Néhány napja jelent meg a rangos Nature lapcsaládhoz tartozó Communications Biology című tudományos folyóiratban a Necroteuthisról – egy több mint 30 millió éves magyar fosszíliáról szóló beszámoló. A közlemény megjelenése óta számos további hírt publikáltak a leletről. Mivel a cikk tárgyát képező lelet a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának gyűjteményében található, ezért blogbejegyzésünkben most mi is ismertetjük a különös és fontos maradvány történetét, jelentőségét és kapcsolatát a ma is élő fura rokonával, a vámpírtintahallal.
Szerző: Főzy István (Őslénytani és Földtani Tár)
Maga a lelet nem túl látványos: egy 14 cm hosszú, sötét színű, levélre emlékeztető lábasfejű (Cephalopoda) maradványról van szó, amelyet a csillaghegyi téglagyár agyagbányájában találtak, és amit végül egy Kiss-Váradi Gy. nevű úr adományozott Kretzoi Miklósnak, a sokoldalú és kiváló, az MTM Őslénytárában dolgozó paleontológusnak. A Csillaghegyen bányászott agyag oligocén korú, azaz az itt talált lábasfejű jóval a dinoszauruszok kihalást követően, az ún. harmadidőszakban élt. Kretzoi annak ellenére, hogy főként gerinces ősmaradványokkal foglalkozott, felismerte a lelet jelentőségét és Necroteuthis hungarica néven új nemzetség új fajaként írta le a leletet a Magyarhoni Földtani Társulat lapjában, a mai napig megjelenő Földtani Közlönyben. A német nyelven közölt cikkben Kretzoi a lábasfejűeken belül a Coleoideákhoz, azon belül pedig egy általa újonnan felállított családba sorolta a Necroteuthist. A Coleoideákhoz tartozik az összes ma is élő lábasfejű, – a polipok, a kalmárok és a tintahalak –, a 90 karú Nautilus kivételével.
A Necroteuthist ismertető cikk 1942-ben jelent meg, és a maradvány a Magyar Nemzeti Múzeum, végső soron pedig az abból kiváló Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményébe került. A múzeumot 1956-ban belövés érte, elégett sok leltárkönyv, és az ott őrzött anyag is komoly károkat szenvedett. Mikor aztán a romokból előkotort tárgyakat újra leltárba vették, a Necroteuthist tévesen – Sepia néven –, leltározták be.
A szépiákat, azaz a tintahalakat, a magyar emberek is ismerik, mert a tengerpartokon gyakran találkozhatunk a kisodoródott „szépiacsonttal” amelyeket madáreleségként árulnak a kisállat-kereskedések. A Necroteuthis azonban nem szépiacsont, miként azt Kretzoi is felismerte. A szépiacsont belül sűrűn kamrázott, finoman lemezes szerkezetű, és a tintahal lebegését szabályozza. Anyaga főként mész – ezért is szoktuk a papagájoknak adni. Ezzel szemben a Necroteuthis maradványa egy főként szerves anyagból álló egyszerű lemez, amit gladiusnak hívnak. Nem az élőlény lebegtetését szabályozza, hanem a lábasfejű lágy testét, pontosabban annak úgynevezett köpenyét merevítette, és egyben izomtapadási felületként is szolgált. Neve a római légionáriusok és gladiátorok által használt rövid, egyenes kardra (gladius) utal, amelynek formája hasonlatos a Necroteuthis maradványához.
Az elveszettnek hitt ám újra fellelt Necroteuthis maradványa. Balra a kissé sérült lelet, mellette annak csúcsi részlete, a rekonstruált a levél alakú gladius, és a kövület felülete közelről. Forrás: Košťák et al. 2021
Az 1956 után tévesen szépiaként beleltározott maradványt – a Necroteuthis típuspéldányát – sokáig elveszettnek hittük. Nemrégiben azonban a múzeum Őslénytani és Földtani Tárának gyűjteményét felkereső cseh és szlovák kollégák – Martin Koštak és Jan Schlögl –, éppen a Budapest környéki oligocén szépiákat kutatva rábukkantak a leletre. A kivételes maradvány újra vizsgálatát egy 11 főből álló nemzetközi csapat végezte el. A siker érdekében minden lehetséges módszert és eszközt bevetettek.
Mikro-CT felvétel a Necroteuthis hungarica maradványáról. Balról jobbra: a gladius felső (háti), és alsó (hasi) nézete. A piros kép a lefelé vastagodó lelet keresztmetszetét mutatja a középvonalon át. Forrás: Košťák et al. 2021
Az eredmények igazolták Kretzoi Miklós felismerését, miszerint a lelet különleges. A kutatók a Necroteuthist egy sokáig kihaltnak hitt lábasfejűcsoport ritka képviselőjeként határozták meg. Végül arra a következetésre jutottak, hogy a maradvány egy Vampyroteuthidae, azaz egy vámpírtintahal. Ennek a csoportnak ma egyetlen élő képviselőjét ismerjük, a Vampyroteuthis infernalis nevű jószágot, amely a mély tengerek lakója. Latin nevét magyarra "pokoli vámpírtintahalnak” hívhatjuk.
