Állattani szempontból a Kárpát-medence egyik leghíresebb, legismertebb és legjobban feltárt területe Herkulesfürdő. Valóságos búcsújáróhelye volt 1920 előtt a zoológusoknak. Hosszú csend következett később, de a hely egyáltalán nem merült feledésbe.

Írta: Németh Tamás és Merkl Ottó (Magyar Természettudományi Múzeum, Bogárgyűjtemény)

A Déli-Kárpátok végződésében, a bánsági Krassó-Szörény megye délkeleti sarkában lévő Herkulesfürdő (románul Băile Herculane, németül Herkulesbad) a régészeti leletek szerint már a pattintottkő-korszak embere előtt is ismert volt. Melegforrásaiban a rómaiak óta keresnek gyógyulást és felüdülést az erre utazók. A fürdőt a törökök elpusztították, de a város újjáépült. Varázslatos környezete és barátságos időjárása is közrejátszott abban, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ideje alatt kedvelt fürdőhellyé vált. Igazi felvirágzása Ferenc József és felesége idelátogatásakor kezdődött, a gyógyulni vágyók számára több fürdő, kaszinó, majd színház is létesült.

Herkulesfürdő 1824-ben. Adolf Kunike festménye (forrás: Wikimedia Commons)

A kezdetek

Voltak azonban, akik már korábban is egészen más céllal érkeztek ide. Például állatokat, kiváltképp rovarokat gyűjteni.

Az első jelentős természetbúvár, aki e tájra vetődött, Johann Centurius von Hoffmannsegg német gróf volt. Szép gyűjteményt tartott fenn állatokból, növényekből és ásványokból, és ezt gyarapítandó 1783-84-ben beutazta Magyarországot. A nyitott, barátságos természetű férfi kitűnt kiváló megfigyelőkészségével; élményeiről feleségének írt leveleiben számolt be részletesen. E levelek fordítója, Berkeszi István így szólt róla 1887-ben:

És Hofmannsegg jó barátja lett hazánknak. Némileg elfogulva nemzetünk iránt, jött Magyarországba, de véleménye rövid idő alatt teljesen megváltozott s annyira megszerette nemzetünket, hogy maga is magyar ruhába öltözött, megtanult magyarul s ha utazása közben oly vidékre jutott, hol a lakosság oláh vagy szerb volt és csak véletlenül akadt egy-egy magyarra, egész örömmel üdvözölte azt, mintha honfitársa lenne. […] Még érdekesebbé teszi Magyarországról írt leveleit ama körülmény, hogy e testestül-lelkestül szász férfiú gyakran hasonlítja össze hazai viszonyainkat a szászországiakkal, még pedig sok esetben hazánk előnyére.

Hoffmannsegg leveleiből többet is megtudhattunk volna hazánk és benne az általa felkeresett Mehádia (Herkulesfürdő 1888-ig Mehádia községhez tartozott) természeti viszonyairól – de olvassuk csak megint Berkeszi Istvánt!

„A Magyarországból írt levelek egyes részeit pedig, hol a szerző részint egyes természetrajzi dolgot ír le, részint egy-két unalmas vadászati kirándulásról emlékezik meg hosszasabban, — vagy kihagytam vagy megrövidítettem, de semmi olyast nem mellőztem, a mi a nemzeti szokásokra, népéletre vagy magyar társadalomra vonatkozik. Ezt híven, a legcsekélyebb kihagyás nélkül fordítottam; a szíves olvasó ítélje meg eljárásomat.”

Nos, megítéltük, és véleményünket megtartjuk magunknak. 

