Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Szerzők: Bálint Zsolt, Katona Gergely, Tóth Balázs (Magyar Természettudományi Múzeum, Lepkegyűjtemény)

A természet felé nagy szeretettel forduló emberek szorongva veszik tudomásul, hogy milyen viharos sebességgel pusztul környezetünk. Megváltozik a táj, eltűnnek a felszíni vizek, idegen lesz a növényzet, és a jól ismert állatfajok megritkulnak, majd kipusztulnak. Ezt látják a magyarországi lepkészek is, akik a Pesti-síkságon már hiába keresik nemcsak a legendás „magyar sakktáblalepkét” (Melanargia suwarovius), hanem más, egykor a magyar faunára jellemző fajokat.

A nappali lepkékkel („pillangók”) kapcsolatban a *Rosalia tanulmánysorozat „Természetvédelem és kutatás a Turjánvidék északi részén” című kötetében részletesen beszámoltunk, hangsúlyozva, hogy az utóbbi kétszáz évben jelentős mértékben elszegényedett a lepkefauna, és csak nagyon kevés faj újabb megtelepedését tudtuk regisztrálni.

Ebben az írásunkban viszont most olyan fajokat mutatunk be, amelyek az utóbbi évtizedekben terjeszkedő tendenciát mutatnak a Duna-Tisza közén, alkalmazkodva a változó éghajlathoz, az ember által szüntelenül formálódó tájhoz, vagy éppen a természetvédelmi erőfeszítések gyümölcseként több helyen is megjelentek, mutatva az irányt, amely felé a természetvédelemnek el kell mozdulnia.

A legismertebb nappali lepkék, a Pillangószerűek (Papilionoidea) családsorozatából hozzuk a példákat. A fajokat tudományos neveik alatt tárgyaljuk, de zárójelben megadjuk a revideált, általunk helyesnek tartott magyar nappali lepkeneveket a megszokott nevekkel együtt. Egyes fajok esetében kitérünk tudománytörténeti érdekességekre, a faj felfedezésével és megismerésével kapcsolatos tudnivalókra, és néhány mondatban bemutatjuk életmódjuk bizonyos aspektusait. Szándékunk ezzel felhívni a kedves olvasó figyelmét, hogy nemcsak a múlt és a jelen, hanem a nem annyira sötét jövő is kézzelfogható közelségbe kerül azok számára, akik nyitott szemmel és tiszta szívvel keresik annak jeleit a mában.

Apatura metis

(Magyar színjátszó = magyar színjátszólepke)

Első példányait a budai illetőségű Kindermann testvérek gyűjtötték a Szerémségben 1829 előtt. Majd megtalálták Pécsett, és jelezték az „alsó Tiszavidékről is”. A trianoni Magyarország területéről a legutóbbi időkig csak a Duna mentén észlelték, lelőhelyei Mohácstól egészen Dunaföldvárig húzódtak. Célzott kutatások eredményeként tudjuk, hogy a Duna árterén felhatol majdnem a fővárosig (Csepel-sziget). Az utóbbi évtizedben kimutatták a Duna-Tisza közén is a Kiskőröstől Nemesnádudvarig húzódó vízfolyások füzeseiben. Mivel a területen a múlt század második felében intenzív faunakutatás folyt, és Kalocsa vidéke is jól ismert lepkészetileg, feltételezzük, hogy a faj a Duna-Tisza közét napjainkban kolonizálta. Észak felé való terjeszkedése tovább folytatódik, amit talán újabb szórványadatai is megerősítenek (pl. Budaörs). Nem tisztázott, hogy ahol a kis színjátszó (Apatura ilia) nevű rokonával él egy helyen, miképpen osztják fel egymást közt a területet, illetve hibridizálódnak-e. A magyar színjátszó szárnyai keskenyebbek, felületük kisebb, mint említett rokonáé. A nőstények világos sárgásbarna színűek, irizálás („színjátszás”) nélkül, és ritkán kerülnek a kutató szeme elé. Petéiket különféle fűzfajok levelére rakják.

