Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A tölgypávaszemet 1861-ben írták le a tudomány számára Bombyx yamamai néven. A leírás alapjául szolgáló példányok Japánból származtak. A későbbi kutatások kiderítették, hogy a tölgypávaszem nem közeli rokona az igazi selyemlepkének (Bombyx mori), hanem a pávaszemfélék (Saturniidae) családjába tartozó Antheraea genusz képviselője.

Írta: Bálint Zsolt és Katona Gergely (Lepkegyűjtemény)

 Élő hím 2018. július 20-án, Szőcén (fotó: Fekete Judit)

Az ide sorolt fajok rokonsági viszonyai sok kérdést vetnek fel, mivel ma már tudjuk, hogy a Bombyx yamamai néven leírt lepke nem természetes, hanem az ember által kitenyésztett faj, amely Ázsia szubtrópusi területein széles körben elterjedt. A lepke az ültetvényekről helyenként visszavadult, és helyi rasszokat hozott létre. Ezeket a lepketudósok eddig külön fajként tartották nyilván.

Az első Magyarországon fogott példány a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményéből (fotó: Katona Gergely)

A tölgypávaszemet nemcsak Japánban, hanem Ázsia-szerte a selyemlepkéhez hasonlóan már évszázadokkal ezelőtt széles körben tenyésztették. Nagytermetű zöld hernyója elsősorban tölgylombot fogyaszt, ezért külön ültetvényeken nevelték a lepkét, ipari mennyiségben tenyésztették selyméért. A hernyó a bábozódáshoz tojásdad, sárgászöld gubót sző. Az erről lefejtett szál nem hófehér, hanem sárgás, de ugyancsak kiváló selymet ad.

A selyemipar a korai XIX. századtól Európában elsősorban hadiérdekeket szolgált, ezért minden állam igyekezett a selyemtermelését növelni. Selyemből készültek az ejtőernyők, a megfigyelésre, légvédelemre használt ballonok, a lőporos zsákok, a szúnyoghálók, a hajtogatást és nedvességet jól tűrő térképsálak, az elektronikai szigetelőanyagok. Ausztria-Magyarországon minden adott volt ahhoz, hogy a monarchia az európai selyemtermelők élmezőnyébe tartozzon. Így nem véletlen, hogy gróf Széchenyi István is értekezett a „selyemrül”. Fontosságáról pedig a névtelenségbe burkolódzó Abafi-Aigner Lajos is beszámolt 1902-ben a Rovartani Lapok oldalain, hangsúlyozva, hogy az eperfán élő klasszikus selyemlepke mellett más fajokat is próbálnak bevonni a selyemtermelésbe, köztük a tölgypávaszemet.

A Bombyx yamamai illusztrációja (forrás: Revue Mag. Zool. (2)13: 187.)

A régi feljegyzések szerint 1866-ban egy Karintia területén élő selyemhernyó-tenyésztő nagyszámú tölgypávaszempetére tett szert. Miután kikeltek a lepkék, több közülük a műhely nyitott ajtaján a szabadba távozott. Ennek nyomán a faj megtelepedett a karintiai erdőkben, majd a Száva és a Mura mentén terjeszkedni kezdett kelet felé. Tudomásunk van szándékos telepítésekről is. 1914-ben az Entomológiai Társaság 28. ülésén Kertész Aba elnök megemlékezett Sándor Sándor amatőr lepkész kísérleteiről, aki a budai Hármashatár-hegyen próbálta meghonosítani a „japán selyemszövő lepkét”. A próbálkozás sikertelenül végződött, mert a hernyókat a madarak elpusztították.

A Bombyx yamamai illusztrációja (forrás: Revue Mag. Zool. (2)13: 187.)

Az 1950-es évek magyar lepkészei számára nagy szenzáció volt a tölgypávaszem megjelenése. Az akkor hermetikusan lezárt nyugat-magyarországi határon át olyan faj érkezett és telepedett meg hazánkban, amely méltán idézte fel az akkoriban elérhetetlennek tűnő trópusokat. Azóta nyár végén a dunántúli falvakban sok helyütt találkozunk ezzel a valóban hatalmas lepkével, amelynek kiterjesztett szárnyai meghaladják a két férfitenyérnyi nagyságot is! A magyarországi fénycsapdahálózat naplóiban regisztrált adatok alapján szépen nyomon követhetjük a faj lassú, de biztos terjedését kelet felé. Még az ezredforduló előtt elérte a Dunát, és csak néhány évtized kérdése, hogy megjelenjen jóval keletebbre is az Északi-középhegységben, illetve a Körösök vagy a Bánság vidékén.

A Bombyx yamamai illusztrációja (forrás: Revue Mag. Zool. (2)13: 187.)

Modern világunkat és benne az ember tevékenységét leginkább a természethez való viszonyán keresztül ragadhatjuk meg. Jó példa erre a tölgypávaszem, amelyet az ember még jóval az iparosítás előtt háziasított. Ez a többi háziállathoz hasonlóan sokféle megjelenésű (változatos fenotípusú) „faj” keletkezésére vezetett, amelyekről csak legutóbb derült ki, hogy a tölgypávaszem háziasított vagy visszavadult fajtái. Az emberi tevékenység eredményeként a fajról ma már nem tudjuk bizonyosan, milyen volt az eredeti formája, és eredetileg hol lehetett a hazája. A tölgypávaszemet az ipari érdekek más kontinenseken is elterjesztették. Számos helyen – akarva-akaratlanul – természetes körülmények között megtelepedett. Az ember által megbolygatott és állandóan alkalmazkodni kényszerülő ökoszisztéma része lett.

Annyit bizonyosan feltételezhetünk, hogy a tölgypávaszem Magyarországon nem foglalta el egyik „őshonos” faj helyét sem. Nem szorított ki más fajokat, nem tekinthető agresszív, a biológiai sokféleségre kártékony özönfajnak, veszélyes bevándorlónak. Sőt talán egy már régen üresen tátongó ökológiai fülkét tölt be, ezzel is hozzájárulva a természetes ökoszisztéma egészségesebbé válásához. Mi, lepkészek örülünk, hogy ez a faj a pannon fauna része lett. Örömmel látjuk minden nyár végén és ősz elején az utcai lámpák által megvilágított fehér falakra telepedő hatalmas egyedeit, neveljük élénkzöld, groteszkül bibircsókos hernyóját, és csodáljuk a gubóból kikelő lepkét. És csodálkozunk a fölött is, hogy az ember látszólag tervszerűtlen, keszekusza tevékenységét az élet egyszer csak, a legváratlanabb módon, de mindenképpen jóra fordítja.

A lepke hernyói és a selyemgubó (fotók: Kárpáti Marcell)

A tölgypávaszemet bemutató minitárlat szeptemberben látható a múzeum Kupolacsarnokában (fotó: Vukics Adrienn)

Pál János festőművész alkotása is megtekinthető (fotó: Vukics Adrienn)

(fotó: Vukics Adrienn)