Szerző: Merkl Ottó
Nem kell feltétlenül specialistának lenni ahhoz, hogy érdekes bogarat fogjon az ember. De a hivatásos bogarász is belefuthat olyan különlegességbe, amiről először fogalma sincs, hogy micsoda.
Idén (2014-ben) több alkalommal is dolgom akadt a Zsámbéki-medence környékén. Még április volt, amikor felkerestem a Keleti-Gerecse szélén az "Epöli szarmata vonulat" egyik érdekes és tájképileg is látványos részét.
Az Epöli szarmata vonulat 16 négyzetkilométer kiterjedésű, több darabból álló Natura 2000-es terület. Változatos élőhelyek borítják, melyek nagy része a zárt száraz gyepek, illetve a fényben gazdag erdők csoportjába tartozik. Legnagyobb – és alighanem legértékesebb – részein síksági pannon löszgyepeket találunk.
A Siklóernyő-hegy Gyermely felőli oldala április végén
A hely, amelyet bejártam, a Natura 2000-es terület délkeleti sarka. Siklóernyő-hegy a neve. A nagyjából 230 m magas, nyugati oldalán elég meredek domb Gyermely és Máriahalom közigazgatási területén fekszik (a két település határa pont a gerincén fut). Keleti felét a térképek Réti-szőlők néven említik – és valóban, a sok éve felhagyott művelés ellenére még találni egy-két sínylődő szőlőtőkét a ma már dús és változatos lágyszárú növényzet között.
A nyugati oldal azonban érdekesebb, ugyanis nagy része háborítatlan löszgyep. Aki járt már ilyen helyeken, az tudja: a természetes löszgyepek a legszebb növénytársulások közé tartoznak. Kora tavasztól a mindent felperzselő nyári forróságig hetente változó virágtengerrel örvendeztetik meg az ilyen élményekre fogékony természetjárót.
Borzas peremizs (Inula hirta). A határozásért köszönet illeti Barina Zoltánt
A gyep maga a Németh-Seregélyes-féle természetességi skálán a 4-es és 5-ös (vagyis a legjobb) értékeket kapta. Pontosan olyan, ahogy az Á-NÉR kategória jellemzésében olvashatjuk. Háromszintű: legalul a tőleveles vagy indás fajok találhatók; e felett van a legtömegesebb szint a pázsitfüvekkel és a sokféle kétszikűvel; a legfelső szintet pedig a magasra növő fészkesek és ernyősök képviselik, általában már nyár elején. A gyepben nagy a kétszikűek aránya a füvekhez képest, ami szintén a gyep jó állapotára utal.
A hazai természetes társulások közül alighanem a löszgyepek szenvedték el a legnagyobb veszteséget. Termékeny talajuk miatt régen felszántották őket, a hegylábaknál pedig a terjeszkedő települések foglalták el a helyüket. Igazán jó löszgyepeket az Alföldön már szinte kizárólag mezsgyéken, töltéseken, kunhalmokon találunk; a hegy- és dombvidékeken pedig mindig oka van annak, ha a gyepet nem törte fel az ekevas. Az ok rendszerint az, hogy a gyep olyan meredek lejtőn fekszik, amelyet képtelenség megművelni. Ez mentette meg a Siklóernyő-hegyet is.
Veszélyeztető tényezők a Siklóernyő-hegyen: taposás, erózió, cserjésedés, inváziós fák
A Siklóernyő-hegy tetejét és az alját valóban siklóernyősök használják, a lejtőt magát pedig minden gyalogos természetjáró esküdt ellenségei, a terepmotorosok szabdalják, pusztítva a gyepet, és elősegítve az eróziót. Az 1990-es évek elején még legeltettek itt, majd az egész hegy leégett, de ennek ma már semmi nyoma. Akkor a kevés fás növényzet is elpusztult, de most már – a legeltetés felhagyása miatt – az előrenyomuló cserjék és fák veszélyeztetik leginkább a természetes társulást.
Sokat hálóztam a növényzetet, és számos érdekes bogárfajt fogtam. Áprilisban azonban a talajon mászkáló-futkározó rovarok is szép számmal képviseltetik magukat, ezért a növényzetmentes helyeket – különösen az ösvényeket és a motorosok által kijárt csapásokat – is érdemes volt vizsgálni.