Magyar színjátszó. Fotó: fredrik.ullen/ izeltlabuak.hu, CC BY 4.0

Coenonympha oedippus

(Ezüstsávos szénanimfa = ezüstsávos szénalepke)

A budai Mocsárosban, a Váli-víz mentén, és a Pesti-síkságon ismertük előfordulásait, aztán a XIX. században megkerült Peszéren is, majd Magyarország egykori déli határai mentén, a bánáti térségben. Ezekről a helyekről a XX. század derekára kipusztult. Ezzel egy időben fölfedezték a Hanságban és Ócsán is, de előbbi lelőhelye feledésbe merült. A múlt század második felében már csak az ócsai előfordulást tartották nyilván, és mivel a faj a természetvédelem szempontjából európai jelentőségű, a hazai lepkészek az állomány alakulását különös figyelemmel kísérték. De voltak olyanok is, akik kíméletlenül pusztították, és különböző okok miatt évről évre nagyszámú egyedet gyűjtöttek. A hazai állományt megvédendő, az egykori peszéri előfordulás helyén, és attól nem messze Kunadacs környékén, Ócsán kikelt példányokat engedtek szabadon 2005 és 2006 években. A visszatelepítés sikeresnek bizonyult. Eközben megtalálták a kipusztultnak vélt hansági állományt is, és jól megtervezett kutatómunkával többé-kevésbé sikerült feltárni a faj pannóniai életmenetét. Mindezek ismeretében remélhető, hogy megfelelő intézkedések történnek az élőhelyek fenntartása érdekében, és ha lehetséges, a népes állományokból további visszatelepítések történhetnek.

Ezüstsávos szénanimfa. Fotó: Ambrus András PhD/izeltlabuak.hu, CC BY 4.0

Colias erate

(Csángó surán = cigány kéneslepke)

A magyar nappali lepkék egyik legújabb kolonistája. Faunaterületünkön szórvány példányai már megjelentek az 1950-es években, az 1980-as évek derekán hódította meg a Kárpát-medencét, részben Moldva (Csángóföld) felől. Az ezredfordulóra mindenütt jelentős állományai alakultak ki, elsősorban nagykiterjedésű pusztagyepekben, szikár legelőkön, parlagokon vagy lucernásokban. Ez utóbbi miatt az agronómusok potenciális kártevőként is nyilvántartják. Életmenete a Kárpát-medencében még nincs megfelelőképpen feltárva. Rokonaitól eltérően talán báb alakban is áttelel, erre utalnak a viszonylag korán, április végén megjelenő egyedei. A tavaszi nemzedék többi rokonához hasonlóan alacsony egyedszámú, de a nyár derekára és ősszel állományai jelentős népességeket mutathatnak. A tipikus hím példányok terepen könnyen felismerhetők élénk citromsárga színükről. Mivel rokonaival szabadon kereszteződik, a hibrid nőstény példányok meghatározása nemcsak terepen, de még múzeumi gyűjteményekben is gondot okozhat. A hernyó tápnövénye különböző pillangósok, leggyakrabban a lucerna.

Csángó surán. Fotó: Kis Patrik/izeltlabuak.hu, CC BY 4.0

Libythea celtis

(Ostorfa csőrke = csőröslepke)

A XX. század elején a Kárpát-medencében csak szórvány megfigyelésekről tudtunk, egy-egy példány feltűnése nagy izgalmakat okozott a lepkészek körében. Ha valaki akkoriban gyűjteni szerette volna, le kellett utaznia az Al-Dunához, ahol Mehádia és Herkulesfürdő környékén állandó populációi voltak. A második világháború után több állományát is felfedezték a mai Magyarország területén. Ennek magyarázatára olyan vélemények is megjelentek, hogy az új kolóniákat létrehozó egyedek a bolgár hadseregcsoport tankjaira álcaként font ostorfa ágakkal együtt kerültek Magyarországra. Ez a magyarázat nem vette figyelembe, hogy a csőrkék mind vándorolnak, és minden bizonnyal a változó éghajlat következtében a Mediterráneumban élő faj számára az Alföld is megfelelő tenyészőterület lett. Széleskörű meghonosodásához hozzájárul hernyójának tápnövénye, a különféle Celtis- (ostorfa-) fajok inváziós megjelenése. A példányok egy része nálunk telel. A nőstény áttelelés után rakja le petéit, a lepkék június elejére kelnek ki, és helyenként csapatokba verődve szülőhelyükről elvándorolnak. A nyárvégi időszakokban a vándorlás ellenkező irányú, és feltételezhetően az elvándorolt egyedek egy része visszatér szülőhelyére. A Duna-Tisza közén mindenütt megtalálható, a leggyakoribb nappali lepkék közé tartozik, kertvárosokban, erdőkben, ligetekben mindenütt előfordul.

