbbi jelképes koponyalékelést III. Béla királyunk koponyáján találták meg a kutatók. Hogy a 12. század második felében egy, a források szerint hithű keresztény király miért és milyen körülmények között vetette alá magát egy ilyen beavatkozásnak? Ez a kérdés talán soha nem kerül megválaszolásra, így egyelőre csak – bizonyos szempontból – pikáns kuriózumként tekinthetünk az esetre.