MNMKK - Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Az élet színpadának fontos, sokszor „cselekményformáló” szereplői a kórokozó, parazita és parazitoid szervezetek. Az első két csoportot senkinek sem kell különösebben bemutatni, a harmadik, a parazitoid azonban – szerencsére – emberként kevésbé ismerős élősködőtípus; az effajta sorscsapás csak a gerinctelenek világában jelenik meg, ott viszont mindennapos jelenség.

Szerző: Vas Zoltán (Magyar Természettudományi Múzeum, Hártyásszárnyúak gyűjteménye)

A parazitoid életmód legfontosabb és legváltozatosabb képviselői a fürkészdarazsak. Gazdaszervezetüket belülről vagy kívülről, lassan és módszeresen emésztik fel, de egyes esetekben még ennél is messzebbre mennek: áldozatukat halála előtt még a szabad akaratú cselekvésétől is megfosztják, és saját érdekeiknek megfelelően manipulálják a viselkedését. 

Gyilkosfürkész petét helyez egy levéltetű testébe (fotó: Alvesgaspar, Wikimedia Commons CC BY-SA 3.0)

Manipulátor parazitoidok 

A valódi paraziták vagy élősködők (például az emberi fejtetű) közvetlenül nem ölik meg a gazdát, csak károsítják. A parazitoidok elsősorban abban különböznek a parazitáktól, hogy fejlődésmenetük során szükségszerűen, közvetlenül a gazdaszervezetük halálát okozzák. A parazitoid életmód legfontosabb és legváltozatosabb képviselői a fürkészdarazsak: több mint százezer fajuk parazitoid, azaz lárvális korukban más ízeltlábúak testében vagy testén fejlődnek, és fejlődésük során végül elpusztítják a gazdaszervezetet.

A gerincesekben nem fejlődnek parazitoidok, ennek a fiktív lehetőségét azonban nagy sikerrel vitték vászonra az Alien-filmekben. A fürkészlárvával való végzetes fertőzöttség a gerinctelenek világában igen gyakori sorscsapás, szinte senki sincs biztonságban (legalábbis bizonyos életszakaszaiban) a parazitoidok jelentette végzettől.

A fürkészdarazsak számtalan, sokszor döbbenetesen specializált módon okozzák a gazdaszervezetük vesztét (erről már egy korábbi blogbejegyzésben is írtam). Mindezeken felül is lehet azonban tovább borzolni a kedélyeket: számos esetben igazolták, hogy bizonyos fürkészdarazsak gazdaszervezetei eltérően viselkednek a parazitoidmentes fajtársaiktól. Ráadásul legtöbbször olyan furcsa dolgokat művelnek, amelyek megmagyarázhatatlanok, ha a gazda érdekeit vesszük alapul, ellenben annál több az értelmük, ha a benne fejlődő parazitoidét.

Gyakori eset, hogy a fertőzött gazda a fürkészlárva fejlődésének vége felé elhagyja a szokásos élőhelyét, és olyan helyre vándorol, ahova magától nem menne, ahol normál esetben semmi keresnivalója, azonban ideális, biztonságos helyszínt nyújt a darázslárva (vagy darázslárvák) gubókészítéséhez, bábozódásához. A továbbiakban néhány olyan példát mutatok be, amelyekben valódi fürkészdarazsak (Ichneumonidae) és gyilkosfürkészek (Braconidae) lárvái a gazdaszervezet elpusztítása előtt annak viselkedését is a maguk előnyére manipulálják. 

A nappali és éjszakai műszakváltás problémái

A gyilkosfürkészek élete sem mentes a problémás helyzetektől. Egyes, lepkékben fejlődő fajaiknak az alábbi problémákra kell megoldást találniuk. A gazdaszervezetük éjszaka aktív, így a hernyó a nappalt az avarban rejtőzködve tölti. Ez azonban a darazsak bábozódásához alkalmatlan hely. Az sem üdvözítő megoldás, hogy éjszaka rágják ki magukat a gazdából, amikor az felmászik a növényzetre táplálkozni, mert a gubókészítés műveletéhez szükségük lenne a nappali melegre. További nehezítés, hogy bár többedmagukkal (a testvéreikkel) tartózkodnak a gazda testüregében, még így sem tudják elfogyasztani a teljes hernyót. Emiatt az elpusztult gazda maradványai közelében bábozódni sem lenne előnyös, mert az áldozaton elszaporodó baktériumok megtámadhatják a darázs gubóját is, ráadásul a dögevőket is odavonzaná a bomlás szaga, amelyek szintén veszélyt jelenthetnek a fejlődő fürkészekre is.

A lárvális fejlődésük végéhez közeledő parazitoidok a hernyó idegrendszerét befolyásoló kémiai anyagot juttatnak a gazdaszervezetbe, amelynek hatására az nappal előbújik a rejtekhelyéről, és felkúszik a lombozatba. A megfelelő helyen a darázslárvák kirágják magukat a gazdából, és elkezdik megszőni gubóikat, számukra megfelelő helyen és napszakban. A lárvák távozásával a hernyó magához tér „tudatmódosított” állapotából, talán értetlenkedik, hogy miként kerülhetett fényes nappal erre a helyre, majd elindul vissza az avarba. Messzire azonban már nem jut, perceken belül belepusztul a darázslárvák kitörésekor elszenvedett sérüléseibe. Annyira azonban mindenképp eltávolodik a darazsaktól, hogy a teteme ne veszélyeztesse őket. 