Ostorfa csőrke. Fotó: Pintér Balázs, Szlávik Eszter/izeltlabuak.hu, CC BY 4.0

Neptis sappho

(Kis fehérsávka = kis fehérsávoslepke)

Egészen az 1950-es évekig üde sík- és dombvidéki tölgyeseink és gyertyánosaink jellegzetes lepkefaja volt, hernyójának tápnövényéül a tavaszi lednek (Lathyrus vernus) szolgált. A hatvanas évektől kezdve Magyarországon különösképpen megritkult, csak nagyon kevés helyen maradtak fenn állományai. Az ezredforduló táján egyszer csak újra megjelent, olyan helyeken is, ahol sohasem látták azelőtt. Sőt, ami a legfeltűnőbb volt ebben a jelenségben, hogy az egyébként különösképpen fajszegény alföldi akácosok egy részében is erős állományait regisztrálták. Végül kiderült, ennek oka a faj tápnövény-váltása: hernyója a hungarikumok sorába felvett fehér akác (Robinia pseudoacacia) levelein is képes felnevelkedni. Emiatt üde akácosokban országszerte megtalálja életfeltételeit, nincs szüksége lednekre. A lepkék röpképe kecsesen vitorlázó, ágról ágra szálldosnak, kitárt szárnyakkal nyugodtan sütkéreznek. Kedvelt alanyai a természetfotósoknak. Az óvilág trópusi területein nagy fajszámú rokonsága él, emiatt is a faj a hazai fauna „egzotikuma”, régebben még a messzi Angliából is eljöttek lepkészek Magyarországra, hogy láthassák.

Kis fehérsávka. Fotó: Tímea Panny Miskolczi/izeltlabuak.hu, CC BY 4.0

Plebejides sephirus

(Zefír boglárka = fóti boglárka)

A fajt először Frivaldszky Imre küldöttei találták az első balkáni útjuk során (1833), és „Sephir boglárka” néven került leírásra a Magyar Tudós Társaság évkönyvében. Hamarosan kiderült, hogy a Kárpát-medencében is honos: legelőször Erdélyből mutatták ki, ahol a mezőségi dombvidéken és a csatlakozó bihari-szilágysági részeken különösképpen elterjedt, majd előkerült a delibláti homokpusztákról is. Első, a mai Magyarország területéről származó adata 1912-ből, Buda környékéről származik. 1944-ben találták meg a fóti Somlyón, és közel fél évszázadig azt gondolták, csak ott fordul elő. De az 1980-as éveket követően nemcsak a Pesti-síkságon, hanem az Északi-középhegység több pontján is megfigyelték, jelenléte mindig szorosan kapcsolódott a hernyó csüdfű tápnövényéhez, az Astragalus dasyanthus-hoz vagy A. exscapus-hoz. A Duna-Tisza közéről egészen eddig nem ismertük, 1998-ban viszont célzott keresés során előkerült a bócsai csüdfüvesből, hiszen „aki keres, az talál”! A Kiskunságban végzett faunakutatások során feltehetően azért kerülhette el a lepkészek figyelmét, mert a csüdfüves élőhelyét nem mintavételezték. Mivel a zefír boglárka állománya a bócsai területen különösképpen virulens, a nemzeti park igazgatási területéhez tartozó kunpeszéri gyepekben található csüdfüvesekben újabb állományát hozták létre, bócsai példányok áttelepítésével. Bár Kunpeszéren a hernyó tápnövénye nagy számban fordul elő, nem tudni, mi lehetett az oka annak, hogy a faj nem volt jelen az élőhelyen. A jövőbeli telepítések mellett talán ez lehet a további kutatásoknak a legizgalmasabb kérdése.

