Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia mindig is a magyarok érdekeltségi területei közé tartozott. Számos magyar felfedező neve köthető ehhez az egzotikus vidékhez, még ha nem is politikai, hanem tudományos vagy kalandvágyó célból jártak ott.

Edentistoma százlábú Borneóról (forrás: Kurt 2015 orionmystery.blogspot.com)

Írta: Korsós Zoltán

Sokan ismerik Benyovszky Móric (1746–1786) nevét, aki orosz fogságból megszökve Kamcsatkától Madagaszkárig hajózott, s közben az egyik első magyarként kötött ki sorban a japán szigeteken, majd Tajvanon (akkori nevén Formózán) és a Kína déli részén fekvő Makaón. Bíró Lajos (1856–1931) hat évet töltött a pápuák között Új-Guinea szigetén, ahonnan néprajzi tárgyak és természettudományi példányok jelentős gyűjteményét hozta haza. Xántus János (1825–1894) pedig, aki a budapesti Állatkert első igazgatói tisztjét is betöltötte, az 1868–1870 közötti Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai Expedícióval indulva Borneóból olyan párját ritkító néprajzi anyaggal tért vissza, amellyel a Néprajzi Múzeum önállósulásának alapjait is megvetette.
És ezzel el is jutottunk Borneóhoz, ehhez a trópusi szigethez, amelyet még most is szinte összefüggő őserdő borít.

Az Indonéz-szigetvilág. A nagy szigetek közül Szumátra, Jáva, Celebesz és Új-Guinea nyugati fele Indonéziához tartozik. Borneón három ország osztozik: Indonézia, Malajzia és Brunei

Borneó Grönland és Új-Guinea után a Föld harmadik legnagyobb szigete (Ausztrália önálló kontinenst alkot). A 15–17. században a Brunei Királyság uralkodott rajta, majd az európaiak (Hollandia és Nagy-Britannia) kezdték gyarmatosítani. 1984 óta az északi rész egy kis területére szorítkozik az önálló és független Brunei Szultanátus, Észak-Borneó többi részét Malajzia, és a sziget déli többségét Indonézia foglalja el.

Borneó szigetének mai politikai térképe

Xántus idejében Borneót borította, de talán még ma is borítja, Délkelet-Ázsia legnagyobb, összefüggő trópusi esőerdeje, számos ritka és bennszülött állatfajjal, mint amilyen a borneói orángután, a ködfoltos párduc vagy a szumátrai orrszarvú. A 19. században az állatvilág még szinte teljesen feltáratlan volt, így Xántus, aki már korábbi útjain fáradhatatlan gyűjtőnek bizonyult, az apróbb állatok köréből ezrével hozta haza a tudomány számára új fajokat.

Xántus János 1825-ben született a Somogy megyei Csokonya községben. Tanulmányait Győrben és Pécsett végezte, majd jogot tanulva lett jegyző és ügyvéd. Az 1848-as szabadságharchoz honvédként csatlakozott, csakhamar fogságba esett, és a forradalom leverése után kiszabadulva Londonba, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

Xántus János (1825–1894) amerikai tengerész egyenruhában

Amerikában pályája hihetetlen karriert írt le: a kezdeti fizikai munkák után rátermettsége hamar kibontakozott, és kalandvágytól hevítve a vadnyugatra utazott. Mérnöki térképezésbe kezdett, de közben már állatokat és növényeket is gyűjtött a Magyar Nemzeti Múzeum és amerikai múzeumok, többek közt a Smithsonian Intézet számára. 1862-ben rövid időre hazatért Magyarországra, ahol kaliforniai tengeráramlási megfigyeléseiből megtartotta akadémiai székfoglaló előadását, majd visszatérve Amerikába diplomáciai pályája csúcspontját az Egyesült Államok mexikói konzuljaként érte el. 1864-ben végleg visszajött hazájába, és elvállalta az 1866-ban megnyíló pesti Állatkert első igazgatói tisztségét.
Nyughatatlan felfedezői vénája azonban alig két év elteltével új útra serkentette: csatlakozott a Triesztből két hajóval induló Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai Expedícióhoz, amellyel az újonnan átadott Szuezi-csatornán keresztül és az Indiai-óceánon át Ceylon (Sri Lanka), Sziám (Thaiföld), Kína (Sanghaj) érintésével Japánba utazott. Bár hazája az 1867-es Kiegyezésen már túljutott, Xántus szívében még mindig a forradalmi függetlenség uralkodott, és nem tudta elviselni osztrák expedíciós kollégái arroganciáját, ezért 1869-ben Jokohamában otthagyta a vállalkozást, és egyedül folytatta útját. Formóza (Tajvan), Hong Kong, Makaó és Szingapúr útvonalon Borneó északi részére, Sarawakba érkezett, ahol 1870 közepéig állomásozott és hatalmas természettudományos és néprajzi anyagot gyűjtött. Egyik gyűjtéséről ezt írja:

Matang hegy, egyenes irányban mintegy 8 a. mértföld távolságra van, s valóban lakásomból, Sarawakban szabad szemmel is jól láthattam az irtást. Azonban ut nem lévén, 28 mértföldet le kellett evezni a tengerig, aztán vagy 8 mértföld tengeri utat tenni, ismét bekanyarulni egy parallel folyóba, s azon és különféle mellékágain fölevezni Matang hegy lábáig, honnét két órai gyaloglás után lehetett feljutni az 1500 láb magasságban levő irtásba.

Házam az irtás szélén egy kissé emeltebb helyre volt építve, s vagy 15 lépésre a ház oldala mellett egy robogó patak szökdelt le, melly mindenütt peremezve volt virágos és gyenge levelű bokrokkal. Mögöttem egy hegycsúcs nyúlt föl vagy 1500, vagy több láb magasságra fölöttem, s tetejéig borítva volt gazdag erdővel. Előttem s jobbra-balra az irtás terült el, ugy össze-vissza döntött óriási fákból, hogy dijkitüzés mellett sem lehetne festőibb chaost teremteni, s a szemlélőnek meglehetős fogalmat adott az utósó ítéletről.

Egyátalán matangi idözésem nagyon sikerült, mert a 14 nap alatt körülbelől 14 ezer rovart szereztem össze, közbe sok igen ritka, sőt nagymennyiségű uj és ismeretlen alakokat, mellyek a muzeumból egészben hiányoztak. Ezentúl madarakat, hüllőket, emlősöket, csigákat, stb. szintén szép számmal gyűjtöttem.

(Xántus 1870a, p. 213)

Xántus rajza a Matang hegy környékéről (Néprajzi Múzeum gyűjteménye)

Teljes, majd’ egy éves borneói tartózkodása után Xántus Szingapúrból 39 ládányi anyagot juttatott haza. Ezekben majdnem 28 ezer állatpéldány volt, köztük több preparált orangután és egy kockás piton, de volt 2500 ritka, eddig alig ismert néprajzi tárgy is. Jávára továbbutazva még lőtt egy jávai orrszarvút, majd Szumátra szigetét érintve 1870. szeptember 29-én indult haza megint Szingapúrból. A délkelet-ázsiai gyűjtések végső egyenlege szerint a hazaérkezett emlősállatok száma 185 példány, a rovaroké 53 748 (ezek mind megtalálhatók a Magyar Természettudományi Múzeumban). Saját maga a borneói gyűjtést tartotta a legértékesebbnek:

Borneóban, melynek állatgazdagságát ez ideig még nem zsákmányolták ki a tudósok, márc. 10-dikég mindössze 27,922 darab állatot gyűjtöttem a múzeum számára. ... Lesz köztük számos meglepő, annyival inkább, mert e távol földön még csak egy ember gyűjte rovarokat: Vallace Alfréd Londonból, kinek hazavitt longicornidáit Pascoe − a londoni entomologiai társulat elnöke − irta le és osztályozá. A borneói hüllőket pedig csupán Beccari, a florenci múzeum őre írta le. Történtek még apró gyűjtések Borneó nyugati partján, a Bunjermassen folyón, hol egy pár hollandi tengerész-orvos járt kelt, jelentéktelen gyűjteményüket Leydenbe küldve. Ez az egész.

(Xántus 1870b)

Xántus rajza az orangutánról (Néprajzi Múzeum gyűjteménye)

Xántus jól sejtette: az általa gyűjtött anyag számtalan újdonságot rejtett magában, amelyre a világ tudósai, egyes állatcsoportok szakemberei nagy lelkesedéssel vetették rá magukat. Fiatal magyar kollégája, Tömösváry Ödön (1852–1884) kapta a „százlábúakat”: ezek ma két osztályt (Chilopoda és Diplopoda) foglalnak magukba az ízeltlábúak törzséből.

Tömösváry Ödön (1852–1884)

Tömösváry Ödön tehetséges, de szerencsétlen sorsú természettudós volt, aki rövid élete alatt (tuberkulózis vitte el 32 évesen) 56 tudományos közleményben 31 új soklábúfajt írt le a tudomány számára, és elsőként rajzolta le és jellemezte az ízeltlábúaknak később a világ minden nyelvén róla elnevezett Tömösváry-féle érzékszervét. Jó érzékkel nyúlt Xántus példányaihoz is: 1882-ben a matangi anyagból leírt egy olyan százlábúfajt, amely napjainkig lázba hozza a tudósokat, mert mindössze 5 darab múzeumi példánya ismert, ráadásul Xántus után több mint 100 évig senki nem fogta meg újra.
A szkolopendra-alakúakhoz tartozó különleges százlábúnak Tömösváry az Edentistoma octosulcatum nevet adta, s ezt a típuspéldányt a Magyar Természettudományi Múzeum Soklábúak (Myriapoda) Gyűjteményében őrizzük.