A hérics-honvédbogár (Entomoscelis sacra) egytápnövényű (monofág) levélbogárfaj, kizárólag a tavaszi hérics (Adonis vernalis) leveleit fogyasztja. A növény méreganyaga nincs rá hatással
Bár bogarakat kerestem, most sem tudtam megállni, hogy a piros-fekete-fehér hangyadarazsakat be ne gyűjtsem. E rovarok hímjei olyanok, mint a megszokott, átlagos kinézetű darazsak: négy szárnyuk van, és virágról virágra röpködve nektárt fogyasztanak. Szárnyatlan nőstényeik azonban hangyákra emlékeztetnek, de kontrasztos mintázatuk miatt sokkal feltűnőbbek; mozgásuk lassúbb és egyenletesebb a hangyákénál. Rikító színeik arra figyelmeztetnek, hogy jobb elkerülni őket, ugyanis ha veszélybe kerülnek, elég nagyot szúrnak. Nálunk ritkán nagyobbak 1 centiméternél.
Több is szaladgált közülük a Siklóernyő-hegyen, megszokott, gyakori fajoknak tűntek.
Egyszer csak azonban egy különös hangyadarázs bukkant fel. Már a mérete miatt is kitűnt a többiek közül, és furcsa, széles feje is szokatlannak látszott. Odahaza elővettem a Magyarország hangyadarazsai című könyvet, melynek segítségével sikerült is meghatároznom a zsákmányt: parti hangyadarázs (Tropidotilla littoralis). Horvátországban és még délebbre a Balkánon nem különösebben ritka, Magyarországról azonban mindössze 6 lelőhelye volt ismert, azok közül a legfrissebb is több évtizedes.
Hangyadarazsak a Siklóernyő-hegyről. Balra: parti hangyadarázs (Tropidotilla littoralis); középen: busafejű hangyadarázs (Myrmilla mutica); jobbra: apró hangyadarázs (Physetopoda pusilla). A különbségek a méretben, a fej színében és formájában, illetve a potroh mintázatában mutatkoznak
A fogást elújságoltam Muskovits Józsefnek, az említett könyv egyik társszerzőjének. Elmagyaráztam neki, hol van a lelőhely, s ő el is ment oda. Fogott hat hangyadarázsfajt – egy helyen ennyi faj már szép teljesítmény, hiszen a teljes hazai hangyadarázs-fauna mindössze 31 fajt számlál –, de a trapézfejű, nagytestű parti hangyadarázs nem volt köztük.
Nagy szerencsém volt hát. Lektorként részt vehettem a hangyadarazsas könyv készítésében, és akkor minden hazai fajt megnéztem mikroszkóp alatt. Ezek azonban száraz gyűjteményi példányok voltak, most azonban elevenen is láthattam egy ritkaságot, s az ilyesmi minden rovarász számára jóleső élmény.
A bogarakon kívül is megfigyelhettem még sok figyelemre méltó rovart. Ízelítőül íme, kettő közülük.
Magyar tarsza a fűhálóban
A magyar tarsza (Isophya costata), e fokozottan védett szöcskefajunk a legkorábban kifejlődő egyenesszárnyú Magyarországon. Május-június fordulóján már kifejlett egyedei láthatók, a többi szöcske és sáska ilyenkor még apró lárva csupán. A Siklóernyő-hegyen lépten-nyomon találkoztam vele.
Keleti rablópille
A keleti rablópille (Libelloides macaronius) a Siklóernyő-hegyen júliusban látható különleges rovar. Neve és külseje ellenére nem a lepkék, hanem a recésszárnyúak (Neuroptera) közé tartozik. Kétosztatú szemének elülső-felső része csak az ultraibolya tartományban lát, ezért csak teljesen felhőtlen nyári napokon repül.
A területről a Lejtősztyepek, löszgyepek és erdőssztyeprétek Magyarországon című remek könyv is ír. E mű a szememben iskolapéldája annak, hogyan lehet hasznos, informatív, tartalmában és megjelenésében igényes kiadvánnyal megkoronázni egy súlyos összegekkel támogatott Európai Uniós projektet. A könyv egyik szerkesztője, a néhai Illyés Eszter, szakdolgozatát éppen a Máriahalom környéki löszgyepekről készítette.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mestska · http://cities.blog.hu 2014.10.10. 17:00:06
lagria 2014.10.10. 21:57:25
Köszönöm szépen. Vannak még jó helyek az országban, azokról mindig van mit írni.
BigPi 2014.10.11. 08:55:19
Mondjuk én a kétszikűeket nem látom olyan szívesen a gyepeken mint te. De egy gazda mondhat ilyet.:)
lagria 2014.10.11. 15:14:28
Persze, persze, értem én, hogy egy takarmánynak kaszált réten vagy kezelt gyepben nem jók a kétszikűek (bár a fehér herét érdemes megtűrni, sőt azt hallottam, hogy Amerikában már keverik is a fűmaghoz).
Viszont ha egy természetes gyepben nagyon eluralkodnak a pázsitfüvek (pl. az árvalányhaj vagy a fenyérfű), az valamilyen zavarást jelez, és akkor a természetességi skálán már nem 5-ös, hanem "csak" 4-es. (Nem magamtól osztom az észt, botanikusok mondták.)