Tombol a nyár. Akinek van szerencséje dél-európai tájakon időzni, álmodozva hallgathatja a kabócák énekét. Azokat azonban, akik itthon maradtak, kevésbé lírai élményekben részesítik e rovarcsoport néma tagjai.

Szerző: Merkl Ottó (MTM Bogárgyűjtemény)

Amerikai lepkekabóca (Metcalfa pruinosa) imágója (Kárpáti Marcell felvétele, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)

A kabóca szó a legtöbb embernek azt a reszelős, néha szinte fülsiketítő hangot idézi, ami a mediterrán vagy a forró égövi országok erdeiben, parkjaiban, kertjeiben szól a lombkoronából. Ezt az énekeskabócák hallatják, ám e jókora méretű rovarok a kabócák (Auchenorrhyncha) rendjének csupán töredékét teszik ki. A kabócák óriási többsége sokkal kisebb, és ha adnak is hangot, azt az emberi fül nem hallja. Mi több, egy részüknek nincs is saját hangadó szerve, hanem azokat a növényi részeket rezegtetik, amelyeken ülnek – így üzengetnek egymásnak. Ezek közé tartoznak a lepkekabócák, a Flatidae család tagjai is.

A lepkekabócák  teste oldalról kissé lapított; elülső szárnyaikat – melyek gyakran színesek és mintásak – háztetőszerűen összecsukva tartják, így valóban apró éjjeli lepkére emlékeztetnek. Majdnem 1500 fajuk zöme Ázsiát, Afrikát és Dél-Amerikát lakja (színpompás ázsiai fajaikból itt látható válogatás). Európában mindössze néhány őshonos fajuk él a Földközi-tenger mellékén – ha nem számítunk ide további, nagyjából 30 fajt a Kanári-szigetekről –, és Észak-Amerikában is csupán 27 fajuk fordul elő. Ez utóbbiak közül azonban egyet Európa megkapott „ajándékba”: az amerikai lepkekabócát (Metcalfa pruinosa) 1979-ben hurcolták be dísznövényekkel vagy faiskolai szaporítóanyaggal Olaszországba, ahonnan továbbterjedt Európa déli felének számos országába. Magyarországon 2004-ben találták meg először, Budapesten (mint az inváziós állatfajok nagyobb részét). Csehországi és nagy-britanniai megtelepedését sikerült felszámolni, viszont megjelent Oroszországban és Dél-Koreában is.

Amerikai lepkekabóca imágói (Vétek Gábor felvétele)

Amerikai lepkekabóca lárvái és viaszos váladékuk (Vétek Gábor felvétele)

A lepkekabócákra eleinte az hívja fel a figyelmet, hogy nyár elején a fák és cserjék ágain apró, lomha mozgású rovarlárvák szívogatnak, melyeket viaszos váladék borít, a testük végén hosszú szálak formájában. Idővel a viaszból az ágak felületére is egyre több jut, így ott fehér csomók képződnek. A lárvák a növény magas cukortartalmú nedvét fogyasztják, a felesleges cukrot édes cseppekben ürítik ki; ez a mézharmat, mely ragacsos bevonattal is befedi a hajtásokat. Ezen megtelepedhet a korompenész. Aligha kell mondani, hogy a piszkos pamacsok alaposan rontják a növény esztétikai megjelenését, és bár jelentősebb kártételről ritkán beszélhetünk, a vékonyabb ágak torzulhatnak vagy akár elhalhatnak.

Amerikai lepkekabóca lárvája, potroha végén viaszfonalakkal (Bodor János felvétele)

Július-augusztusban jelennek meg a kifejlett lepkekabócák, melyek általában mozdulatlanul ücsörögnek a hajtásokon, de zavarásra arrébb gyalogolnak vagy pattogva elugrálnak, és ha kell, repülnek is. Párzás után petéket raknak, ezek telelnek át a fák kérgén. Az enyhe tél és az aszályos nyár kedvez az amerikai lepkekabóca elszaporodásának, a kemény telek azonban visszavetik az állományt.

Az amerikai jövevényt válogatósnak egyáltalán nem nevezhetjük. Több száz növényfajon figyelték meg már a táplálkozását, ezek többnyire termesztett fásszárúak (díszfák, díszcserjék, gyümölcsfák), és sok közöttük az inváziós fafaj. A helytelenül ecetfának nevezett mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) híres arról, hogy erős hatású méreganyagai miatt szinte semmilyen rovar nem táplálkozik rajta – az amerikai lepkekabócát azonban ő sem ússza meg. Rovarunk néha lágyszárúakra vetemedik – köztük a szintén hírhedt ürömlevelű parlagfűre (Ambrosia artemisiifolia).

Amerikai lepkekabóca imágói fügén (Vétek Gábor felvétele)

Amerikai lepkekabóca kártétele mezei juharon (Vétek Gábor felvétele)

Új hazájukban az idegenhonos állat- és növényfajok többek között azért is válnak invázióssá, mert hiányoznak a természetes ellenségeik, melyek őshazájukban kordában tartották őket. Az amerikai lepkekabóca azonban már nem örülhet ennek, ugyanis 2014-ben – majd azóta többször is – Budapesten megtalálták a Neodryinus typhlocybae ollósdarazsat, a lepkekabóca élősködőjét – pontosabban parazitoidját (a parazitoid olyan élősködő, mely végső soron a gazdája halálát okozza). Ezt az amerikai hártyásszárnyút Nyugat-Európában már többször bevetették a lepkekabóca ellen, nálunk azonban szándékosan soha nem telepítették be, így rejtély, hogyan került ide – talán a nyugat-európai kibocsátások után magától terjeszkedett kelet felé. 

 Ollósdarázs (Neodryinus typhlocybae), az amerikai lepkekabóca parazitoidja (Bodor János felvétele)

Persze az ollósdarázsra is rájár a rúd: neki is vannak élősködői. A Gelis aerator fürkészdarázs az  ollósdarázsban fejlődik, vagyis a parazitoidnak is van parazitoidja. Ő a hiperparazitoid.

  Fürkészdarázs (Gelis aerator), a parazitoid Neodryinus typhlocybae ollósdarázs parazitoidja (Brian Valentine felvétele, flickr )

(Vukics Adrienn felvétele)

Az amerikai lepkekabócát bemutató kiállítás augusztusban megtekinthető a múzeum Ludovika téri fogadócsarnokában.