Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Szerzők: Bálint Zsolt, Katona Gergely, Tóth Balázs (Magyar Természettudományi Múzeum, Lepkegyűjtemény)

A Kárpát-medence lepkefaunája a jobban kikutatottak közé tartozik. Már a XVIII. század végéről vannak megbízható előfordulási adataink. A XIX-XX. század során lepkészeink feltérképezték a legkülönbözőbb élőhelyeket a Duna–Tisza köze mélyen fekvő területeitől kezdve a középhegységeinken át, egészen a Kárpátok sziklahavas birodalmáig. Eddig összesen 3600 lepkefajt mutattak ki, amiből 2300 faj a Microlepidoptera („molylepkék”), míg 1300 faj a Macrolepidoptera („nagylepkék”) hagyományos kategóriákba tartozik. A mikrók esetében még rendszeresen fedezünk fel újabb fajokat, a makrókról ez már kevésbé mondható el. A mikrók faunisztikai ismerete még közepesnek se mondható. A faunára új makró lepkefajok felbukkanása is egyre ritkább, ezek többnyire a változó éghajlattal megjelenő vándorok, vagy újabb betelepedők.

A Duna-Tisza köze a lepke-faunisztikailag az alaposabban feltárt tájak közé tartozik. Nemcsak azért, mert a tudományos lepkekutatást Frivaldszky Imre is itt kezdte, hanem a ma már klasszikusnak számító, vagy még élő lepkészeink megkülönböztetett figyelemmel fordultak nemcsak a makrók, hanem a mikrók felé is. Említésre méltó Pável János, Schmidt Antal és Szent-Ivány József, majd Gozmány László múzeumi lepkészek tevékenysége. Műkedvelő lepkészeink is gyarapították ismereteinket, különösképpen a Kalocsán élt Erdős József, a dunavecsei Szemerédi István, vagy a még ma is tevékeny Buschmann Ferenc (Jászberény) és Kovács Sándor Tibor (Szeged) gyűjtései mondhatók jelentősnek. Nekik köszönhetjük, hogy a Duna-Tisza közének lepkefaunája magyar viszonylatban az egyik legjobban feltárt terület.

Előző cikkünkben a „reménység pillangóit” mutattuk be. Most viszont olyan fajokat tárgyalunk, amelyek titokzatos módon eltűntek nemcsak a Duna–Tisza közéről, hanem a Kárpát-medence teljes területéről is. Kipusztulásuk okát vagy okait nem tudjuk egyértelműen bizonyítani, legfeljebb különböző tényezőkre mutathatunk rá, amelyek feltételezésünk szerint valószínűleg hozzájárultak ahhoz, hogy a fajok elterjedési területe ne fedje be a Kárpát-medence tájait. A lepkék bemutatása és eltűnésének valószínű oka mellett olyan kulisszatitkokat is elárulunk, amelyekkel az olvasó csak ritkán, vagy még egyáltalában nem találkozhatott. A lepkéket ma érvényes tudományos nevük alatt tárgyaljuk (zárójelben régebbi és újabb magyar neveikkel).

Melanargia russiae

(Clotho szemdísz, magyar szemőc, magyar sakktáblalepke)

Utolsó példányait 1914-ben gyűjtötték a Kunpeszér határában levő erdőkben. Egykori beszámolók jelezték előfordulását Budán (valószínűleg a Római-fürdő környéki turjánosokban élt) és a Pesti-síkságról. Frivaldszky Imre 1865-ban már azt írja, hogy a város terjeszkedése miatt rákosmezei élőhelyei eltűntek, és a „ligetes puszta peszéri-erdő” az egyetlen ismert lelőhelye. Itt egészen 1914-ig a megfigyelések szerint minden évben nagy egyedszámban fordult elő. Az első világháború után már nem észlelték.

