Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A Magyar Tudományos Akadémia 2018. november 20-i állásfoglalásában a szúnyogállományok monitorozásának és célzott gyérítésének szükségességére hívta fel a figyelmet. A szöveg szerint az elmúlt évtizedek klíma- és környezetváltozásainak köszönhetően több olyan szúnyogfaj jelent meg Magyarországon, amelyek különféle, akár járványszerűen is terjedő betegségek kórokozóinak vektorai (terjesztői) lehetnek, például a Chikungunya-, a Dengue- vagy az Usutu-vírusnak. A hazánkban megjelent vagy a későbbiekben várható idegenhonos szúnyogok betegségterjesztő képessége sokszor jól dokumentált, ugyanez a hazai fajok esetében vizsgálatok hiányában kevéssé ismert.

Írta: Babocsay Gergely (MTM, Mátra Múzeum)

Az ázsiai zebraszúnyog (Aedes albopictus), amelyet legtöbben ázsiai tigrisszúnyogként ismernek, Délkelet-Ázsia trópusi és szubtrópusi területeinek szúnyogfaja. Európába feltételezhetően áruszállítással került. A tőlünk délre található országokban már gyakori, de 2014-ben egy kisebb állományát hazánkban is megtalálták (fotó: Rahmé Nikola)

Ha az állásfoglalás a további részleteiben erről nem írna (mint ahogyan ír), már ebből a néhány mondatból is világosan kitűnik, hogy a Magyarországon előforduló vagy újonnan megjelenő szúnyogok monitorozására és vizsgálatára közegészségügyi szempontból is rendkívül nagy szükség van. Ugyanez elmondható egyéb élőlénycsoportokról is. A trópusi denevérekről például egyre gyakrabban derül ki, hogy közegészségügyi szempontból is jelentős kórokozók hordozói lehetnek, melyek az esőerdők megbolygatásának vagy vadhúsként való fogyasztás következtében humán járványokat is okozhatnak. Bár a hazai denevérfajok ilyen tekintetben nem érintettek, a trópusi denevérek diverzitásának felmérésére és a bennük található vírusok és baktériumok tanulmányozására egyre nagyobb szükség és igény van.

Az Akadémia az iránti aggodalmát is kifejezi, hogy egyre kevesebb az olyan képzett szakember, akik széleskörű zoológiai ismeretekkel bírnak, ugyanakkor az egyes kérdéses csoportokra mélyreható rálátásuk van. Sem elegendő szakember, sem erőforrás, sem szervezett intézményi háttér nem áll rendelkezésre kellő mértékben ahhoz, hogy a felvetett problémákat érdemben meg tudjuk oldani. Itt azonban az Akadémia által nem említett egyik legfontosabb intézményre és szerepére szeretném felhívni a figyelmet: a Magyar Természettudományi Múzeumra (MTM) és tagintézményeire, a Mátra Múzeumra valamint a Bakonyi Természettudományi Múzeumra.

Dr. Görföl Tamás, az MTM kutatója vietnami denevérek diverzitását és vírusait vizsgálja (fotó: Dr. Estók Péter)

Korábban egy 25 írásból álló, azóta „Mire jók a természetrajzi gyűjtemények?” címmel nyomtatásban is megjelent bolgsorozatunkban számos példát hoztunk arra, hogy a természettudományi gyűjtemények a környezeti problémák szinte végtelen sorában szolgálhatnak megoldási lehetőséggel vagy legalábbis lényegi információval. Arról nem is beszélve, hogy az MTM gyűjteményei mellett kutatóik tudása is másfél évszázada gyarapodik, azaz nemcsak a preparált zoológiai vagy botanikai példányok, hanem a jól preparált tudású kutatókoponyák is felbecsülhetetlen erőforrást jelentenek az akadémiai állásfoglalásban felvetett problémák megoldásában.

Ha csak a fentebb említett két élőlénycsoportot nézzük, mind a szúnyogok, mind a denevérek kutatásában nemzetközileg elismert zoológusok dolgoznak a Természettudományi Múzeumban, akik képesek olyan információkkal szolgálni, olyan szakmailag megalapozott monitorozási vagy kutatásmódszertani protokollokat elkészíteni, és az azokban foglaltakat megfelelő színvonalon el is végezni, amelyeket az MTA szükségesnek tekint. Nem állítom, hogy minderre csak az MTM kutatói képesek, de a legfontosabb alapismeretek és infrastruktúrák ebben az intézményben vannak meg egy helyen.

A gyűjtemények szerepéről pedig már sokat írtunk, de felelevenítésképp néhány gondolat idekívánkozik a felvetett kérdés kapcsán. Mivel számos új szúnyogfaj jelenik meg Európában vagy úgy, hogy a szomszédos kontinensekről az öreg kontinensre természetes úton terjed a klímaváltozás nyomán, vagy a kiterjedt áruszállítás révén hirtelen több száz vagy akár ezer kilométeres földrajzi távolságokat „ugrik”, hogy aztán a szomszéd esővízgyűjtőjében megszervezze invázióját. Ezek a fajok ismertek a tudomány előtt, de nem mindig teljes mértékben. A monitorozásuk során tehát nem elegendő a fellelt szúnyogokat feljegyezni, hanem szükség van bizonyító, vagy ez esetben ideillőbb szóhasználattal mintapéldányok gyűjteményben való elhelyezésére is. Erre épp azért van szükség, mert nem minden esetben ismert pontosan a fajok taxonómiája (~rendszertani besorolása), és még kevésbé az, hogy melyikük, milyen potenciállal bír a kórokozók terjesztésében. A begyűjtött és gondosan elraktározott példányok viszont újra és újra megvizsgálhatóak, belőlük DNS-minta nyerhető, és ha bármilyen járványtani vizsgálat elakad, vagy célzott védekezésre van szükség, ezek a példányok kulcsinformációkkal szolgálhatnak. A gyűjteményi példányok a rendelkezésre álló kutatási időkeretet is tágítják. Ha ma nincs időnk valamit megvizsgálni, vagy csak nem gondoltunk rá, hogy meg kellene vizsgálni, a meglévő példányok segítségével ezt később is megtehetjük. A természettudományi gyűjtemények a gyűjteményi példányokkal, az ott dolgozó szakembergárdával tehát egyfajta biztosítékként is szolgálnak, amelyre a társadalomnak égető szüksége van.

A természetrajzi gyűjtemények tehát nem poros dögraktárak, hanem modern kutatási infrastruktúrák majdhogynem végtelen számú vizsgálati anyaggal, felhalmozott speciális tudásbázissal és szürkeállománnyal, amely tényre nap mint nap rávilágít az élet. Az MTA intézkedési javaslatcsomagjában megfogalmazott célok elérésében a Magyar Természettudományi Múzeum és tagintézményei tehát kiemelt szerepet kell hogy kapjanak.