Talán sosem gondoltak még arra, miért húzhatja ki magát egy magyar büszkén, ha a beszélgetés során Afrika fürkészdarazsaira terelődne a szó. Talán arra sem, hogy ha igazán jól kamatozó, páratlanul hosszú távú befektetést és nem múló dicsőséget keresnek, akkor a múzeumi gyűjtemények gazdagítása jelentheti a legjobb megoldást.
Szerző: Vas Zoltán (Hártyásszárnyúak gyűjteménye)
Arra viszont biztosan nem, hogy a múzeumokban a sikeres „team work”-nek az sem feltétlenül kizáró oka, ha egyes csapattársak lassan száz éve nincsenek az élők sorában. Bolond ötleteknek hangzanak ezek, de a fürkészdarazsak segítségével máris bebizonyítjuk, mennyire nem azok.
Venturia veruta Vas, 2020 Kittenberger Kálmán ugandai gyűjtéséből (fotó: Vas Zoltán)
Soha ország pénzét jobban kamatolni nem látja, mint mellyet műgyűjteményekre fordít.
– írta Pulszky Ferenc, a magyar muzeológia egyik legkiemelkedőbb alakja 1838-ban. Lényeglátó megállapítása már 182 éve állja a múló idő és a változó világ próbáját, és bár Pulszky Ferenc elsősorban régészeti és művészeti tárgyakra gondolt, igaza a természetrajzi gyűjteményekben legalább ugyanannyira megmutatkozik. Néhai elhivatott gyűjtők és viszontagságos gyűjtőexpedíciók emberi és anyagi erőfeszítései, „befektetései” újabb és újabb tudományos eredményekkel gazdagítják napjainkban is az egyre fontosabbá váló biodiverzitás-kutatást.
De miként válik a gyűjteménygyarapítás több évtizedes, évszázados, folyamatosan kamatozó befektetéssé, nemzedékeket átívelő, összekötő értékteremtési folyamattá? Az elv útja egyszerű, a gyakorlaté azonban rögös, és gyakran hosszabb kényszerpihenőktől sem mentes, így talán a konkrét példákon keresztüli, induktív megközelítés a legjobb választás.
Kittenberger Kálmán 62 éve, Bíró Lajos 89 éve halott, így épeszű emberben fel sem merülhet, hogy bármiféle csapatmunkában őket válassza társául. Kivéve, ha az illető egy múzeumi tudományos gyűjteményben dolgozik, amely több mint 200 éve fejleszti és őrzi természetrajzi örökségünket – benne történetesen a Kittenberger és Bíró által gyűjtött példányokat is. A gondosan, szakértelemmel megőrzött természettudományos gyűjteményekben lehetővé válik a „team work” élő és halott között, a kapcsolat „médiuma” pedig holmi billegő, táncoló asztal helyett a gyűjtemény maga. Nagy gyűjtőink expedíciói több mint 100 év elteltével is folyamatosan kamatoznak: 2020-ban éppen tudományra új fürkészdarázsfajokat (Ichneumonidae).
Kittenberger Kálmán (1881–1958) (Wikimedia Commons, közkincs)
Száz év (fiók)magány
Kittenberger Kálmán 1903 és 1929 között hat alkalommal járt gyűjtőexpedíción Afrikában. Több könyvben is megírta vadászkalandjait, így neve elsősorban ezekhez kapcsolódik. Az kevésbé közismert, hogy kiváló gyűjtő is volt, több tízezer rovarpéldánnyal gazdagította a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményeit.
Ahogy Kittenberger neve Afrikával, úgy Bíró Lajosé Új-Guineával forrt össze. Bíró 1896 és 1902 közti gyűjtőexpedícióin főként az akkori Német Új-Guineában gyűjtött páratlanul értékes természettudományos és néprajzi anyagokat, de közben megfordult Indonéziában, Ausztráliában is, hazaútja során pedig Srí Lankán (Ceylonban), Indiában, Ománban és Egyiptomban.
Kittenberger gyűjtött anyagait feldolgozva a különböző csoportok szakemberei több száz tudományra új fajt írtak le, Bíró anyagából pedig több mint 2500 tudományra új faj került elő. Közös bennük az is, hogy igen viszontagságos, embert próbáló körülmények között végezték elhivatott munkájukat (a szükségesnél jóval szerényebb anyagi támogatással), nem ritkán pedig egyenesen életveszélyes helyzetekkel, betegségekkel kellett szembenézniük.
Bíró Lajos (1856–1931) (Wikimedia Commons, közkincs)
Bár több mint 100 év eltelt már a gyűjtőútjaik óta, mégis folyamatosan látnak napvilágot az általuk gyűjtött példányok feldolgozásán alapuló tudományos munkák, bennük újabb és újabb tudományra új fajokkal. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként lehetséges ez, miért nem volt elég 100 év az anyagaik feldolgozására? Úgy képzelné az ember, hogy a múzeumba kerülő értékes gyűjtött anyagot a specialista múzeumi kutatók gárdája azonnal elkezdi azonosítani, és néhány éven belül a végére is ér.
