A remetebogár az egyik legritkább és legérdekesebb magyarországi rovarfaj. Jövőbeli sorsa azonban nem éppen biztató.

Írta: Kovács Tibor (MTM Mátra Múzeuma)

A kiemelt közösségi jelentőségű remetebogarat Giovanni Antonio Scopoli olasz természettudós fedezte fel és írta le a tudomány számára 1763-ban Scarabaeus eremita néven (ma érvényes neve Osmoderma eremita). Magyar neve – remete – a hellén-latin eremita szóból alakult, melynek eredeti jelentése: magányos, elhagyott. Valóban, ez a bogárfaj háborítatlan, öreg erdők lakója, ahol ritkán jár ember, és a rajzása is olyan időszakra esik, amikor más bogarak már kevésbé mozognak.

Ma már tudjuk, hogy a remetebogár valójában négy önálló fajt takar, melyek közül az "igazi" Osmoderma eremita Nyugat-Európa lakója, Magyarországon az Osmoderma barnabita él. Életmódjuk azonban teljesen hasonló, ezért a remetebogár elnevezést bátran használhatjuk a hazai fajra is.

Néhány száz éve még általánosan elterjedt faj volt, azonban az erdőterületek csökkenésével napjainkra Európa-szerte, így hazánkban is megritkult. A 20. század utolsó harmadában csupán a Szigetköz és a déli Duna-szakasz (Bár) ártéri füzeseiből ismerték, a 2000-es években azonban megtalálták a Déli-Bakonyban, Sárvár mellett és a Gödöllői-dombságon is. Egy régi adata a Mátrából is ismert (Gyöngyös: Kékes, 1953). A Magyar Természettudományi Múzeum Mátra Múzeum kutatásai során a Mátrai Tájvédelmi Körzet dolgozóinak segítségével 2009-től hat pontról, idős kocsánytalan tölgyekből (öt helyen kocsánytalan tölgyes, egy ponton bükkösben egyedül álló kocsánytalan tölgy) sikerült kimutatni a hegységből. Sajnos közülük kettő már is nem aktív élőhely.

A remetebogár életmódja különleges. Idős, hatalmas fák üregeiben, odvában fejlődik (ezek gyakran csak kis nyílással érintkeznek a külvilággal – rejtett élőhelyek), melyek mikroklímája és nedvességtartalma a bogárnak megfelelő. Az üreg holt faanyaga vörösen korhadó, ami bizonyos gombafajok tevékenységének köszönhető. Mivel az állat nagytermetű (25-32 mm), fejlődésének több tíz liter faanyag a feltétele. A megtermékenyített nőstény ebbe helyezi a petéit. A kikelő lárvák több éven keresztül fejlődnek, az üreg falát képző kemény faanyagot fogyasztják. Bábozódáskor kisebb dió nagyságú bábbölcsőt készítenek maguknak a korhadt fa szemcséiből, amihez néha saját ürülékükből is kerül néhány darab. A báb ősszel imágóvá alakul át, de az imágó a bábbölcsőt csak a következő év nyarán hagyja el – a Mátrában július második felében.

Az imágók viszonylag rövid, néhány hetes életük során a lárvák lakta odvaktól általában nem távolodnak messzire. Délután és este aktívak, ilyenkor az odú körül mászkálnak, és csak nagyon ritkán repülnek. A hím a sárgabarackéra emlékeztető illatot áraszt, amely az élőhelyen gyakran akkor is érezhető, ha magát a bogarat még nem is látjuk. Zavarásra nagy sebességgel ássa be magát a korhadékba. Hűvös, esős időjárás esetén az imágók egész életüket az odúban töltik, ahol általában több nemzedék is fejlődhet.

A hat mátrai helyből eddig csak az egyiken találkoztunk kifejlett bogárral, a további ötnél a faj jól szklerotizált maradványait találtuk meg (fej, előtor, szárny, lábak). Ezek alapján a jelenléte jól azonosítható, illetve a bábbölcső, az érett lárva és annak ürüléke is segíthet a remetebogár megtalálásában. Ez utóbbi méretében és alakjában is eltér a hasonló életmódot folytató rózsabogarakétól – jóval nagyobb, enyhén lapított, és a két vége sarkosan szögletes; leginkább az orrszarvúbogáréhoz hasonló. Az orrszarvúbogár azonban nem odúban él, és elpusztulása után nagy számban maradnak tetemei a tenyészőfája tövénél. A biztos azonosítás érdekében mindenképp szükség van egy bizonyító értékű maradványra!

A remetebogár lárvái az odvak mélyén nagy biztonságban élnek. Akad viszont egy szintén ritka és védett bogárfaj, a fűzfapattanó (Elater ferrugineus), melynek lárvái nagytestű odúlakó rózsabogarak lárváival és bábjaival táplálkoznak, és alkalmanként a remetebogárét is elpusztítják. Nyomuk a bábbölcső falán rágott lyuk képében jelenkezik.

Bár rajzási idejében a remetebogár valóban magányos, mégis arról „híres”, hogy ahol jelen van, ott nagyon gazdag és értékes xilo- és szaproxilofág (élő- és holt faanyagot fogyasztó) bogárfauna található áprilistól júniusig. Ennek képviselői a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus), a nyolcpettyes virágbogár (Gnorimus variabilis), a pompás virágbogár (Protaetia aeruginosa), a hullámos díszbogár (Coraebus undatus), a tölgy-díszbogár (Eurythyrea quercus), a fűzfapattanó, a tarka pikkelyespattanó (Lacon querceus), a kék pattanó (Limoniscus violaceus), a hengeres szúfarkas (Dermestoides sanguinicollis), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), a sápadt éjicincér (Trichoferus pallidus) és még számos ritkaság. Ezért zászlóshajófajként is szokták említeni – ha az emlősök példáján néznénk, a bogarak elefántjának tekinthető. 

Jelenlegi ismereteink alapján elmondható, hogy hazánkban e nagyon ritka és veszélyeztetett faj (2001 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 000 forint) a síkság ártéri puha- és keményfaligeteitől a fáslegelőkön át, a domb- és hegyvidék különböző erdőtípusaiban előfordulhat, ahol még idős természetközeli állományok találhatók.

Sajnos a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek az erdők nagyon kis kiterjedésűek, gyakran összeomlás közeli állapotúak, és nem csak belőlük, hanem mellőlük is hiányoznak a korban megfelelő – a bogárfauna időbeli folytonosságát biztosító – fák, facsoportok, erdők. A természetvédelem napjainkban a megfelelő törvényi háttér hiányában nem minden esetben tudja megvédeni az ilyen típusú területeket. Gondoljuk meg, mi az, ami jogot ad nekünk ma arra, hogy kivágjunk egy 150 évnél idősebb fát?