A hangyász álböde (Pleganophorus bispinosus, balra hím, jobbra nőstény) délkelet-európai, hangyafészkekben élő ritkaság. Nagyszebenből írták le 1855-ben, de a legbiztosabb lelőhelye Herkulesfürdő volt (festmény: Pál János)

A zoológusok Mekkája

Hoffmannsegg után a Cserna folyó szűk szurdokvölgyét és a település fölé tornyosuló Domogled meredek oldalait hamarosan a magyar zoológusok is felfedezték. A kontinentális és a kelet-mediterrán klíma együttes hatása következtében a telek itt enyhék, a nyarak kellemesek, emiatt igen változatos az állat- és növényvilág. Ezt feltárandó, a hazai bogarászat „régi nagyjai”, többek között Frivaldszky Imre, Fodor Jenő és Diener Hugó előszeretettel szerveztek ide hosszabb-rövidebb gyűjtőexpedíciókat. 

Frivaldszky János, a Magyar Nemzeti Múzeum Állattári Osztályának első „igazgatóőre” nem tudott betelni a hellyel, illetve a Közép-Európa és a Kelet-Balkán hatásait egyszerre mutató élővilággal:

A vidéknek ezen állattani, valamint nagyszerű tájrajzi s más vonzó viszonyai, a természetbuvárra oly benyomást gyakorolnak, hogy a vidéknek egyszeri tanulmányozásával meg nem elégedve, azt ismételten is felkeresi, s az itt töltött élvdus napok után, mindig megelégedve, bő zsákmánynyal terhelten tér vissza hajlékába. S valóban reám is e tájak s azok apró lakói oly kellemes hatást gyakoroltak, hogy már ötizben kerestem fel e kies vidéket, minden alkalommal huzamosb időre.

A Herkulesfürdőre zarándokoló gyűjtők anyagaiból tudományra új fajok garmadáját írták le; a faji jelzők között gyakoriak a mehadiensis, banatica, herkulis kifejezések, melyek e fajok típuslelőhelyére utalnak.

Trianon után

A trianoni döntés után – s mivel a terület a bécsi döntések idején sem került vissza ideiglenesen sem az anyaországhoz – Herkulesfürdő a magyarországi zoológusok számára hosszú időre gyakorlatilag elérhetetlenné vált. Az 1970-es évektől kezdve azonban sokan látni akarták a legendás vidéket, így a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársainak többsége is kellemes kötelességének érezte, hogy felkeresse a Domogled napégette, sziklás lejtőit és a Cserna-völgy párás erdeit. Mészáros Ferenc, az Állattár vezetője 2011-ben közös kirándulást is szervezett Herkulesfürdőre a múzeum munkatársainak. 

Bár az újabb időkben a szűk völgybe beszorított sokemeletes üveg-vasbeton szállodák nagyon zavarják a táj képét, a város sokat megőrzött a Monarchia hangulatából. A régi épületek egy része azonban – Tamási Áront idézve – „gyönyörűen romladozik”.

  Galéria: herkulesfürdői emlékek 2007-ből, 2009-ből és 2011-ből (fotó: Jókuthy Emese, Korsós Zoltán, Mészáros Ferenc)

Állattani csemegék

A fürdővároska „kétlábúi” nem is sejtik, milyen különleges állatfajokkal osztoznak lakóhelyükön. A legforróbb nyári napokon, magasan a gyógyforrások fölött díszbogarak repkednek a fenyők lombkoronaszintjén, a párás reggeleken pedig lomha bogáróriások keresgélnek a csendes városszéli utcákon.

Következzék hát néhány olyan ritkaság és érdekesség, melyekért Herkulesfürdőre kell utaznunk – vagy legalábbis ez a legközelebbi hely a mai Magyarországhoz, ha látni akarjuk őket.

Óriásfutrinka (Procerus gigas) (fotó: Németh Tamás)

A környékre jellemző egyik bogárra már csak mérete miatt is könnyű ráakadni. Az óriásfutrinka (Procerus gigas) minden kárpáti és Kárpát-medencei futóbogárnál termetesebbre nő: kiterpesztett lábaival akár hat centimétert is átfoghat. Míg más nagyfutrinkák éjjel járnak vacsorájuk után, addig a Cserna-völgy behemótja harmatos hajnalokon keresgéli a reggelijét. Ha az ember megfogja, támadója felé általában metakrilsavat tartalmazó folyadékot lövell, ami a nyálkahártyára kerülve fájdalmas, égő érzést okoz. Így írt róla Frivaldszky János 1873-ban:

Az utakon, kivált az eső utáni napok reggelén, a rejtekeikből kimászó puhányokat s a földből kibujt gilisztákat hajhászó […] futoncok legnagyobbikának, a Procerus gigas-nak könnyebben juthatunk birtokába, mint ha azokat rej thelyeiken kénytelenítetünk fölkeresni.