Ez részben így is történt, csakhogy sosem volt olyan nagy a múzeumi szakembergárda, hogy minden rovarcsoporthoz legyen hozzáértő kutató (vagy legalább akadjon a feladatot elvállaló külföldi szakember). Bíró fürkészdarazsainak nagy részét például Szépligeti Győző (1855–1915) feldolgozta, de meghalt, mielőtt a végére érhetett volna. Kittenberger fürkészdarazsainak beérkezésekor már neki sem látott senki a tudományos feldolgozásuknak. Ezekre a példányokra több mint száz év névtelenség, kényszerpihenő várt a múzeumi gyűjtemény fiókjaiban, mire 2020-ban meghatározásuk, elnevezésük és leírásuk megtörtént, és az a felbecsülhetetlen tudományos érték, amit új fajok típuspéldányaiként képviselnek, végre realizálódhatott.
Afrikából, késéssel
Ki tudja, mi járhatott Kittenberger fejében, amikor 1913 júliusában, Ugandában rovargyűjtés közben elfogott néhány viszonylag nagyobbacska (a kb. 11 mm-es testhossz náluk már annak számít), karcsú, szabad szemmel eléggé jelentéktelen külsejű, feketés fürkészdarazsat? Sosem tudjuk meg, de valószínűleg nem az, hogy ezek a darazsak típuspéldányai lesznek majd egy 107 év múlva, Budapesten leírt fajnak, amely ráadásul gyűjtőjének tisztelegve a kittenbergeri faji jelzőt fogja viselni. Pedig pontosan ez történt; a 2020-ban leírt Casinaria kittenbergeri mikroszkópos fotón már egyáltalán nem tűnik szerény külsejűnek, a fekete lábait ékesítő sárgás és elefántcsontszín foltokkal és potrohának rőtbarna övével az egyik legszebb ismert Casinaria-fajt köszönhetjük benne Kittenbergernek.
Casinaria kittenbergeri Vas, 2020 (fotó: Vas Zoltán)
Ez azonban korántsem minden. Kittenberger anyagából további négy tudományra új fürkészdarázsfaj leírására került sor 2020-ban: 1913-as ugandai gyűjtéseiből a Charops electrinus és a Venturia veruta, az 1905–1906-os tanzániai gyűjtéseiből pedig a Charops juliannae és a Venturia erythrina. 
Charops electrinus Vas, 2020 (fotó: Vas Zoltán)
Charops juliannae Vas, 2020. A juliannae faji jelzőt Domonkos Istvánné szül. Szabó Julianna (Jutka) tiszteletére kapta, aki már 26 éve (ebből 7 éve nyugdíjas önkéntesként) kimagasló preparátori munkát végez a Hártyásszárnyúak gyűjteményében (fotó: Vas Zoltán)
Venturia erythrina Vas, 2020 (fotó: Vas Zoltán)
Venturia veruta Vas, 2020 (fotó: Vas Zoltán)
Szuvenír Indiából
Bíró Lajos hazaútja Új-Guineából nyolc hónapig tartott. Közben érintette Srí Lankát, Indiát, Ománt és Egyiptomot is. Ma már (ritka extrém esetek, körülmények kivételével) elképzelhetetlen, hogy hónapokig tartson egy hazaút, de mint láthatjuk, a lassabb tempójú élet tartogatott olyan ajándékokat, amelyek mellett a világ mai sebességével csak elrohant volna. Hazaútja megállóin Bíró a „szuvenírvadászatnak” sajátos, nagyon is rá jellemző módját választotta: rovarokat gyűjtött.
Nem is eredménytelenül: gyűjtött anyagai a mai napig rejtegetnek még feltáratlan kincseket: 1902-ben, az indiai Bombay (mai nevén Mumbai) környéki Matheranban begyűjtött egy olyan fürkészdarázspéldányt, amely ezután 118 évet várt a budapesti múzeumban arra, hogy szakértő kézbe kerülhessen, és végre kiderüljön: mostanáig ismeretlen, új fajt képvisel. Bíró tiszteletére ez az új fürkészdarázsfaj a Venturia biroi nevet kapta – hiába telt el Bíró halála óta majd’ 90 év, aki ennyi áldozatos munkával ennyi értéket teremtett élete során, annak dicsőségét, emlékezetét, örökségét sokkal tartósabban megőrzik a múzeumi fiókok, mint a mulandó emberi test.
Venturia biroi Vas, 2020 (fotó: Vas Zoltán)
Balítéletből elmaradt büszkeség
A múzeumi gyűjteményekre – különösen a rovargyűjteményekre – sokan gondolnak poros tetemraktárrakként, amelyekben alig valamivel kevésbé poros emberek nyitogatják a fiókokat. Pedig valójában színes varázsvilágok, a múló idő korlátjainak szorításából némileg kiszakad értékteremtő műhelyek ezek. Van valami szavakkal alig megfoghatóan különleges és felemelő érzés abban, hogy ugyanazon példányokhoz nyúlhat az ember, amelyeket akár több mint egy évszázaddal korábban olyan neves emberek tartottak kézben, mint például Kittenberger Kálmán. Kittenberger nekem gyerekként, a könyveit olvasva is már a régmúlt, a történelem kategóriájába tartozó embernek tűnt, és sosem gondoltam volna akkor, hogy „közvetlen munkakapcsolatba” kerülhetek vele, hogy új fajokat írhatok le olyan példányok alapján, amelyeket ő gyűjtött Afrikában.
