Hátborzongató hír jelent meg augusztusban a magyar hírportálokon. Először átsiklottunk a tudósítás felett. De aztán kiderült, hogy nagyon is közünk van hozzá.
Írta: Merkl Ottó és Szél Győző (MTM Bogárgyűjtemény)
Ágnes 1986-ban, 22 évesen került preparátornak a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményébe. Kézügyessége és rajzkészsége révén a bogarak preparálása, az apró betűs lelőhelycédulák készítése nem okozott neki gondot. Csodálta grafikusunk, Pál János munkáit, és illusztrációkkal maga is kipróbálta tehetségét: habitusrajzokat készített tudományos közleményekhez, mégpedig Merkl Ottó új fajainak leírásához. Szeretett utazni, sok öröme telt a növények és állatok megfigyelésében, és érdeklődő vonzalom fűzte a kövekhez.
Ágnessel aggteleki kiszálláson, 1987-ben. A múzeum legendás fekete Volgáját a legendás sofőr, néhai Molnár Miklós vezette. Az anyósülésen Merkl Ottó (fotó: Szél Győző)
Magától értetődő volt, hogy Ágnes részt vegyen a múzeumi gyűjtőutakon, a „kiszállásokon”. Amíg nálunk dolgozott, a múzeumi programok közül több éven át az Aggteleki Nemzeti Park, majd Bátorliget védett területei növény- és állatvilágának feltárása volt soron. Ágnest lebilincselte a májusi-júniusi természet pazarlóan bőséges virág-, gomba-, madár- és legfőképpen bogárkínálata, maga is biztos kézzel kezelte a fűhálót, és a nap végén segített a gyűjtött anyag előzetes válogatásában.
Korallgombával Aggteleken (fotó: Szél Győző)
Vállalkozó kedvének bizonysága, hogy 1989-ben a régóta tervezett kubai útja után Mexikóba is elutazott. Egy szobában dolgozott ugyanis a spanyolul és portugálul tökéletesen beszélő Pál Jánossal, akinek invitálására a múzeumba látogatott Aldi de Oyarzábal Salcedo, a Mexikói Állami Egyetem grafikusa. A vibráló, zabolázatlan festő szinte megbabonázta Ágnest, s a két képzőművész közösen beszélte rá őt a mexikói útra. Innentől kezdve imádott mindent, ami latin-amerikai volt; ebédidőben sokszor leszaladt a Kálvin téri aluljáróba, ahol élvezettel és értően hallgatta a tömzsi, fekete hajú, egybenyakú kecsuák – akkor még – élőben előadott zenéjét. A komolyzene sem állt tőle távol, Bach Goldberg-variációit is szívesen hallgatta, mely harmóniát és lelki békét nyújtott számára.
Ágnes rajzai: tudományra új gyászbogarak Új-Guineából. Balról jobbra: Sora yela, Bothrichara argyrostigma, Sora pictipennis (forrás: Merkl 1990)
Mivel a múzeumi fizetésből már akkor is nehéz volt megélni, egy évre kilépett, megpróbálta anyagilag összeszedni magát, majd ismét munkatársunk lett. 1992-ben Görögországban dolgozott, Krétán, Athénban és Szantorinin, részben egy görög hoteltulajdonosnál mint háztartási alkalmazott, részben a strandokon árult turistáknak ékszereket, amiket maga készített. Ne vagyont érő briliánsra és platinagyűrűre gondoljunk, hanem a kevésbé értékes, de mutatós nyers drágakövek (kvarc, achát, türkiz) bronzba, ezüstbe foglalására. (A legelső Sziget Fesztiválon is volt standja.)
Ágnes Szantorini szigetén bogarakat is gyűjtött a múzeum számára. Az Akis elongata gyászbogár a Földközi-tenger keleti medencéjében honos (fotó: Németh Tamás)
A múzeumból való végleges távozásának pontos idejét nem tudtuk kideríteni, talán 1994-ben lehetett. Munkaviszonyának megszűnése után is gyakran benézett a Bogárgyűjteménybe, néha szép köveket vagy általa készített ékszereket mutatott. Nyilván őt is „megfertőzte” az Állattár különleges hangulata, ahol mintha megállt volna az idő, és az 50–100 évvel ezelőtti korok szelleme lebegne. Bár kötődött a múzeumhoz, távozásában biztosan fontos hajtóerő volt az idegen kultúrák és tájak megismerésének igénye, de legfőképpen a kalandvágy, mely nem hagyta egy helyben ülni.
Ágnes sokunkkal állt aktív levelezésben az 1990-es évek vége és 2005 között. A számítógépet nem használó kolléga éppúgy megkapta derűs, eleven hangú sorait, mint a naphosszat a monitor előtt ülők, de az utóbbiaknak is gyakran írt kézzel. Leveleihez többnyire vidám hangulatú képeslapot, fotót, nem ritkán saját rajzot vagy festményt is mellékelt tájakról, személyekről, lakóhelyéről, majd gyermekéről is. A levelekből kitűnik hangvételének személyessége, sohasem „sorozatgyártott” élménybeszámolót kaptunk.
Ágnes barátságban volt Grabant Arankával – közös kiszállásokon is jártak –, aki akkor a Hártyásszárnyúak Gyűjteményében dolgozott. Görögországi tartózkodása idején, még 1992-ben ők is leveleztek. Bízunk benne, hogy nem a levéltitok megsértése a neki írt alábbi pár sor.
„A görögöknél még mindig él a szépségideál eszméje – ezt abból gondolom, hogy mindenki egyforma. Eleinte csodálkozva láttam, hogy különböző utcákban mindig ugyanaz a nő jön velem szembe. Itt a nőt a következőről lehet felismerni: fekete cipő, fekete harisnya, miniszoknya (fekete), piros vagy fekete kabát (elkeserítően egyforma), szép hajak és 20 kiló festék. Úgyhogy én itt nem számítok nőnek.”