Zefír boglárka. Fotó: Cseke László/ izeltlabuak.hu, CC BY 4.0

Zerynthia polyxena

(Csipkés böngör = farkasalmalepke)

Ez a gyönyörű lepke hazánk faunájában nemcsak szépségét, hanem hernyójának tápnövényét tekintve is egyedülálló: kizárólag a mérgező közönséges farkasalma (Aristolochia clematitis) leveleit és friss hajtásait fogyasztja. Mérgező voltát nemcsak a narancssárga-fekete bibircsókos hernyók jelzik, hanem maga a lepke is: vészhelyzetben összecsapja szárnyait, holtnak tettetve magát oldalára fordulva a földre esik, potrohát begörbíti, és fekete-piros-sárga riasztó színeit mutatja támadója felé. Mivel a farkasalma megbolygatott, laza talajú területek pionír növénye, a böngör is csak ilyen helyeken tűnik fel. Feltehetően a folyamszabályozások előtt az élettere sokkal szélesebb volt a különböző áradásokat követő szukcessziós folyamatok következtében, és az állomány súlypontja évről-évre változott. Manapság viszont élettere az üde akácosok, árokpartok, szemétlerakó-helyek, vízjárta mélyutak és a fönnmaradt keskeny árterek környékére szorítkozik. Tehát állományainak dinamikája (és természetesen a faj fennmaradása) szinte teljesen az emberi tevékenységtől függ. A Duna-Tisza közén nagyon sok helyen honos, állományai kiterjedt metapopulációs közösséget alkotnak. Ez a jelenség mutatja, hogy még a legspeciálisabb életmódú faj is képes az ember alkotta tájban megtalálni a számára legkedvezőbb viszonyokat.

Csipkés böngör. Fotó: Rahmé Nikola/izeltlabuak.hu, CC BY 4.0

A fentiekben bemutattunk néhány szemet gyönyörködtető színes, érdekes rajzolatú nappali lepkefajt, amelyek a megszokott trendektől eltérően napjainkban nem visszaszorulóban, hanem terjeszkedőben vannak. A talán szokatlan jelenség mögött részben a változó, melegedő és egyben egyre szárazabb éghajlat állhat, amely bizonyos fajok számára kedvező életteret kínál a Kárpát-medencében elhelyezkedő Duna-Tisza közén. Minden kétséget kizáróan ilyen faj a csángó surán, az ostorfa csőrke és a magyar színjátszó. Az ember által formált tájhoz nagy sikerrel alkalmazkodik az egykor ritka kis fehérsávka, és a régebben a lazatalajú homokhátságokon előforduló csipkés böngör. Két, a nemzetközi és hazai természetvédelem által veszélyeztetett fajként nyilvántartott faj esetében pedig sikeres telepítési kísérletek bizonyítják, hogy a biodiverzitás csökkenése ellen lehetséges, és szükséges ilyen módon is küzdeni, ami életben tartja a reményt, hogy a köröttünk levő életet képesek vagyunk megőrizni a jövő nemzedékek számára is.

*BÁLINT ZS. & KATONA G. (2018): A turjánvidék nappalilepke-faunája két évszázad adatai alapján: eltűnések és megtelepedések. (Butterflies of the turjánvidék: disappearence and appearence of species across two centuries.) pp. 697–730. – In: KORDA M. (editor): Rosalia 10 Természetvédelem és kutatás a Turjánvidék északi részén Tanulmánygyűjtemény. (Nature Conservation and research in Northern Turján Region. Collected studies.) Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, Budapest, 999 pp. https://www.dunaipoly.hu/uploads/2018-07/20180703152034-rosalia-10-honlapra-eml06tff.pdf?1.21.11