A vámpírtintahalról legfőképpen két dolgot érdemes elmondani elöljáróban: nem vámpír és nem tintahal. A ma élő Coleoidák között a Vampyroteuthis élő kövület, akárcsak a halak között a híres bojtosúszós hal, a Latimeria, amelynek megtalálása a 20. század talán legnagyobb zoológiai felfedezése volt.
A vámpírtintahal különleges állat. Az alig 30 cm hosszú vörös és fekete színű lábasfejűnek hatalmas szeme van, a testéhez képest legnagyobb az állatvilágban. Nyolc tapadókorongokkal és horgokkal felszerelt karját felül harang alakú bőrredő fogja össze. A harang vissza tud hajolni, így az állat képes kifordítani önmagát éppen úgy, ahogy mi is kifordítjuk a magunkról levetett pólót. A karok vége szükség estén világít – ez különösen hasznos készség a sok száz méteres mélységben, ahol szinte teljes sötétség veszi körül az állatot. A lassan úszó, lebegő vámpírtintahal nem aktív vadász, mint a többi Coleoidea. Testéből két hosszú ragacsos felületű „fonál” lóg ki. Az ezeken megtapadó parányi élőlényeket és az apró szerves törmeléket fogyasztja, amely hóesés módjára folyamatosan hullik alá az óceánok felszínéről a mélybe.
A ma élő vámpírtintahal (Vampyroteuthis infernalis) rajza. Jól láthatók a világító végű karok és a táplálkozáshoz elengedhetetlen fonálszerű képlet. A háttérben lévő apró fehér pöttyök a hópehelyként aláhulló szerves törmeléket illusztrálják, amely táplálékul szolgál a vámpírtintahal számra. A tengerfenékre lassan aláhulló törmeléket angolul „marine snow”-nak nevezik, magyar fordítása „tengeri hó”, ami meglehetősen sután hangzik. Forrás: wikipedia
Az újra felfedezett lelet vizsgálatának eredményei rávilágítottak, hogy az oligocén korú Necroteuthis kapocsként köti össze a ma élő egyetlen vámpírtintahalat a morfológiájukat tekintve nagyon közel álló 120 millió évvel ezelőtt élt őseivel. Amíg azonban a földtörténeti középkorban élt ősi formák a kontinensek peremén a sekély tengerekben (az ún. selfeken) éltek, addig a ma élő Vampyroteuthis infernalis 600–1200 méter mélyen, az ún. oxigén minimum zónában él. Ez egy olyan „oxigénhiányos” mélységi víztömeg, amelyhez csak nagyon kevés élőlény volt képes alkalmazkodni. Arról azonban mindeddig nagyon keveset tudtunk, hogy mikor és miért húzódtak vissza a vámpírtintahalak a sötét, mély, hideg és oxigénszegény világukba. A cikkben közölt sokoldalú őslénytani, azon belül az itt nem részletezett mikropaleontológiai vizsgálatok és a geokémiai eredmények arra utalnak, hogy a Necroteuthist magába záró kőzet, (az ún. Tardi agyag) egy olyan mély tengerben rakódott le, amelynek alján oxigénhiányos volt a környezet. A vámpírtintahalak tehát legalább az oligocén óta lakják ezt a különleges oxigénszegény környezetet. A mélybe lehúzódott állatok számára kevés táplálék áll rendelkezésre, és a környezet is meglehetősen állandó. Az ilyen különleges körülményekre és stabil környezetű élőhelyekre specializálódott élőlények azután maguk is lassan változnak az évmilliók alatt. Ez az oka annak, hogy a ma élő vámpírtintahal élő kövületnek számít, mint ahogy annak számított a már a Necroteuthis is az oligocénben, amikor is már több mint 100 millió év választotta el a kora-krétából ismert utolsó rokonaitól.
Különböző nyolckarú lábasfejűek (Octobranchiák) feltételezett leszármazási kapcsolatai. A bal oldali oszlopok a földtörténeti korokat és mellettük a millió éveket tüntetik fel. A pirossal bekarikázott lelet az oligocén korú „csillaghegyi vámpír” tőle jobbra pedig a ma is élő vámpírtintahal belső váza látható. Forrás: Košťák et al. 2021
Felhasznált irodalom
Kretzoi, Miklós (1942): Necroteuthis n.gen. (Ceph. Dibr. Necroteuthidae n.f.) aus dem Oligozän von Budapest und das System der Dibranchiata. – Földtani Közlöny, 72, 124–138.
Martin Košťák, Ján Schlögl, Dirk Fuchs, Katarína Holcová, Natalia Hudáčková, Adam Culka,
István Főzy, Adam Tomašových, Rastislav Milovský, Juraj Šurka & Martin Mazuch (2021): Fossil evidence for vampire squid inhabiting oxygen-depleted ocean zones since at least the Oligocene. – Communications Biology, 4:216, https://doi.org/10.1038/s42003-021-01714-0 |www.nature.com/commsbio
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
