Hazánkban az ásatásokon előkerült régészeti korú emberi maradványok rendszeres és módszeres megmentése, illetve gyűjteménybe kerülése csak a Trianon utáni időszakban vált általánossá. Ezért gyűjteményünkben ritkaságszámba mennek azok az embertani leletek, amelyek a Kárpát-medence mai politikai határainkon túl eső területeiről származnak. Közülük kerül ismertetésre kettő erdélyi torzított koponya. Kik lehettek, miért és hogyan deformálhatták a fejüket, mennyire lehetett egyedi ez a szokás, és végül: milyen veszélyekkel járhatott? Járjunk utána!
Szerző: Évinger Sándor (Embertani Tár)
A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára ad otthont a Kárpát-medence területén egykoron élt népességek legnagyobb antropológiai gyűjteményének: a javarészt régészeti feltárásokból származó, leltári nyilvántartásba vett csontvázak száma a 40 ezret közelíti, míg az elsődleges feldolgozásra (alapvizsgálatokra, leltározásra) váró leleteket is belekalkulálva 50 ezer fölötti egyénszámról beszélhetünk. A gyűjteménybe tartozó emberek nagyjából az újkőkor és a török hódoltság közötti időszakban éltek, vagyis ennek az idősávnak a helyi népességtörténetéről nyújthatnak információt. Ám a Kárpát-medence egésze helyett – egy-egy kivétellel – annak mindössze egyetlen részéből, a mai országhatárunkon belüli feltárásokból származnak. A hazai régészet és embertan egymás melletti fejlődése és együttműködése ugyanis éppen a trianoni békediktátumot követő időszakban jutott el oda, hogy az ásatásokon fellelt emberi csontmaradványok ne csupán ad hoc jelleggel, például egy-egy lelet különlegessége vagy érdekessége alapján, hanem szervezetten és rendszeresen kerüljenek megmentésre, biztosítva ezzel a gyűjteménybe kerülésük és tudományos vizsgálatuk lehetőségét. Azonban a Trianonban meghúzott politikai határokon kívül eső Kárpát-medencei területeken 1920-tól vajmi kevés lehetőség volt a hazai embertani gyűjteményeket gazdagító ásatásokat végezni. Pedig, hasonlóan a mai viszonyokhoz, az egykoron élt népességek földrajzi elhelyezkedése sem a jelenkori politikai határokat követte. Bár manapság jónak, sőt nem ritkán barátinak mondható kapcsolat áll fent a szomszédos országok régészeivel és antropológusaival, más államok területéről embertani leletek hazai intézménybe történő gyűjtésére nincsen érdemi mód. (Ez máshol sincs másképpen.) Így az érdeklődésünkre számot tartó anyagok legfeljebb az ottani, helyi múzeumokban vagy kutatóhelyeken vizsgálhatók a megfelelő engedélyek birtokában.
A Magyarországon kívüli lelőhelyről származó gyűjteményi anyagainkat – ritkaságuk miatt – ezért külön is megbecsüljük. Az alábbiakban ezek közül kerül röviden ismertetésre kettő, Erdélyből származó különleges, torzított koponyalelet, illetve ehhez kapcsolódóan a fej mesterséges deformálásának az érdekes, mai szemmel nézve furcsa szokása.
A Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tára 1945-ben jött létre. Gyűjteménye felépítését szerencsére nem a nulláról kellett elkezdenie. A hazai intézményes biológiai antropológia megteremtője, Török Aurél (1842-1912), majd egyik tanítványa és utóda, Bartucz Lajos (1885-1966) egyaránt jelentős embertani gyűjteményt szervezett meg az akkori budapesti egyetem embertani intézete, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya keretén belül. Az utóbbi intézményben létesült gyűjtemény megalapításában a fiatalon elhunyt neves néprajztudós, Jankó János (1868-1902) is fontos szerepet játszott. Jankó maga is Török Aurél tanítvány volt, s a Néprajzi Osztály vezetését 1894-től látta el. A megalakuló Embertani Tár első gyűjteményi leletei elsősorban ezekből a forrásokból kerültek ki, köztük az alább bemutatásra kerülő két koponya is.
