Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Balesetveszélyes. Így nevezik azokat a fákat, amelyek teljesen természetes módon, végórájukhoz közeledve odvasodnak, elhalt ágaikat elhullajtják. Érthető módon egy közparkban vagy az utcán ezek a fák nemkívánatosak, hiszen leszakadó ágaik miatt valóban veszélyt jelenthetnek a járókelőkre. Ám érdemes belegondolni, hogy a fa, mint növény a természet része, fiatalon és betegen, idősebb korában, sőt elhalt állapotában is. És sok, a fákhoz kötődő élőlény csak a fa egy bizonyos kora után talál otthont magának benne.

Szöveg és fotók: Németh Tamás

Parlagból közpark: a mesterséges élőhely

A 129 hektáros Népliget Budapest nyolcadik és a tizedik kerületének határán terül el. A XIX. század második felében kezdték parkká alakítani a korábban fátlan, elhagyott városrészt. A liget fokozatosan alakult, mozi, hullámvasút, cirkusz és több vendéglő nyílt az akkor főként a munkásosztály köreiben népszerű ligetben. Később autó-és motorversenyeket tartottak itt, bábszínház és planetárium nyílt a „Nepcsi” területén. Újrarendezése és fejlesztése hosszú idő óta napirenden van, ám forrás- és akarat hiányában egyelőre csak terv marad. Az elhanyagoltság, a beépítettség alacsony szintje talán nem is olyan nagy baj, hiszen elég csak testvérére, a Városligetre gondolnunk. Az idős faállomány céltalan – azaz csupán gazdasági érdekből történő – ritkítása nem kedvezne a liget több mint száz állatfajának, azoknak a fajoknak, akik jelenlétéről még talán nem is tudunk.

Diófacincér (Aegosoma scabricornis)

Nyári éjszakák óriása: diófacincér és rokonai

Egyik legnagyobb cincérfajunk, a védett diófacincér (Aegosoma scabricornis) sokfelé előfordul a természetben, ám ha a fővárosi ember találkozni szeretne vele, legjobban akkor jár, ha meleg nyári estéken felkeresi a Népliget idős fáit. A négy centiméternél is hosszabb testű bogár jelenlétéről ovális kirepülőnyílásai árulkodnak, melyek idősebb fák törzsén, tükörfoltjain könnyen észrevehetőek. A bogár lárvája éveken keresztül fejlődik a félig elhalt fatestben, az imágó pedig május közepétől, néha akár egészen szeptemberig tevékenykedik, főként éjszaka. Fafajokban nem válogat, az akáctól kezdve a lepényfán keresztül a vadgesztenyéig bármiben megtelepszik. Szintén a ligeti cincérek táborát erősíti a tarka cincér (Aegomorphus clavipes). Ez a csinos kis cincérféle főként nyárfák törzsén figyelhető meg, de a betegeskedő hársakon is találkozhat vele a figyelmes járókelő.

Tarka cincér (Aegomorphus clavipes)

Éjszakai gombászok

Ahol idős fák vannak, ott rajtuk gyakran különféle taplógombák is megtelepednek. Ha leszáll az éj, az ehető gévagombák és a kőkeménnyé száradó bükkfataplók termőtestén óvatos léptű gyászbogarak (Tenebrionidae) jönnek-mennek. A poszogó taplóbogár (Diaperis boleti) gyakran együtt fordul elő a bordás taplóbogárral (Bolitophagus reticulatus) és a szarvas taplóbogárral (Neomida haemorrhoidalis). A rendkívül változatos külsejű gyászbogarak közös jellemzője, hogy zavarásra kellemetlen szagú folyadékot préselnek ki magukból.