Gazdaszervezetből (hernyóból) kitörő gyilkosfürkészlárvák (fotó: Alvesgaspar, Wikimedia Commons CC BY-SA 3.0)

Több mint testőr 

A katica-gyilkosfürkész (Dinocampus coccinellae) áldozatai a kifejlett, legtöbbször nőstény katicabogarak. A nőstény gyilkosfürkész rátámad a kiszemelt áldozatra, és tojócsövével egy petét ragaszt annak hasoldalára, ahol a gazda nem érheti el azt. A petéből néhány nap múltán kikel az apró darázslárva, és a katica haslemezei közötti puha ízületi hártyán át berágja magát a gazda testébe. Ott visszafogott táplálkozásba kezd, a létfontosságú szerveket elkerüli; főleg a zsírtesteken, testnedveken él. Vigyáznia kell, nehogy idő előtt elpusztítsa a katicát, hiszen arra még sok feladat vár, a puszta táplálékforráson felül más szerepet is be kell még töltenie a darázslárva számára.

Körülbelül három héten át a katica, benne a fürkészlárvával, a szokásos módon viselkedik, táplálkozik. Ekkor azonban a darázslárva olyan anyagot (egy RNS-vírust) bocsát a gazda szervezetébe, amely gyökeresen megváltoztatja annak viselkedését, és teljesen kiszolgáltatja a parazitoid igényeinek: „zombiszerű” testőrré változtatja. A fürkészlárva elhagyja a több heti „vércsapolástól” már erősen megviselt katica testét (kirágja magát), és a katica mellett gubót sző. A bogár ekkor még életben van, és a gubó mellett marad, eltántoríthatatlanul őrzi azt az arra járó ragadozóktól. Ez a testőrség 1–2 hétig is eltarthat, ennyi idő múltán a darázs kifejlett formában elhagyja a gubót (és testőrét). A szerencsétlen sorsú katicabogarak ezután általában rövidesen elpusztulnak, de ritkán előfordul – főleg a sokat kibíró, szívós harlekinkatica (Harmonia axyridis) esetében –,, hogy a kifejlett darázs távozása után szervezetük (és szokásos viselkedésük, életvitelük) helyreáll. 

Katica-gyilkosfürkész gubóját őrző hétpettyes katicabogár (fotó: Nagy Sándor) 

A manipuláció hálója 

A darazsak általi manipuláció talán legszélsőségesebb eseteit a pókokon fejlődő valódi fürkészdarazsak követik el. A Polysphincta-fajok és a rokon nemzetségek képviselői lárvakorukban pókokhoz rögzülnek, és azokat kívülről emésztik fel (ektoparazitoidok). A legtöbb fajuk esetében ismert, hogy mielőtt megölnék a gazdát, megszövetik vele a saját „selyem-függőágyukat”, amelynek védelmében a darázslárva majd zavartalanul gubót készít és bábozódik.

Áldozataik döntően a kerekhálós pókok közül kerülnek ki. A nőstény fürkészdarázs a hálójában tartózkodó pókot támadja meg. Tojócsöve szúrásával mérget juttat a pókba, ami ideiglenesen lebénítja azt (szükséges mozzanat, hiszen a pók veszélyes ellenfél), majd egy petét ragaszt a pókra, a pók lábai és szájszervei által elérhetetlen helyre, az utótest elejére, közvetlenül az előtest mögé. A darázs ezután távozik, a pók pedig magához tér az átmeneti bénításból, és folytatja tovább szokásos tevékenységeit. Egyelőre nincs tudatában, mekkora a baj. A petéből kikelő darázslárva a pók testén kívül marad, szájszervével apró sebet ejt a kültakaróján, és a testnedveit szívogatja. Eleinte a pókot nem különösebben viseli meg a parányi potyautas jelenléte. Szokásos módon szövi meg a hálóját, és táplálkozik. Ahogy azonban a lárva egyre nagyobbra nő (1–3 hétig fejlődik a pókhoz rögzülve), a gazdán is egyre inkább meglátszik, hogy kárára van az élősködő.

Amikor a fürkész lárvális fejlődésének végére ér, olyan anyagot juttat a gazdába, amely az idegrendszeréhez eljutva a darázs érdekeinek megfelelően manipulálja a pók viselkedését. Az áldozat szőni kezd, de a szokásos, jól begyakorolt kerekháló-készítés nem sikerül neki. Folyvást összekuszálódnak a szálak, nem megy a kifeszítés, és ragasztócseppeket sem tud illeszteni a selyemfonalakra. Torz, alaktalan, sűrű szövésű, lefelé csüngő tákolmány lesz a végeredmény: éppen olyan, amilyenre a darázslárvának szüksége van. A fürkészlárva sima bőrén ekkor kitüremkedések jelennek meg, ezekkel rögzíti magát az áldozat utolsó alkotásához. Többé már nincs szüksége a pókra, az utolsó cseppig kiszívja belőle a testnedveit, majd lehajítja a tetemet. Ezután a darázslárva is selyemművességbe kezd, és megszövi a gubóját a szerencsétlen sorsú gazda hálókészítményén belül. A növényzetről lelógó „függőágy” védelmet jelent a legtöbb ragadozótól és más parazitoidoktól. 

Pók testén fejlődő fürkészlárva (fotó: Károlyi Balázs)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ha többet szeretne megtudni a darazsakról, keresse a szerző Darazsak – Gesta Hymenopterorum című, 2019-ben megjelent könyvét!