Népvándorlás kori, mesterségesen deformált koponya Arad-Gáj lelőhelyről (107. leltári jelzet)
A Trianon előtti Arad vármegye (ma Arad megye, Románia) székhelyeként működő Arad mellett népvándorlás kori leletek, köztük különlegesnek tűnő, s ezért begyűjtött koponyák kerültek elő egy feltárás során. Az Embertani Tár első leltárkönyvébe szabatosan átvezették a korábbi gyűjteményekből megörökölt leletek ismert adatait. E szerint a koponyát egy bizonyos Dömötör L. (feltehetően Dömötör László, régészet iránt is érdeklődő aradi főreáliskolai tanár) küldte el Budapestre. Dátumként 1898. szeptember 3. szerepel, ám az eseményről már egy 1897-es keltezésű irattári bejegyzés is beszámol. A lelet megnevezésében szereplő makrokefál (igen nagy fejű) kifejezést a mesterségesen deformált fejre használták akkoriban. Az alábbi képen bemutatott koponyához az eredeti gyűjteményben – a leltárkönyvi beírás szerint – a 16018. azonosító társult, míg az Embertani Tárban a 107. leltári jelzetet kapta, vagyis a tár legelső beleltározott gyűjteményi darabjai közé tartozik.
A másik bemutatott koponya a Maros megyei Szászbonyhán (román elnevezése: Bahnea) került elő, és 1928-ban jutott el Budapestre báró Nopcsa Ferenc, a kalandor lelkületű geológus és paleontológus (az első magyarországi dinoszaurusz lelet tudományos leírója) ajándékaképpen. Az Embertani Tár gyűjteményében ez a koponya a 106-os leltári jelzeten szerepel.
Népvándorlás kori, mesterségesen deformált koponya Szászbonyha mellől (106. leltári jelzet)
A két tétel bejegyzése az Embertani Tár első leltárkönyvéből
De vajon kiknek a torzított koponyái kerültek elő Erdélyben? A régészeti kutatások az Arad-Gájnál és Szászbonyhán talált leleteket egyaránt a gepidákhoz kötik. A gepida egy feltehetően germán eredetű nép volt, melynek egyes csoportjai először a 3. század vége felé tűntek fel a Kárpát-medence északkeleti részében. Az Európába a 4. század utolsó harmadában viharos gyorsasággal berobbanó hun törzsszövetség a gepidákat is meghódoltatta, akik ezzel az európai Hun Birodalom részévé váltak. Utóbbi bukását követően a gepidák erős királyságot hoztak létre a Kárpát-medence keleti felében, amelybe az erdélyi területek is beletartoztak. Uralmuknak az avarok érkezése vetett végérvényesen véget a 6. század derekán. A történeti forrásokból azonban nem tűntek el: az avarok egyik katonai segédnépeként említik őket, és egyes kora avar kori temetőkben előfordulnak még a gepidákra jellemző tárgymellékletek.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért ilyen furcsa küllemű ez a két koponya? Egyáltalán, mi az a mesterséges koponyatorzítás, miként válik ilyenné a fej, és mi lehetett ezzel a gepidák célja, miért művelték ezt a szokást?