Magyar szemőc (Melanargia russiae)
Fotó: Hapka Tamás

Charles Rothschild kutatta ki életmentét Pusztapeszéren. Hernyója éjjel, különféle füveken táplálkozik. Fiatal korukban, fűszálak végére tapadva csoportosan telelnek. Eltűnését különféle elméletekkel magyarázzák. A legvalószínűbb az, hogy a védett, legeléstől eltiltott erdőben élő elszigetelt populáció hernyóit a háborús időben évekig ott rejtegetett nagyszámú jószág egyszerűen lelegelte, és a később lecsapolt, kiszáradó területen az állomány nem volt képes regenerálódni.

A magyar szemőc széles elterjedésű faj, az Altáj-hegység lábától egészen a Dnyeper-síkságig és a Kaukázus vidékéig megtalálható. Állományai ismertek még a Balkánról, az Appennin-félszigetről és a ligúr-hispán térségből. A Kárpát-medencei népességek mindezektől elszigetelten léteztek. Legjobb tudomásunk szerint a világ múzeumaiban alig 200 gyűjteményi példány lelhető föl az egykor Pannóniában élő állományból. Ennek közel felét a Magyar Természettudományi Múzeum őrzi. A nemrégiben elvégzett molekuláris vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a Kárpát-medence állománya genetikailag különálló csoportot képviselt, legközelebbieknek a Balkán-félsziget hegységeiben élő populációk mutatkoztak. Történtek próbálkozások a faj visszatelepítésére – sajnos eredménytelenül.

Magyar szemőc (Melanargia russiae)
Fotó: Hapka Tamás

Oxytripia orbiculosa

(Körjegyű ardóc, nagyfoltú bagoly)

1934-ben még gyűjtötték Kecskemét környékén, illetve 1940-ben Pusztapeszéren. A legutolsó hazai példány 1949-es keltezésű, amit Friedrich Antal gyűjtött Maglódon. „A lepkészet története Magyarországon” (1898) című nagyszerű művében Abafi-Aigner Lajos részletesen megírta a lepke felfedezésének, gyűjtésének, és áruba bocsátásának történetét. Ehhez később Schmidt Antal 1912-ben a lepkéről szóló monográfiájában újabb részletekkel szolgált, kiegészítve a faj életmenetének bemutatásával. Eszerint a hernyó nőszirom-fajok gumójában fejlődik, és a lepkék koraősszel, nappal rajzanak. Abafi-Aigner sorai megihlették Móra Ferencet is, aki „A tízaranyas pille regénye” című tárcájába foglalta mindazt, amit Abafi írt, de írása szerint Schmidt Antal eredményeit nem ismerte. A körjegyű ardóc volt 1944-ben Rab Gusztáv regényének „éji lepkéje”, ő már mindent tudott róla.

Nem köztudott, hogy a kalandos történetű első példányt valószínűleg még Kitaibel Pál fogta a Szeged vidékére vezető útja alatt. Ekkor fedezte fel a homoki nőszirmot (Iris arenaria), ami a hernyó egyik tápnövénye. Az sem ismert, hogy Schmidt Antal múzeumi lepkegyűjteményi kurátor közel három évtizedig tenyésztette a körjegyű ardócot, és ezt a monopóliumát féltékenyen őrizte. Talán emiatt is, az említett monográfia után nem közölt egyetlen egy elterjedési adatot sem a fajról, pedig nemcsak Peszéren, hanem Kecskemét környékén is gyűjtötte, de annak pontos helyét titokban tartotta. Friedrich Antal is magával vitte a sírba a maglódi lelőhely ismeretét.

Körjegyű ardóc vagy nagyfoltú bagoly (Oxytripia orbiculosa)