„A görög férfiak verhetetlenül gyorsak az ismerkedésben. Ugyan még csekély tapasztalattal rendelkezem, de el vagyok képedve. […] Mindenesetre: fehér autócsoda, fekete pasas, piros rózsa, igazán romantikus kávézó – mindez kb. 5 perc alatt. Ennyi idő bőven elég volt neki, hogy a világ összes hazugságát elmondja. Ha egyáltalán lehetséges, ezek 1000× rosszabbak még a latin-amerikaiaknál is. [...] Nem tudom, mi lesz ebből – hiszen rajtam múlik –, de megszépíti Athént. Nem is fontos, mi lesz, hiszen ilyen ürgével tele van a város, csakhogy ennek olyan latinos szája volt. Jaj nekem!”
Ágnes az ékszerekhez használt alapanyagok és szerszámok beszerzése miatt többször utazott Indiába és Nepálba, és így jött össze angol férjével is, akitől 1996-ban megszületett a kisfia. A család 1996-ban Angliába költözött, ahol először a britek Côte d'Azur-jén, majd a kevésbé szeles Norfolk megyei Norwichban laktak. Sajnos, a házasság 1999-ben válással végződött. Ágnes odakint rajztanárnak tanult, dolgozott egy iskolában afféle napközistanárként, ahonnan azonban sietve távozott a brit ifjúság közmondásos bárdolatlansága miatt. Fiával nyaranta minden évben Magyarországra jöttek egy hónapra, aki, ha akcentussal is, de tökéletesen beszélt magyarul.
A számítástechnika ördögének köszönhetően sajnos sok elveszett Ágnes leveleiből. A megmaradtak egyikéből kiderül, hogy szeretett volna egy olcsó telket és házat Szokolya környékén, ahová gyerekkori emlékek fűzték. Itt hódolhatott volna kedvenc foglalatosságának, a zöldségtermesztésnek. (Egy kis házat vett is Nógrád megyében, de attól a nyomasztó környezet miatt hamar meg kellett válnia.) Egy másikban arról ír, milyen jó lenne neki egy mikroszkóp, hogy az apróságokat vizsgálhassa, ahogyan azt a Bogárgyűjteményben tehette. Csak hát, míg a mikroszkóp a múzeumban hétköznapi eszköznek számít, a magánembernek mélyre kell nyúlnia a pénztárcájába egy jobb minőségű darabért. Véletlenül rátalált Szél Győző „fázós” blogjára, és érdeklődéssel követte. Leveleiben mind több lett a nosztalgia a régi gyűjteményi és aggteleki szép napokról…
Ágnes rajzai: kakas és esküvői jókívánság virágzó kaprival
Közben itthoni kapcsolatai fokozatosan felszámolódtak, noha 2005-ben úgy tűnt, ismét társra lelt egy magyar belsőépítész személyében. Együtt is éltek, és úgy tűnik, nagyon szerethették egymást, de tartósan mégsem tudtak összecsiszolódni. Akkoriban e sorok íróival is találkozott, ha Budapestre jött – Merkl Ottóval még bogárgyűjtésre is elment egy nyári estén –, de 2006-tól a legtöbbünkkel megszakadt a levelezés.
Egy régi barátjától azonban megtudtuk, hogy akkor már nagyon magányosan élt Norwichban, nem volt fizetős munkahelye, több helyen önkéntesként dolgozott, és a munkanélküli meg a gyermeknevelési támogatáson túl a maga készítette ékszerek bizományi értékesítéséből lehetett valami bevétele. Aztán lecsapott a villám: volt férje 2008–2009 táján Ágnes betegségére mint alkalmasságot kizáró okra hivatkozva gyermek-elhelyezési pert indított, és nyert. Attól fogva Ágnes a fiával talán ha hetente vagy kéthetente egyszer találkozhatott – ami nagyon súlyos ítélet annak, aki addig egymaga nevelte gyermekét. Ágnes előre látta-rettegte, hogy magyar édesanyaként angol bíróságon angol apával szemben veszíteni fog a gyermek-elhelyezési perben – ráadásul a támadás őt egészségügyi állapota miatt érte.
2015-ben jelentkezett újra Szél Győzőnél, amikor régóta húzódó és súlyosbodó, de pontosan nem diagnosztizált idegrendszeri betegségéről számolt be. Egyik angliai orvosa műtétet ajánlott, de ezt Ágnes nem fogadta el, helyette gyógyszert kért, melytől saját elmondása alapján még rosszabb állapotba került. Budapesten valahogyan sikerült megfelelő nyugtatóhoz jutnia, ami ugyan enyhített állapotán, de gyógyulást nem eredményezett. A levelezés 2015 júliusában megszakadt, amikor Ágnes lemondta budapesti látogatását és tervezett találkozóját Szél Győzővel a Bazilika előtt – és egyúttal sajnos az ajánlott orvossal való találkozása is kútba esett. Talán ez volt az utolsó Magyarországra írt levele.
Tulajdonképpen senkije és semmije sem maradt. Ha ezt még tetézte a betegség, melynek pontos természetét nem tudjuk, és a levél az angol hatóságtól, már nem olyan elképzelhetetlen, amit végül tett – hónapokkal azelőtt, hogy a komor tudósítás megjelent. Nem tudjuk, hol helyezték végső nyugalomra.
Bartos Ágnes 1987-ben (fotó: Szél Győző)
A szerzők köszönik Kiss István, Grabant Aranka és Tarjányi Tiborné szíves segítségét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