A mesterséges koponyadeformálás a fej alakjának szándékos, ember általi megváltoztatását jelenti egy kívánt fejforma elérése érdekében. Miként lehetséges ez? Az agyat csontos tok gyanánt körülvevő és azt védő agykoponyának az agy növekedésével párhuzamosan szintén meg kell nagyobbodnia, hiszen elegendő teret kell biztosítania az utóbbi számára. Ha a fejet ebben az időszakban valamilyen eszközzel tartósan szorítóhatás alá helyezik, azzal befolyásolható e növekedés iránya, mert a legfontosabb cél a megfelelő nagyságú tér szolgáltatása az agy számára. Ezért, ha a növekedés valamelyik irányba akadályozott vagy korlátozott, akkor ennek ellensúlyozására más irányba válik fokozottabbá. A beavatkozást jellemzően csecsemőkorban kezdik meg, mert a kutacsok miatt a koponya ekkor még könnyebben formálható, illetve az agy és vele az agykoponya növekedésének az üteme is az első életévekben a legintenzívebb. (A kívánt alak már nagyjából féléves korra elnyerhető.)
Maga a szokás nem gepida sajátosság: igen ősi, az írott történelem előtti időkből származik, és számos kultúra képviselői körében előfordult Észak-Amerikától Eurázsián át Ausztráliáig. Néhány helyen, így egyes perui indiánok és óceániai bennszülöttek a mai napig alkalmazzák, de kevésbé egzotikusnak számító helyeken is előfordult még egészen a nem túl távolinak mondható múltig. Így például a neves utazó és tudós, Vámbéry Ármin a 19. század második felében, a Kaszpi-tótól keletre élő türkmének között járva figyelte meg és írta le, hogy az anyák miként lapítják be az újszülöttek orrgyökét, majd nyomkodják meg és pólyálják körbe szorosan a fejet a homlok és a tarkó között. Még meglepőbb lehet, hogy Franciaország déli részén (Toulouse környékén) is előfordult a fej megnyújtásának a gyakorlata, még a 20. század elején is!
Perui bennszülött asszony a homlokán torzító eszközt viselő újszülöttel. A kép forrása: Hanns Reich: Kinder aus der aller Welt. Hanns Reich Verlag München, 1958.
Mesterségesen deformált fejű férfi a franciaországi Toulouse térségéből. A kép forrása: Wikimedia Commons
A Kárpát-medencében a koponyatorzítás legkorábbi megjelenése (egy-egy unikálisnak mondható korábbi esetet leszámítva) a keleti sztyeppéről érkezett szarmaták egyik hullámához (talán az alánok érkezéséhez) köthető, ám nagyobb számban csak a hun törzsszövetség bejövetelével terjedt el. A heterogén összetételű (sokféle népelemből álló) hunok között sem minden csoport élt e szokással, azonban a szövetségi rendszerbe betagozódott egyes germán törzsek, köztük a gepidák körében ez hamar népszerűvé vált és széles körben elterjedt. Ebből az időszakból ezért igen sok torzított koponya került elő a Kárpát-medencéből. Alkalmazását idővel elhagyta a helyi népesség, végül a honfoglalás korára nagyjából ki is veszett.
A szorítókötések felhelyezésének egy lehetséges módja az Arad-Gáj mellett megtalált koponyán szemléltetve – az első (piros) pólya a homlok és a nyakszirt között feszül körkörösen, a második a koponyatetőről fut le az első bandázsig (lila), esetleg szintén a homlok és a nyakszirt közötti, ám nem párhuzamos az első pólyával (zöld)
A koponyadeformáláshoz kultúránként eltérő eszközöket használtak. A torzított koponyák formája alapján a hun-germán korszakban az újszülöttek fejére leggyakrabban két, egymásra csaknem merőleges szorítókötést helyeztek. Az első a homlok felső harmadától futott a tarkón át a nyakszirt felé. Ez az agykoponya enyhén hátra- és csúcsosan felfelé történő növekedését eredményezte. A másik kötés a koponyatetőn át futott a horizontális bandázsig, esetleg azon is túl, de megköthették a nyakszirt felé is oly módon, hogy az „szöget zárjon be” az első szorítópólyával. Ezekben az esetekben a második bandázs egy enyhe árkot alakított ki a fejtetőn. Olykor előfordult, hogy a második kötés az elsővel párhuzamosan futott körbe a homlok és a nyakszirt között, csak attól kicsit magasabban. Ilyenkor nem alakult ki árok a fejtetőn, ellenben a koponya még jobban megnyúlt hátra- és felfelé. (A két bemutatott eset az első típusba tartozik. A szászbonyhai koponya alakja eltér a megszokottól, az ugyanis felfelé kevésbé, ellenben hátrafelé hangsúlyosabban megnyúlt.) A homlokon körbefutó pólyába, az ott olykor megfigyelhető sajátos benyomódás alapján, nem ritkán valamilyen formára alakított keményebb (például csontból vagy fából készült) tárgyat is beletekerhettek.