A körjegyű ardóc a távol-keleti régiótól Eurázsia sztyeppzónáján keresztül az atlantikus területekig terjedt. Szigetszerűen lép fel, különösen Európában. A Kárpát-medencében 1796 és 1949 között számos helyen gyűjtötték. Kipusztulásában talán a drasztikusan megváltozott tájhasználat játszhatta a legnagyobb szerepet, mivel a nagyobb kiterjedésű alföldi és hegylábi legelőket beszántották és intenzív művelésbe vonták. Az se kizárt, hogy hirtelen eltűnését járványos betegség okozta. Visszatelepítését lepkészeink többször is megkísérelték. Szabóky Csaba szerint romániai példányok honosításával próbálkoztak a Gödöllői-dombságon. Egy másik esetben a Pesti-síkságon Gozmány Lászlóval horvátországi hernyókat telepítettünk a csomádi Öreg-hegy nőszirmosaiba. A következő évben egy hím példányt detektáltunk, de a rákövetkező évek kutatási során nem került elő. A Kárpátokhoz legközelebb a Moldvai Köztársaság területéről és a Krím-félszigetről származnak a biztos recens előfordulási adatai.

Saturnia spini

(Kökényi látony, közepes pávaszem)

Utolsó ismert Kárpát-medencei gyűjtési adata 1967-ből származik Tatárszentgyörgyről. Elterjedése a kazak-orosz sztyeppvidéktől a Kaukázusig és a Kárpátok láncolatáig húzódik, Anatólia északi részén és a Balkánon is megtalálható. A tudomány számára a bécsi jezsuiták írták le 1775-ben, Alsó-Ausztriánál és Morvaországnál nyugatabbra már nem találták. Frivaldszky Imre „Jellemző adatok Magyarország faunájához” (1865) című munkájában a magyar középhegységek és rónaságok egyik jellegzetes fajának tartja.

Lepkészeink szorgalmasan tenyésztették, sőt ki is mutatták, hogy a Saturnia pavonia (kis pávaszem) és Saturnia pyri (nagy pávaszem) rokonfajokkal természetes módon kereszteződik. Társasan élő hernyója elsősorban kökényen, fűzön vagy rózsán él, nemritkán tömeges fellépésű. Fogságban más növényeken is felnevelhető (pl. éger, galagonya, nyár, szil).  

Nagy kiterjedésű kökényes élőhelyei a legutóbbi időkig fennmaradtak. Titokzatos eltűnését csupán egy anekdotára alapozva tudjuk magyarázni. A nemrégiben elhunyt Dr. Mészáros Zoltán mesélte, hogy egyszer bulgáriai gyűjtőútról hazafelé jövet a kökénybokrokon rengeteg hernyót találtak elpusztulva, az állományt vírusos vagy bakteriális betegség tizedelte meg. Talán ez lehet a faj kárpát-medencei eltűnésének is az oka. Hozzánk legközelebbi előfordulását mostanában Észak-Makedóniából jelezték.

Kökényi látony vagy közepes pávaszem (Saturnia spini)
Fotó: Martin Jagelka

Eublemma pannonica

(Pannóniai Hevenyőcz (Virász), magyar gyopárbagoly)

A faj története egybeforrt a – méltatlan módon feledésbe merült – magyarországi rovarászat XIX. századbeli klasszikus időszakával. Az első „pannoniai virász” példányokat Frivaldszky Imre küldte el Christian Friedrich Freyernek, aki 1840-ben leírta a fajt. A példányok gyűjtője a budai illetőségű idősebb Kindermann Albert volt, a XIX. század kiemelkedő magyarországi rovarásza. A fajt később Frivaldszky is megtalálta Pusztapeszéren 1850-ben, ez után életmódját elsőként ismertette a Magyar Tudós Társaság ülésén 1857-ben.  Ezt követően a „Jellemző adatok Magyarország faunájához” című kötetének színes VII. tábláján bemutatta a hernyó, a báb és a zsák színes képét, és ábrázolta a „homoki gyopárt” (Gnaphalium arenarium), a tápnövényt is. Megfigyeléseit további részletekkel egészítette ki. Ifjabb Kindermann Albert megtalálta a fajt a Kárpát-medencén kívül Kis-Ázsiában, de előkerült az Urál vidéki Szarepta környékéről is. Jelenlegi ismereteink szerint a faj az Urál-hegységtől az orosz-ukrán sztyeppvidéken át a Kárpát-medencéig terjed, és ugyancsak megtalálható a Kaukázustól az Anatólián át a Balkánig húzódó térségben.

