Dr. Botfalvai Gábor, a Magyar Természettudományi Múzeum  Őslénytani és Földtani Tárának munkatársa egy tíznapos őslénytani expedíciót szervezett Erdélybe, melynek célja az volt, hogy részletes információkat szerezzenek a Valiora község határából felfedezett dinoszaurusz-lelőhelyek őslénytani és földtani sajátosságairól.

Szerző: Gulyás Péter (az Ajkai Bányászati Múzeum Munkatársa és az expedíció résztvevője)

Ha valakit megkérdezünk a magyar dinoszauruszokról, szinte biztos, hogy az iharkúti lelőhely, esetleg a Komlosaurus carbonis lábnyomai lesznek a válaszok. Néhányan biztos ismerik báró Nopcsa Ferenc történetét is és az általa leírt ősállatokat. Amit viszont biztos csak nagyon kevesen említenének, az a két időszak, illetve a két felfedezés közti történet.
A XX. század elejére érte el Hátszegi-medencét és környékét az a földtani térképezés, amit a Magyar Királyi Földtani Intézet (ma Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat) irányított. Ennek a munkának a kulcsszereplője Kadić Ottokár (1876-1957) horvát származású magyar geológus, paleontológus volt. Nevéhez fűződik a magyar ősember- és barlangkutatás megkezdése is. 1909-ben kezdte meg földtani munkáját a Hátszeg környéki területeken. Nem sokra rá késő-kréta korú (66-72 millió éves) kőzetekben gerinces leleteket, dinoszaurusz csontokat talált. Ezt követően egészen 1915-ig folytatta gyűjtőmunkáját. Az általa feltárt leletek ma a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat (MBFSZ) gyűjteményében találhatóak. Az I. világháború és az azt követő trianoni események miatt nemcsak elszakadtak a területek Magyarországtól, de maguk a lelőhelyek léte és holléte is feledésbe merült. Kadić minden szakmai elismerése és eredménye ellenére szegénységben halt meg, a hátszegi dinoszaurusz lelőhelyekre vonatkozó személyes dokumentumai szinte mind elvesztek.
Tehát a lelőhelyek érintetlenül maradtak az utóbbi bő száz évben. Geológiai léptékben ez persze pillanatnyi idő, de a táj, a környezet nagy átalakulásokon eshet át. Gondoljunk csak bele, ha egy kaszálót, vagy legelőt háborítatlanul hagyunk, ott ennyi idő alatt már egy ősinek tekinthető erdő nőhet. Azok a vízmosások, ahol Kadić dolgozott, akár feltöltődhettek törmelékkel, miközben új árkok vágódhattak be. Ha ezekhez hozzávesszük, hogy nincs élő szemtanú ezeknek a helyeknek a hollétéről és a dokumentumok is hiányoznak, belátható, hogy újra megtalálni csaknem lehetetlen. És ilyenkor segíthet a vakszerencse...

Útban a lelőhely felé. A sűrű bozót és a nagy sár jelentős nehézségeket okozott

Pár éve az MBFSZ térképtárából előkerült egy térkép, amit Kadić használt a térképezéskor, római számokkal jelölve azt a hét fő lelőhelyet, ahol gyűjtött. Ezen kívül a térképen tizenhat, csupán ponttal jelölt kibukkanás is látható. A korábban említett változásokat, tehát a vegetációt és topográfiai különbségeket a modern térinformatika segítségével, úgynevezett georeferálással hidalták át. Így a régi térkép ráilleszthető egy mai pontos, szintvonalas térképre vagy műholdfelvételre is, jó közelítést adva a további terepi munkákhoz.

A magyar oldalról a Magyar Természettudományi Múzeum és az ELTE Őslénytani Tanszékének munkatársai, míg a román oldalról a Bukaresti Egyetem kutatói vállalkoztak arra, hogy minél több információt gyűjtsenek az egykori lelőhelyek geológiai és őslénytani helyzetéről és jelentőségéről. 2019 szeptemberében és októberében egy-egy hetes felderítéssel és ásatással valóban meg is találták a lelőhelyek többségét. Aztán a koronavírus miatt lezárt határok szüneteltették a munkálatokat.

A patakmederben mindig folydogált egy kis víz, mely a laza kőzéttörmeléket átitatva sűrű sárrá alakult, megnehezítve a csontok ragasztását…

2021 júliusában végre folytatódhatott a munka. A csapat az Iharkúton már összeszokott tagokból állt. A tíznapos útból kilenc telt terepi munkákkal, beosztva az időt és emberi erőforrásokat, mivel meglehetősen messze található a lelőhely, az idő pedig igen értékes. Két fő végig a terepi térképezésen dolgozott, a többi hat pedig változó létszámban a Kadić-II.-nél, egy újonnan felfedezett lelőhelyen (New Vertebrate Site, NVS) és az iszapolási anyag mosásán dolgozott. Az iszapolás során a kitermelt törmeléket szárítás után átmosva és szemcseméret szerint szeparálva egy olyan maradékot kapunk, ami már jelentősen kevesebb üledéket tartalmaz és amelyből a csontmaradványok könnyebben kiválogathatóak. Ebből mikrogerincesek (például gyíkok, kétéltűek, halak) maradványait lehet kiválogatni a mikroszkóp alatt. Ezek ugyanolyan fontosak az egykori élővilág megismerésében, mint az impozáns -akár fél méteres- dinoszaurusz-csontok.

Maga az ásatás nem sokban emlékeztetett az iharkúti, vagy akár a dokumentumfilmekben látható ásatásokra. Az iharkúti példánál maradva: míg az itthoni lelőhelyre egyszerűen lesétál az ember a táborból, itt 22 km-es autózás volt oda és vissza Hátszeg és Valiora között. Maguk a lelőhelyek pedig nem egy napos, viszonylag sík területen vannak, hanem a hegyoldalakban feltárult vízmosásokban, amiket más árkokon át, az aljnövényzeten áttörve lehet elérni, illetve elhagyni. Ezek az ingázások több szempontból is nehézkesek voltak. Annak ellenére, hogy nem esett eső, a rétegek közül kiszivárgó víz miatt ezekben az árkokban folyamatosan csordogált némi erecske, ami gyakran felgyülemlett az ágak és a törmelék miatt. A felszerelést reggel vittük, délután a leletekkel és iszapolási anyaggal hoztuk, ami a csúszós sárban esve-kelve, gyökerekbe kapaszkodva keservesen komikus képet mutatott időnként. Ha ez nem lett volna elég, maguk a lelőhelyek is vizesek voltak, nem úgy, mint a napszítta iharkúti. Emiatt az esetleg eltört, vagy málló leletek ragasztása és konzerválása is keservesen lassú volt. Ugyanis, ha nedvesek a leletek, akkor nem lehet használni a pillanatragasztót vagy a konzerválót, mivel az szinte azonnal reakcióba lép a vízzel, ellehetetlenítve a leletek rögzítését. A fák alatti árnyas vizesároknak az egyetlen előnye az volt, hogy a rekkenő hőségben is csak huszonpár fok volt benne.
Az időjárás szerencsére igen kedvező volt, hiszen csupán kétszer súrolt minket egy-egy zivatar. Ez azért sem volt lényegtelen, mert ha a hegyen feljebb vagy kicsit távolabb korábban kezdett volna esni, mint ahogy mi észleljük, akkor könnyen a nyakunkba kaptunk volna egy lezúduló áradatot. Ez egy csúszós, meredek árokban nem sok jóval kecsegtetett a menekülést illetően. Másrészt egy ilyen eső után akár napokig lehetetlen lett volna a munka a leömlő víz miatt.

A patakmedret árnyékoló lombok alatt megkezdődött a munka

Egy másik érdekes eleme a lelőhelynek, hogy míg Iharkúton csak egy enyhe dőlése van a rétegeknek, a valiorai feltárásokban - a hegy gyűrődése következtében - úgy dőlnek a rétegek, mint a könyvespolcon félig eldőlt könyvek. Így a rétegek a faltól felénk egyre fiatalabbak, a falban befelé ásva egyre idősebbek voltak. Maga a kőzet is jelentősen eltér az iharkúti agyagos, homokos, többnyire könnyen morzsolható kőzettől. Itt homokos, csillámos konglomerátumokban ástunk (konyhanyelven kissé cementált sötétszürke aprószemű sóderként kell elképzelni). Érdekes módon a leletek felszínét 0,5-1 mm vastag kalcitréteg borította. Valószínűleg ennek a kalcitrétegnek is szerepe lehetett abban, hogy a csontok és fogak rendkívül jó megtartásúak maradtak. Sokszor csak annyit kellett tenni, hogy egy fogorvosi szondával alányúltunk a kéregnek és több négyzetcentiméternyi részen le lehetett hántani. Alatta pedig ott volt a tiszta, üde csontfelszín. Persze nem minden esetben volt ennyire idilli, szinte tökéletes a helyzet. Az előbbiekben említett hegységképződés nem csak nagy léptékben hatott a rétegekre, meggyűrve azokat. A kőzetek érdekes módon képesek valamelyest képlékenyen meggyűrődni, viszont más esetekben úgynevezett vetők alakulnak ki, melyek mentén a kőzetek egymás mellett elmozdulnak. Ezek az elmozdulások néha csak néhány centiméteresek, máskor több tíz kilométeresek. Ezért fordulhatott elő, hogy több csont egyszerűen véget ért az elmozdulás síkjában, vagy épp ott kezdődött.
Emellett persze a leletek sem voltak mindig a legjobb formában. A felszínhez közeli részeken a fák gyökerei átjárták a csontok apró repedéseit, már az anyakőzetben szétfeszítve azokat. Ezen felül a sekély mélységben a bőséges csapadék, a nyári szárazság, vagy épp a téli fagyás is alaposan roncsolta a maradványokat. Egyes leleteket, csak úgy lehetett kimenteni a mállott kőzetből és gyökértömegből, hogy négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladva kellett tisztítani és rögtön konzerválni őket.

Csontok után kutatva

Az ilyen extrém helyzetektől eltekintve a napok meglehetősen egyhangúan teltek. A kelés nagyjából opcionális volt. A lényeg, hogy 8 órára minden és mindenki indulásra kész legyen. Az autóút után, nagyjából 9 órára mindenki a helyén volt, hogy munkához lásson. A feltárásokon lévők tovább bontották a réteget és begyűjtötték az újabb mintákat. Az iszapolók átforgatták az éppen száradó mintákat, a már szárazokat beáztatták és mosták, a kész iszapolási maradékot pedig begyűjtötték. A térképezőknek volt a legnehezebb a dolguk. Ők egész nap a hegyet járták, sokszor jó tüskés szederrel benőtt részeken és ugyanolyan sáros vízmosásokban, ahol a többiek csak a nap kezdetén és végén. Ebédidőben nagyjából fél óra alatt mindenki megette, amit maga (esetleg más) hozott, majd folytatódott a munka nagyjából fél hatig. Ekkor nekiláttunk a még el nem csomagolt minták rendezésének, az eszközök összeszedésének és a lelőhely kipucolásának, hogy másnap csak folytatni kelljen a munkát. Nagyjából hatra mindenki a kocsiknál volt, majd mentünk vissza a szálláshelyre.

A kutatás során nagyobb mennyiségű üledéket gyűjtöttünk be, hogy a napon kiszárítsuk, majd a megszáradtt üledéket a patakmederben átmossuk, ezzel lecsökkentve a mikroszkopikus csontmaradványokat rejtő üledék mennyiségét

Mivel a kutatás még nagyon az elején jár, az aktuálisan előkerült leletekről nem közölhetünk fotót. A korábban előkerült leletek között egy Titanosauria csoportba (Magyarosaurus és Paludititan) tartozó, úgynevezett hosszú nyakú dinoszaurusz összetartozó farokcsigolyái is előkerültek. Ez azért különleges lelet, mert ugyan csak néhány csigolyáról van szó, de ezek összefüggően fosszilizálódtak. Ez azt jelenti, hogy amikor betemetődtek, bár a tetem már szétesőben volt, de egyes részeket még összetartották a szövetek. Így elképzelhető, hogy az újonnan előkerült leletek egy része ehhez az állathoz tartozott.
Ezen a lelőhelyen nem az amerikai montanai, vagy a kanadai albertai többé-kevésbé összefüggő csontvázak a jellemzőek. A kőzetből adódóan itt nagy energiájú közegben (erős vízáram) rakódtak le a maradványok. Így egy részben összefüggő csontváz is igen nagy dolog!
Persze más dinoszauruszok maradványai is előkerültek, például a szintén növényevő Telmatosaurus és Zalmoxes csontjai, fogai.
A lelőhely további érdekessége az itt előkerült állatok mérete. A Titanosauria maradványok példájánál maradva az innen származó állatok combcsontja nagyjából fél méter. Argentin rokonaiké úgy két méter! Ez pedig már ősföldrajzi okokra vezethető vissza. A kréta időszakban a mai Hátszegi-medence és az Iharkút (és Ajka) területén élő állatok mind szigeteken éltek. Ezek és valószínűleg sok más, mára elveszett sziget élőlényei ugyanazon biológiai törvények nyomása alá kerültek, mint például a mára kihalt máltai elefántok. Ugyanis egy sziget -legfőképp egy nagytestű állatnak- egy elszigetelt környezet, ahol véges a tér és a táplálék. Ilyen feltételek mellett két lehetőség áll fenn: kihalás, vagy természetes szelekción át az egyre kisebb testméret kialakulása. Utóbbira jó példa mind az iharkúti, mind a hátszegi lelőhely élővilága. Amíg a mai Argentína területén nem volt korlátozó sem a tér, sem a táplálék, így ott semmi sem akadályozta az ott élő állatokat, hogy mai szemmel felfoghatatlan méreteket öltsenek, addig itt a mai Közép-Európában eléggé diétára voltak kárhoztatva az egykori dinoszauruszok. Persze nem csak a jámbor növényevőkre volt érvényes a szigethatás. A ragadozóknak is követniük kellett a méretcsökkenést. Ezért van az, hogy a legnagyobb iharkúti ragadozók mérete is jócskán elmarad az ez időben élt -ma oly' népszerű- Tyrannosaurusétól. Az erdélyi lelőhelyen viszont -eddig- még ennél is kisebb ragadozók maradványai kerültek csak elő. Ezek kicsi -nagyjából 1,5-2 méteres- dromeoszauridák voltak, így, ha lehet a hátszegi sziget élete még „békésebb” lehetett.

A kiszáradt üledéket a helyi patakban mostuk át

Remélhetőleg a kutatások tovább folytatódnak a jövőben, hogy még többet tudhassunk meg erről az elsüllyedt világról és elveszett lakóiról!

A kutatás az NKFIH OTKA PD 131557 sz. pályázat és az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

A kutatásról bővebben itt olvashatnak:

https://www.origo.hu/tudomany/20210301-szaz-eve-elfeledett-dinoszaurusz-lelohelyeket-fedeztek-fel-erdelyben.html

https://telex.hu/tudomany/2021/03/01/dinoszaurusz-lelohely-erdely-kutatas-elte

https://24.hu/tudomany/2021/03/06/dino-dinoszaurusz-erdely-hatszeg/