Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Szerző és képek: Jókuthy Emese

A szociológia szakon nem sokat foglalkozik az ember flórával és faunával. A szociobiológia nem való oda, és a lineáris regresszió segítségével sem a madárfajok tetvességét becsli, hanem mondjuk a jövedelmet. Miután azonban egy természetrajzi múzeumba veti a sors – ahol mindennapjai ugyan feloldódnak a szervezetszociológiában –, természettudós kollégái hatására kezdi más szemmel (is) nézni a világot.

A hetek óta tartó esőzés szépen lassan elmosta mellőlünk a nyarat. A savanykás szagú, levélhullató ősz azonban még várat magára. Amíg megérkezik, emlékezzünk vissza egy könnyed, tavaszi napra.

Május első hétvégéjén családdal és kutyával a Nagykovácsitól észak-nyugatra fekvő Nagy-szénáson, a „pannon flóra bölcsőjében” jártunk. A Budai-hegység legmagasabb pontja, a Kutya-hegy felé indultunk – térkép és GPS nélkül, ami nyilván elképzelhetetlen egy igazi terepi ember számára, mi viszont csak kirándulni mentünk. Dobozokat mindenesetre vittünk, mert mióta bogarász kollégám felhívta rá a figyelmemet, hogy „aki nem gyűjt, az nem ember”, ha gubacsdarazsat nem is, legalább egy gubacsot mindig begyűjtünk. Na meg bogarakat és hernyókat. Nagyokat, színeseket, szőröseket. A tavalyról maradt etil-acetát viszont valahol elkallódott a lakásban – a vegyész férj pedig nem hozott –, és mivel sosem tudjuk, mely vérmes bogár falja fel a másikat, az egy bogár-egy doboz felállásnál maradtunk. Alig értünk ki a faluból, tavaszi álganéjtúrók (Trypocopris vernalis), fekete és barna gyalogcincérek (Carinatodorcadion aethiops és fulvum) és mindenféle hernyók tömkelege jött velünk szembe. Jobbára fényképeztünk, csak mérsékelten gyűjtögettünk, persze, csak a védett területen kívül.

Miután megfogtuk az első, kékes-fekete, királynői uszályt viselő, mégis közönségesnek nevezett nünükét (Meloe proscarabaeus), egy barna gyalogcincért és néhány szőrös hernyót, láttuk, hogy jobb lesz takarékoskodni a hellyel--pedig a hernyókból már a zsebekbe is került. Nem teszünk el minden „közdögöt”!

Egyszer csak egy semmi különös kis fekete gömböc hemperedett az egyik bakancs orra elé. Kis segítséggel a hátára fordult, majd feldobta mind a hat lábát. Azt hittük, vége, de amikor egy bottal hozzáértünk, gyorsan megfogta, és nem eresztette. Felemeltük, egyre jobban kapaszkodott, miközben rubinvörös csepp kibocsátásával igyekezett riogatni minket. Jól lefényképeztük jobbról, balról, közelről és még közelebbről, majd letettük, hogy végre lazíthasson egy kicsit. Ott hagytuk – hiszen csak egy semmi különös kis fekete gömböc –, és elégedetten folytattuk a sétát.

Kisvártatva észrevettük, hogy az egyik tölgyfa sérült kérgén egy centinél nem hosszabb, fémes-zöld, fürge rovarok mászkálnak. Legalább hárman. Ebből a különleges fémfényű szépségből egyet mindenképpen el kellett tenni, mert nem elég, hogy látványos, még szarva is van!

 Lassan kezdtek megtelni a dobozok. Tűzvörös színe miatt odakerült egy tűzvörös pattanó (Anostirus purpureus) is, többnek viszont nem volt hely. Az idő is haladt, ráadásul el is romlott, az esőnek már keze-lába lógott. Iparkodtunk hát, és a vizslánk nyomában kutyafuttában igyekeztünk az út további részében, Nagykovácsi felé a botanikára koncentrálni, hiszen tűzközelben voltunk, a dolomitlen, vagyis a pilisszentiváni len (Linum dolomiticum) egyetlen magyarországi – és a világon is egyetlen – lelőhelyének közelében. A rohamban lent végül nem láttunk, de az árnyasabb erdei részeken kapotnyakot (Asarum europaeum), fekete zászpát (Veratrum nigrum), a réteken leánykökörcsint (Pulsatilla grandis), réti bakszakállt (Tragopogon pratensis), tarka kosbort (Orchis tridentata) , árvalányhajat (Stipa) annál többet. Ez utóbbit még a velünk lévő két, gyakorlott kiscserkész sem téphette le, pedig dukálna a cserkészkalapra.