A mogyoró-rönkcincér (Xylosteus spinolae) nedvesen korhadó farönkökben fejlődik. Tavasszal bújik elő, éjjel aktív. Típuspéldányai – az 1838-as leírás alapjául szolgáló bogarak – is Herkulesfürdőről származnak (fotó: Németh Tamás)

A kidőlt, gombákkal átjárt éger- és fenyőtuskókban a Magyarországon nem élő fényes szarvasbogár (Ceruchus chrysomelinus) fejlődik. A módosult rágók barátságtalan külsőt kölcsönöznek a hím bogárnak, ám agancsait a mi szarvasbogarainkhoz hasonlóan csupán a más hímekkel való nézeteltérések tisztázására használja (fotó: Németh Tamás)

 Pompás díszbogár (Cypriacis splendens) (fotó: Németh Tamás)

A nedves és üde folyóvölgy két oldalán zordon sziklafalak emelkednek. Herkulesfürdő fölött, a Domogled oldalában növő bánáti feketefenyők (Pinus nigra subsp. banatica) öreg törzseiben az egyik leglátványosabb és legritkább európai díszbogárfaj fejlődik. A pompás díszbogár (Cypriacis splendens) csupán néhány ország egy-két pontjáról ismert veszélyeztetett reliktum-, azaz maradványfaj. Lárvái csak az elszáradt, de még lábon álló, napsütötte feketefenyőkben fejlődnek. A peterakástól számítva akár 8 év is eltelhet, mire a tápanyagban szegény fából előbújik a kifejlett bogár.

Herkulesfürdő környékén könnyű találkozni a kárpáti skorpióval (Euscorpius carpathicus), Közép-Európa egyetlen skorpiófajával. A Déli-Kárpátok és a Bánsági-hegyvidék bennszülött pókszabásújának szúrása nem veszélyesebb a méhszúrásnál (forrás: Móczár László, Europeana)

A balkáni-törökországi elterjedésű homoki vipera (Vipera ammodytes) a Domogled szikláinak jellemző kígyója. Több és erősebb a mérge, mint a nálunk is élő keresztes viperának (Vipera berus) (fotó: Németh Tamás)

A szerzők köszönik Bálint Zsolt, Jókuthy Emese, Katona Gergely, Korsós Zoltán, Mészáros Ferenc és Szél Győző segítségét.

Források

Berkeszi I. (ford.) 1887: Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793-1794-ben. Németből fordította és bevezette Berkeszi István. – Franklin Társulat, Budapest, 142 pp.

Csiki E. 1912: A "Magyar Entomologiai társaság" közgyűlése 1912. februárius 24-én. – Rovartani lapok 19(2–3): 34–42.

Frivaldszky J. 1873: Állattani kirándulásaim Orsova, Mehádia és Korniareva vidékein. – In: Horváth Gy. (szerk.): Magyar orvosok és természetvizsgálók Herkules fürdőben tartott XVI. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Franklin-Társulat, Budapest, pp. 197–243.

Gherghel J., Sotek A., Papeş M., Strugariu A. & Fusu L. 2016: Ecology and biogeography of the endemic scorpion Euscorpius carpathicus (Scorpiones: Euscorpiidae): a multiscale analysis. – The Journal of Arachnology 44(1): 88–91.

Németh T. 2017: Bogárbehemótok és emblematikus endemizmusok. A mehádiai tapogatósbogár földjén. – Élet és Tudomány 72(36): 1135–1137.