Ez csak személyes élményem, de az eredménye, a Kittenberger, Bíró és más hasonló gyűjtők, gyűjteménygyarapítók anyagából már leírt számtalan új faj mindenkié, az emberiség közös tudományos eredményeinek nagy polcára került. Kamatozása ez a gyűjtők személyes áldozatvállalásának, az expedíciójukat részben vagy egészben finanszírozó és a múzeumi gyűjteményeket, szakembereket fenntartó állam anyagi ráfordításainak is.
Az pedig, hogy például a Casinaria fürkészdarázs-nemzetség jelenleg ismert összesen hét afrikai fajából ötöt, vagy a Venturia fürkészdarázs-nemzetség jelenleg ismert 16 afrikai fajából hatot magyar szakember írt le és nevezett el, jórészt magyar gyűjtők példányai alapján, nem olyan dolog, ami ne lenne nemzeti büszkeségünk. Hiszen sok más európai országgal szemben nem voltak se gyarmataink, se rendszeres, jól finanszírozott, nagy léptékű expedícióink Afrikában. Mindössze néhány hazánkfia juthatott csak el oda komolyabb zoológiai munkát végezni. Ők viszont szerényebb felszerelésük, anyagi lehetőségeik mellett nagyobb elhivatottsággal, szorgalommal, kitartással és áldozatvállalással elérték, hogy nemhogy szégyenkeznünk ne kelljen e téren előnyösebb helyzetű európai szomszédainkkal szemben, de méltán büszkék is lehessünk mindarra, amit neves gyűjtőink, zoológusaink elértek, és természetrajzi örökségünkké, a természettudományi múzeumi gyűjteményünk részévé tettek.
Persze mindez nemcsak az afrikai fürkészdarazsakra igaz. Hasonlókat mondhatnánk el például Mongólia bogarairól, a Himalája bagolylepkéiről, Délkelet-Ázsia denevéreiről vagy a Balkán csigáiról is, hogy csak néhányat említsek azok közül, amikre méltán büszkék lehetnénk, amikre büszkéknek kellene lennünk. A kis ország kevés, de annál elhivatottabb, elszántabb szakembere nagy, gazdag, világszínvonalú természetrajzi gyűjteményt épített, amelyben életeken, generációkon átívelően őrzi, gyarapítja és tudományos értékké formálja annak kincseit.
Zárásul álljon egy német múzeumigazgató 1899-es írása, amelyet Bíró Lajosról, illetve Bíró kapcsán az utolsó bekezdésemben írtakat felismerve és elismerve írt:
Akik eddig Új-Guineában zoológiailag gyűjtöttek, igen jó és érdemes gyűjtők, akik munkájának sokat köszönhetünk, de egyikük se volt tudományosan képzett zoológus. Olyant csak egyet ismerek, a magyar Biró Lajost, aki nagy energiával, vasszorgalommal és tudományos rátermettséggel vette munkába e gyarmatunk állattani kikutatását eredményben gazdagon. A német zoológia eddig elkerülte Vilmos-császár-földet [megj.: Kaiser-Wilhelms-Land, Pápua Új-Guinea akkori neve, más korabeli néven Német Új-Guinea]. Nekem igazán álmomban se jut eszembe, hogy a tudomány kozmopolitikai egyetemessége ellen legkisebbet is szóljak; ellenkezőleg, örömmel üdvözlöm, ha idegen kutatók a mi kolonia-területünket feldolgozni segítenek és ezzel a mi német hazai tudósainkat nemes versenyre kihívják és ösztönzik. De Német Új-Guineában ilyenek után hiába tekintek és most így kérdeznem kell: hol maradnak a mi fiatal német zoológusaink? Miért hagyják a földkerekség állattanilag legérdekesebb vidékén, még hozzá német kolóniában, elveszni a kutatás elsőségének dicsőségét! Nem megszégyenítő-e a mi német természettudományi vállalkozó szellemünkre, hogy olyan vidékeket, amelyek már tizenöt év óta német lobogó alatt állanak, zoológiailag egy magyar tanár tár fel, és hogy a „Természetrajzi Füzetek“, a magyar Nemzeti Múzeum folyóirata válik Német Új-Guineáról a 'tudás gyújtópontjává'.
(Forrás: Hagen, Bernhard 1899: Unter den Papua’s Land & Leute Thiere & Pflanzen in Deutsch Neu Guinea. C.W. Kreidel, Wiesbaden, 327 pp.)
*
A blogbejegyzés az alábbi tudományos cikkeken alapul:
Charops-fajok: http://zoltanvas.uw.hu/Vas_Acta_Zool_Acad_Sci_Hung_2020.pdf
Casinaria-fajok: http://zoltanvas.uw.hu/Op_Vas_Casinaria.pdf
Venturia-fajok: http://zoltanvas.uw.hu/Op_Venturia_Vas_2020.pdf
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