Tarka kosbor (Orchis tridentata)

Miután estefelé teli dobozokkal és zsebekkel hazaértünk, hiába borította gúnyánkat kosz és vizslaszőr, rögvest feltöltöttük a képeket a számítógépre. Néhány bogár- és növényfajt sikerült meg-, de inkább félrehatározni, hiába volt nyitva hat Google-ablak és az Eisenreich-Handel-Zimmer-féle Állat- és növényhatározó természetjáróknak. És a Wiki is mindent tud általában. Gondos válogatás után a „meghatározott” állatokról és növényekről készült fotókat elküldtem bogaras kollégámnak, aki két percen belül vissza is küldte a fájlokat – többnyire átnevezve.

Az egyik állat nagyon felkeltette az érdeklődését, ezért róla több képet is küldtem. Megnézte jobbról, balról, közelről és még közelebbről, majd kérte, hogy másnap feltétlenül vigyem be a „bizonyítópéldányt”, mert úgy látta, hogy az esetlen gyaloglevelészre bukkantunk (Timarcha tenebricosa) a Nagy-szénáson, amire tudtával – márpedig az van bőven – még nem volt példa.

Esetlen gyaloglevelész (Timarcha tenebricosa), a legnagyobb magyarországi levélbogárfaj

De hiszen abban a bogárban nem volt semmi különös – értetlenkedtem. Csak egy kis fekete gömböc volt. Annyi olyat – vagy olyasmit – láttunk. Abból pont nem hoztunk egyet sem, de ne bánja – vigasztaltam –, mert eltettünk egy gyönyörű kis fémesen csillogót, aminek még szarva is van!

Kis fémesszarvasbogár (Platycerus caraboides)

Kiderült, hogy szarva ugyan nincs, csak rágója és csápja, és persze valóban szép, fényes és fémes is, de szinte minden kocsánytalan tölgyön akad belőle májusban-júniusban, amikor rajzik. Tele van vele a gyűjtemény, de ha már elhoztuk…

És persze a tűzvörös pattanó sem teljesen tűzvörös, mert az előtora – mikroszkóp alatt jól látszik – fekete, csak jó vastag, piros szőrbunda borítja.

Tűzvörös pattanó (Anostirus purpureus)

A múzeumban másnap aztán – emlékezetből való azonosítás céljából – egy rovarfiók várt, melyben hadrendben álltak a különféle, fekete, hatlábú gombócok. Egyből ráismertem köztük a feltűnően sima kültakarójú, gömbölyded esetlen gyaloglevelészre.

Utánanéztem: a lomha mozgású bogár kifejlett egyedeivel április és június közt találkozhatunk erdőszéleken, füves nyiladékokban. Leginkább éjjel aktív. Nappal mohák vagy kövek közé rejtőzik. Ha veszélyt érez, más röpképtelen rovarokhoz hasonlóan rubinvörös cseppet ereszt ki a szájnyílásán. Angol neve (bloody-nosed beetle) is e piros, rossz ízű folyadékra – ami valójában a vérnyirok (hemolimfa) – utal. Lárvája ragadós galajon él.

Ha lelkesedésben láthatóan már nincs is hiány, az értő megismerés még várat magára. Így maradt a múzeum május első hétvégéjén bizonyítópéldány híján a nagy-szénási lelőhelyről esetlen gyaloglevelész nélkül.

Íme néhány további kép a kirándulásról.

A gyűrűsszövő (Malacosoma neustria) polifág hernyói még együtt vannak. A kikelést követően a hernyók a nyár elejéig csoportosan, közös szövedékben élnek és táplálkoznak, mielőtt szétszélednek. A hernyók körül még jól láthatók a szövedék foszlányai

 Akinek jó a szeme, a tornyos ikravirág (Arabis turrita) lecsüngő becőtermésén még egy egérszínű pattanót (Agrypnus murinus) is észrevehet

A közönséges gubóvirág (Globularia punctata) örökzöld évelő

A galajfojtó vajvirág (Orobanche caryophyllacea) gazdanövényével, a tejoltó galajjal (Galium verum) a jobbján. A vajvirágfélék élősködők, más növényfajok gyökerétől vonják el a tápanyagokat

 A kis apollólepke (Parnassius mnemosyne) éppen kutyatejen táplálkozik

Az erősen mérgező fekete zászpa (Veratrum nigrum) kedveli a meszes talajt. Virágos szára másfél méter magasra is megnő

Árvalányhaj (Stipa)

A vörösnyakú dögbogár (Oiceoptoma thoracicum), ahogyan beszédes neve sugallja, elhullott állatok maradványain és rothadó gombákon él

A száraz réteken még virágzott a védett tavaszi hérics (Adonis vernalis)

A kereklevelű kapotnyak (Asarum europaeum) örökzöld, fényes levelei szőnyegszerűen borítják be az árnyas bükkös talaját. Május elején már nem virágzott.

A szakmai segítségnyújtásért köszönet Merkl Ottónak, Barina Zoltánnak és Ronkay Lászlónak.

A képeket megnézheted galériában is: