Remélem, a címben említett sok „nyom” egyáltalán nem lesz nyomasztó az olvasóknak, és ha már nekikezdtek, végig is olvassák ezt az érdekes – legalábbis e sorok írója szerint valóban érdekes és tanulságos – múzeumi történetet, amely arról szól, hogyan került egy elveszettnek hitt típuspéldány újra reflektorfénybe.
Szerző: Dr. Gasparik Mihály (Őslénytani és Földtani Tár)
Fotogrammetriás módszerrel szerkesztett kép az iráni ősi gázlómadár lábnyomait tartalmazó, kb. 12,5 millió éves kőzetlapról (foto: Nasrollah Abbassi).
Kezdjük egy, pontosabban két e-maillel, ami tulajdonképpen egy és ugyanazon levél, de függetlenül két magyar kollégától is megkaptam. Ők pedig csak továbbították nekem egy iráni kolléga nekik írt érdeklődő levelét ezzel a címmel: „help for find holotype in Budapest” (magyarul: „segítség egy holotípus Budapesten való megtalálásában”).
A szövege pedig a következőket tartalmazta:
„Tisztelt Uram,
Őslénytan tanár vagyok a Zanjani Egyetemen, Északnyugat-Iránban. A címben említett holotípus egy madár lábnyom, amit elsőként Lambrecht írt le Iránból 1938-ban (cikk mellékelve). Van valami információja a Lambrecht által vizsgált példányról (azaz a holotípusról)? Tudomásában áll-e, hogy melyik magyarországi múzeum gyűjteményében van elhelyezve? Azért érdekel, mert szeretném újravizsgálni az anyagot.
Szívélyes üdvözlettel,
Nasrollah Abbassi”
Nos, a példányról mindenki úgy vélte, hogy elveszett vagy megsemmisült. Joggal gondolhatták ezt, ugyanis a lelet a Magyar Nemzeti Múzeumba került az 1930-as években. A Magyar Természettudományi Múzeum akkor még nem volt különálló intézmény, a Nemzeti Múzeumhoz tartozott. A földtani gyűjtemények (azaz a mai Ásvány- és Kőzettár, valamint az Őslénytani és Földtani Tár) Ásvány- őslénytani osztály néven akkor még a Nemzeti épületében voltak, a többi természettudományos gyűjtemény már korábban kiköltözött. Az épület a II. Világháború idején is megrongálódott, az 1956-os forradalom alatt viszont a szovjet csapatok gyújtólövedéke(i) miatt még nagyobb kár érte, jelentős része kiégett. Mindkét esetben nagy veszteségek érték a gyűjteményeket, 1956 azonban igazi katasztrófát jelentett. Az ásvány-és kőzettani gyűjtemények kb. 80 %-a, az őslénytaninak pedig kb. 70 %-a semmisült meg. Könnyen elképzelhető volt tehát, hogy a fent említett fosszília is örökre elveszett.
Szerencsére nem így történt.
Búcsú a Nemzeti Múzeumtól
2004-ben az Őslénytani és Földtani Tár elkezdte a gyűjtemény csomagolását, hiszen át kellett költöznünk a Ludovíceum épületébe, akkor még az volt a terv, hogy itt lesz a Múzeumunk végleges helye. Az őslénytári pince igazi kihívást jelentett, ugyanis szinte ostromállapot volt, sok-sok poros tárggyal. Persze azért nem volt olyan rossz a helyzet, mint ’56 után, de így is komoly próbatétel volt tisztítani, szortírozni, majd csomagolni a leleteket. Némelyiken már több évtizedes por ült. A csomagolás során a sok poros kődarab között megakadt a szemem egy kőzetlapon, amin egy alig olvasható, kopott címke volt. Úgy értékeltem, hogy ez a példány is megérdemli, hogy átköltöztessük új helyünkre. Mint később kiderült, jól tettem, ugyanis éppen ez a kőzetlap volt a fentebb említett, elveszettnek hitt típuspéldány. Így hát nagy örömmel válaszoltam az iráni kollégának, hogy a lelet szerencsére rendelkezésre áll.
A kiégett őslénytári folyosó 1956-ban. Persze később már nem ilyen állapotok uralkodtak, de a pince nyomokban megőrizte ezt a hangulatot, legalábbis, ami a port illeti.