Edentistoma octosulcatum Tömösváry, 1882, holotípus (MTM 305/11) (fotó: Korsós Zoltán)

A mintegy 8 cm-es szkolopendra testének különlegessége a szelvényeken hosszirányban húzódó nyolc kitinléc, amely bordázott külsőt kölcsönöz az állatnak. Mivel egészen 1978-ig élő példányt nem látott senki sem (persze Xántus kivételével), ezért senki nem tudta még csak elképzelni sem, vajon milyen funkciót hordoznak ezek a bordák, hogyan mozog, mivel táplálkozik és hol él ez az ízeltlábú. A Berlinben őrzött 1883-as, és a londoni múzeumban lévő, szintén az 1800-as évekből származó példány sem tudott semmilyen felvilágosítást adni. A brit Királyi Földrajzi Társaság 1978-as sarawaki expedícióján fogták meg azt a példányt, amelynek élő viselkedését először meg lehetett figyelni: leginkább a százlábúakkal rokon ikerszelvényesekére hasonlított. Lassú mozgású, merev szelvényű, és zavarás esetén vaspondrószerűen összegömbölyödő szkolopendráról van szó, amely rendkívül szokatlan az amúgy villámgyors mozgású, mérgező marású, ragadozó százlábúaktól. Azt hitték akkor, hogy ez valószínűleg egy különleges, fán lakó, növényevő szkolopendra. Ez volt tehát a negyedik példány.

Tömösváry közleményének ábrája a különleges szkolopendráról

Végül Varpu Vahtera finn kutatónő volt az a szerencsés, aki 2013-ban kitartó keresés után szakértőként rátalált egy eleven Edentistomára a borneói Gunung Mulu Nemzeti Parkban (ugyanott, ahol 1978-ban találták az angolok a példányt). Első pillantásra feltűnt neki, hogy az állat úgy viselkedik, mint egy karimás ikerszelvényes (Polydesmida): lassan mozog, veszély esetén összetekeredik, és egyáltalán, az egész külleme olyan. Később kiderült, hogy azért nem tagadja meg ragadozó mivoltát, sőt, egészen különleges táplálkozású: éppen hogy ikerszelvényesekkel, ezerlábúakkal táplálkozik, amelyeket a szkolopendrákra jellemző hatalmas, méregmirigyet tartalmazó rágóival ragad meg, majd szeletel apró darabokra. Erről az egyedülálló viselkedésről azután már kiváló fényképekre lehetett bukkanni az interneten, olyan amatőr természetfotósoktól, akik valójában nem is tudták, milyen ritkaságot kapnak lencsevégre!

Ezerlábút zsákmányoló Edentistoma (fotó: Taku Shimada)

Élő Edentistoma Borneóról (forrás: Kurt 2015 orionmystery.blogspot.com)

Az Edentistoma rejtélye azonban ezzel még nem oldódott meg. Hiába sikerült élő példányt elejteni ebből a szkolopendrából, DNS-mintát is vettek belőle, törzsfejlődéstani helyzete azonban a százlábúak rendszerében még mindig megoldatlan, rokonsági viszonyait és származásának feltehető gyökereit nem sikerült egyértelműen megállapítani. Borneó őserdeje még mindig titkokat rejt, és a magyar kutatók, Xántus János és Tömösváry Ödön délkelet-ázsiai gyűjteményének feldolgozása még ma is zajlik.

Felhasznált irodalom

Topál Gy. & Csorba G. (1997): Xántus János zoológiai munkássága. – Arrabona 1996, 35(1-2): 47-60, 351, 364.
Tömösváry Ö. (1882): A Myriopodák osztályának egy új alakja Borneo szigetéről. – Természetrajzi Füzetek 5: 229-230.
Xántus J. (1870a): Borneo szigetén. Sarawak (Borneo), márczius 8. 1870. – Vadász- és Versenylap 14(24): 212-214.
Xántus J. (1870b): Levél Borneóbúl. (Dr. Friewaldszky Jánoshoz intézve.) − Fővárosi Lapok 7(109): 465.
Vahtera, V. & Edgecombe, G.D. (2014): First molecular data and phylogenetic position of the millipede-like centipede Edentistoma  octosulcatum Tömösváry, 1882 (Chilopoda, Scolopendromorpha: Scolopendridae). – PLoS One 9(11): e112461

Képek forrása

orionmystery.blogspot.com (used with permission by Kurt 2017)