A XX. század első felében a Duna-Tisza közén többen megtalálták és nevelték, erről számol be Abafi-Aigner Lajos nem egy cikkében. A „Magyarország lepkéi” (1907) című könyvében is szerepel az utolsó, a magyar különlegességekről készült 51. színes táblán a lepke imágója, bábjával, hernyójával, virágzó tápnövényével – ezek a Frivaldszky-könyv ábrái alapján készültek. A világszerte híres bankár Nathaniel Charles Rothschild és felesége, a magyar születésű Wertheimstein Rózsika szenvedélyes lepkészek voltak, Peszéren maguk is gyűjtötték ezt a parányi ritka lepkét és elcsodálkoztak szavakkal alig kifejezhető szépségén. Családi visszaemlékezésekből tudjuk, hogy Pannonica nevű legkisebb lányuk névadója az Eublemma pannonica volt. Nem véletlenül került tehát épp ez a lepke a Szent-Ivány József által 1938-ban elindított Fragmenta Faunistica Hungarica folyóirat címerére a pannongyíkkal közösen…

Noha története tudománytörténetileg valódi kincsesbánya, a lepkét még mindig sok szempontból a titokzatosság homálya borítja. Bár többen fogták vagy nevelték a XIX. század végén és a XX. század elején, Frivaldszky Imrén kívül senki se vetette papírra tapasztalatait, vagy csak szűkszavúan jegyezték le megfigyeléseiket, ami többnyire a gyűjtési helyre és időpontra korlátozódott. Ezért a faj irodalmának túlnyomó többsége több mint egy évszázada született és feledésbe merült. Az Eublemma pannonica hernyójának egyedüli tápnövénye a homoki szalmagyopár (Helichrysum arenarium). Ez a csinos virág a Kárpát-medencében erősen visszaszorulóban van. Egybefüggő állományai feldarabolódtak vagy eltűntek. A lepke régebben se volt gyakori, de talán ezzel magyarázható, hogy az utóbbi évtizedekben hiába keressük. Kipusztulása nem bizonyított, de feltételezzük, hogy az egykor lepkefajokban oly gazdag Duna-Tisza közén már nem tenyészik. A Kárpát-medencéhez legközelebb még meglevő állományai a Duna-deltában és a Krím-félszigeten találhatóak. Hazánkban a kilencvenes évek közepén látták utoljára, a Kiskunság északi részén.

Pannóniai virász vagy magyar gyopárbagoly (Eublemma pannonica)

A fentiekben négy olyan lepkefajt mutattunk be, amelyek közös jellemzője titokzatos eltűnésük nemcsak a Duna-Tisza közéről, hanem a Kárpát-medence teljes területéről. Eltűnésükkel kapcsolatban csak találgatni tudunk, de biztosat kijelenteni semmiképpen sem. Viszont felhívhatjuk az olvasó figyelmét egy lényeges jelenségre. A második világháború után a tájhasználat gyökeresen megváltozott. Bár az 1930-as években fejeződött be a nagyfokú kanalizálási terv, akkor még jelentős állatállomány élt a pusztákon. Ezernyi gulya, ménes és nyáj állatainak kellett nagy kiterjedésű legelőket fenntartani megfelelő itatóhelyekkel és vízfolyásokkal. Ezt a világot a „fényes szelek nemzedéke” megszüntette, előkészítve a mai tájhasználatot. Többezer hektáros gépi művelésű gabonatáblák, istállókba zárt állatállomány, nagy mélységekbe húzódó talajvizek, idegenhonos növényfajok áradata, és a vidéket meg- és felosztó autópályák. Természetes, hogy ebben a „szép új világban” a ritka, nemes, szerény és igényes lepkefajok nem találják meg életfeltételeiket. A rájuk bízott élet lángja még pislákol egy ideig, majd kialszik és helyüket átveszi valami közönséges vagy gyakori faj. 

Vajon folytatódik-e ez az elszegényedési tendencia? Következő cikkünk ezt a témát járja majd körül.