A lelet története
A három nagy madár (és néhány egyéb, kisebb) lábnyomot tartalmazó, késő miocén korú homokkő lapot még Böckh Hugó gyűjtötte, aki 1923-1926 között tanácsadó geológusa volt egy Angol-Perzsa olajvállalatnak. A Zagros-hegység területén végzett terepbejárásai során bukkant rá a leletre, amit a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozott. Itt Lambrecht Kálmán paleontológus vizsgálta meg és leltározta be 1936-ban Aa 401. leltári számon. Új fajként írta le, mint Urmiornis abeli-t, a publikáció 1938-ban jelent meg a Palaeobiologica című folyóiratban. Később több kutató is vitatta a rendszertani besorolást, volt, aki az Iranipeda, és volt, aki a Gruipeda nemzetségbe (genusba) sorolta, abban azonban nagyjából egyetértés volt, hogy a faj jó, tehát az abeli fajnév érvényes. 2021-ben döntött úgy Nasrollah Abbassi, iráni kolléga, hogy megpróbálja fellelni a régi példányt, egy új módszerrel, a fotogrammetriával megvizsgálni, kiértékelni és elvégezni a lelet revízióját.
Az ominózus homokkő lap a lábnyomokkal.
A régi leltári cédula a kőzetlap alján. Amit ki lehet silabizálni. Bal felső sarokban a leltári szám gót betűkkel: Aa 401. Jobb felső sarokban a leltározás ideje: 1936. XII. A cédula közepén: Urmiornis abeli n. sp. Lambrecht lábnyomok. Bal alsó sarokban a vonal felett: Pliocén. Jobb alsó sarokban a vonal felett: Perzsia. Legalul a vonal alatt: Leírva: Lambrecht K. Palaeobiologica VI. 1938. p. 242.
Az új vizsgálatok
Ha nagyon röviden akarjuk elmagyarázni, hogy mi is a fotogrammetria, akkor azt mondhatjuk, hogy különböző szögekből és különböző dőlésszögekből egy sor fotót kell készíteni a vizsgálni kívánt tárgyról (képződményről stb.), majd ezeket a fotókat „össze kell gyúrni” egy képpé, ezután pedig az így nyert képet kell kielemezni. Tehát röviden, a kiértékelés során már nem a tárgyról magáról nyerjük az adatokat, hanem a képről. Ez a módszer sok esetben olyan morfológiai elemeket is láthatóvá vagy mérhetővé tesz, ami szabad szemmel nem sikerülne vagy pontatlan lenne. A fotókat az iráni kolléga útmutatásával én készítettem el az Őslénytárban, majd kiküldtem őket a kollégának, a fotogrammetriás kiértékelés már Iránban készült el.
A lábnyomos kőzetlap a fotózáshoz előkészítve. A lapot 30 fokos dőlésszögben 30 fokonként kellett körbefotózni, aztán 60 fokos dőlésszögben 45 fokonként, végül 90 fokos szögben (azaz merőlegesen felülről), ez összesen 23 fotót jelentett.
A konklúzió
A vizsgálatok végeredménye megerősítette, hogy a lábnyomok az Iranipeda genusba tartoznak, azon belül is az Iranipeda abeli fajba, ezt azért fontos elmondani, mert 3 Iranipeda fajt ismer a tudomány, de mindkét másik faj különbözik az abeli-től. Tehát akár azt is mondhatjuk, hogy egy új típuspéldánnyal lett gazdagabb a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tára. Sőt, egy holotípussal, ami a faj legfontosabb példánya a kutatók számára. A leltári számot természetesen meg kellett változtatni, ugyanis az 1936-os leltári szám már érvénytelen volt, így most a példány azonosítója PAL 2022.134.1. És hogy miféle madár volt ez az Iranipeda abeli? Nos, ezt sajnos nem tudjuk, mert ezek a leletek úgynevezett ichnofosszíliák, azaz nyomfosszíliák. Sőt, ichnospeciesek, ami azt jelenti, hogy ezen fajoknak csak és kizárólag a nyomait ismerjük, de csontmaradványokat nem, emiatt nem tudjuk képzeletben sem rekonstruálni az állatot. Így csak annyit mondhatunk, hogy ez a kihalt faj egy gázlómadár volt, ma élő legközelebbi rokonai pedig a gólyák. Azon felül pedig, hogy egy típuspéldány visszakapta méltó rangját gyűjteményünkben az ősmaradványok között, más hozadéka is lett a közös munkának, egy cikk jelent meg 2023-ban egy rangos folyóiratban. (Itt jegyzem meg, hogy a képek egy része is ebből a cikkből való.)
A normál fotó és a fotogrammetriás kiértékelés összevetése (foto: Nasrollah Abbassi).
A három Iranipeda faj összehasonlítása (rajz: Nasrollah Abbassi).
Munkánk megkoronázása egy közös cikkel.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.