Gombalakó gyászbogarak: bordás taplóbogár (Bolitophagus reticulatus), szarvas taplóbogár (Neomida haemorrhoidalis) és poszogó taplóbogár (Diaperis boleti) 

A holtfa élete

A liget közel két évszázaddal ezelőtti fásításakor nem csak őshonos fákat ültettek, és meglepő módon sok hazai bogárfaj jól alkalmazkodott a tájidegen fafajokhoz. Káros és invazív fajunk a fehér akác – mely a lobbiérdeknek hála, már hungarikum is – idős példányai meglepő módon itt otthont adnak egyik legritkább pattanóbogarunknak. A tarka pikkelyespattanó (Lacon querceus) természetvédelmi oltalom alatt áll, és jellemzően csak a legöregebb erdeink mélyén valamint fás legelőkön fordul elő, szinte kizárólag tölgyfajokban. Az egész Európában veszélyeztetett, nagyjából centiméter hosszú bogár otthonra lelt az évszázados, korhadó belsejű akácfákban. Itteni populációját egyelőre csak az idősebb fákat gyakran tövestül kicsavaró nyári viharok veszélyeztetik. Erdeinkhez kötődő, országszerte ritka pattanóbogarakból meglepően sok faj fordul elő a Népligetben. Szinte minden évben kerül elő ezelőtt csak háborítatlan erdőállományainkból ismert faj. A nagyobb faodvakban a védett pompás virágbogár (Potosia aeruginosa) lárvái tenyésznek. A rejtett üregek mélyén biztonságban vannak a harkályoktól és mókusoktól, de nem a falánk pattanóbogár lárváktól. A csinos pattanó (Ampedus elegantulus), a kardinálispattanó (A. cardinalis) és a halvány pattanó (Brachygonus dubius) lárvái addig furkálnak a korhadt fa belsejében, míg meg nem találják áldozataikat, a jókora virágbogár pajorokat. Az odúbérlő drótférgek és pajorok ténykedésének eredményeként az üregekben nagy mennyiségű, morzsalékos fakorhadék, „rágalom” keletkezik. Ebben fejlődik a fűzfa-gyászbogár (Neatus picipes) és az egyik legapróbb gyászbogarunk a kis korhadékbogár (Pentaphyllus testaceus) nagyobb rokonaik „melléktermékét” újrahasznosítva. Egy idősebb üreg komplex ökoszisztémának ad otthont, melynek kialakulásához sokszor hosszú évekre, évtizedekre van szükség.

Odvas lepényfa és lakói: tarka pikkelyespattanó (Lacon querceus), csinos pattanó (Ampedus elegantulus) és kardinálispattanó (Ampedus cardinalis)

Téli bogarak

Télen elcsendesül a liget, jóformán csak a hétvégi kutyasétáltatók jönnek-mennek a lombtalan fák alatt. Az életük végéhez közelítő fák kérge lemezesen válik le, a laza kéreg alatt pedig egyik látványos és védett fajunk a skarlátbogár (Cucujus cinnaberinus) él. Nem gyakori a ligetben, és aki nem keresi, szinte esélytelen, hogy megpillantsa, annál is inkább, mivel a kifejlett bogarak csak rövid ideig, nagyjából tavasz végéig élnek. A haldokló fákon, főként nyárfákon és kőriseken néha az ehető késői laskagomba telepeit lehet megtalálni. A gombában egy igazán téli gombaspecialista a vöröskékes álkomorka (Tetratoma fungorum) él.

Késői laskagomba (Pleurotus ostreatus) és lakója, a vöröskékes álkomorka (Tetratoma fungorum) 

Fővárosi bogarászok akarva-akaratlanul fedeznek fel érdekes városlakó bogarakat lakóhelyük közelében. Nekik köszönhetően egyre több, meglepő bogáradat válik ismertté a betondzsungel zöldebb foltjairól. Ezeknek a sokszor országszerte ritka, néha csupán egy-két különleges területről ismert fajoknak a jelenléte kellemes meglepetésként hat, főként napjainkban, amikor a biodiverzitás csökkenése soha nem látott méreteket ölt világszerte. Az, hogy ezek a speciális életmódú fajok képesek fennmaradni akár egy városi közparkban, mindenképp bizakodásra ad okot, ugyanakkor elgondolkodtató is. Vajon élhet együtt ember és természet békességben? Ez kölcsönös érdekünk, hiszen elég csak a monokultúrák és növényvédő szerek miatti tömeges méhpusztulásra vagy az eltűnőben lévő madárfajainkra gondolnunk, és rögtön világossá válik, nekünk van szükségünk rájuk, és nem fordítva.