A fej deformálásához használt eszközök a maják körében. Az ábra forrása: Wikimedia Commons.
Izgalmas kérdés, hogy miért torzíthatták a gepidák a koponyájukat? Elméleti alapon, az ismert párhuzamokból kiindulva és így a lehetőségeket végigvéve jelezhetett egy adott csoportba tartozást: bizonyos indián törzseknél pl. már a fejformából tudható volt, hogy melyik törzs képviselője az illető. Lehetett ugyanakkor a társadalmi státusz mutatója: az inkáknál például csak az uralkodói dinasztia és néhány kitüntetett család jogában állt e szokás gyakorlása, míg Egyiptomban – a 18. dinasztia idején – a fáraó és családja élt ezzel. További lehetőségként elképzelhető az is, hogy a torzítással kialakított fejformát egyszerűen szépnek vagy nemesnek találták. A fej deformálásáról szóló legkorábbi ismert írásos adat Hippokratésztól származik. Ő a Fekete-tenger partvidékén élő „makrokefálokról” írt, és szerinte azért végezték ezt a beavatkozást, mert az így nyert fejformát tartották a legideálisabbnak, legnemesebbnek.
Mivel a gepidákról nem maradt fenn olyan írásos forrás, amely e szokásukra magyarázatot adna, a leletekből indulhatunk ki. Ezekből annyi bizonyos, hogy nőknél és férfiaknál egyaránt előfordult, továbbá gazdagabb és szegényebb mellékletű sírokból is kerültek elő megnyújtott koponyák. Mivel a hun törzsszövetség hatására terjedt el a körükben, a legegyszerűbb azt feltételezni, hogy megtetszett nekik, talán egyfajta elit társaságba tartozás érzését keltette, és divatossá vált az alkalmazása.
Fiatal felnőtt – feltehetően hun – férfi torzított koponyája (a szlovéniai Ptuj lelőhelyről) és az erről készített tudományos szobrászi arcrekonstrukció néhány fázisa. Arcrekonstrukció és fotók: Kustár Ágnes
Végezetül érdemes szót ejteni a beavatkozás lehetséges egészségügyi hatásairól is. Az ezzel foglalkozó tanulmányok szerint az extrém mértékű torzítás veszélyeket hordoz magában, mert fokozza a koponyaűri nyomást, ezzel pedig bevérzések, illetve agysérülés (s vele memóriazavarok és egyéb funkcionális problémák) lehetőségét vetíti elő a kisgyermekekben. Amennyiben az egyik bandázst az áll alatt kötötték meg, az okozhatta idővel az állkapocs fejének torzulását, valamint rendellenes fogkopással és további „fogászati bonyodalmakkal” járhatott. A torzítással elvileg a szemüreg környéki csontok is deformálódhattak, amely látásromlást eredményezhetett. Megváltozhatott a beavatkozástól a töröknyereg állása is, amely az abban helyet foglaló agyalapi mirigy károsodásához, s ezzel súlyos hormonális alapú problémákhoz vezethetett. Ugyanakkor ezek csak elméleti veszélyforrások, melyek valós rizikófaktoráról már erősen megoszlanak a kutatói vélemények. Mindenesetre ahol még ma is előfordul ez a szokás, ott nem jellemző, hogy súlyos egészségkárosodással járna a koponyadeformálás.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
