„Nagyot fordult itt a világ, mióta utoljára erre jártam. Nagyot lódult.” – írta Széchenyi Zsigmond Afrikáról 1933-ban, alig öt évvel első afrikai útja után.
Vajon mit mondana most a természetet szenvedélyesen szerető és írásaiban oly’ lenyűgözően, magával ragadóan megjelenítő író, akit a II. világháború által kettészakított életében olyannyira megtépázott a sors vihara, hogy szinte mindent elvett tőle, csak az emlékeit hagyta meg? Ötven évvel ezelőtt, 1967. április 24-én hunyta le végleg szemét, 22 évvel a nagy világégés után, de ezalatt a bő két évtized alatt sem tört meg életkedve, nem vesztette el azt a reményét, hogy szenvedélye és szenvedélyének átadása mások számára is hasznos lehet.

Írta: Korsós Zoltán

Az 50 év alatt, mióta Széchenyi meghalt, nemcsak Afrika, hanem  az egész világ hatalmasat változott. Két évvel Széchenyi halála után, 1969-ben leszállt az első ember a Holdra, vajon Széchenyi erre hogyan reagált volna? És akkor még az azóta egyre gyorsabb ütemű technikai fejlődésről, a számítógépek elterjedéséről, a digitalizáció térhódításáról nem is beszéltünk. Lehet, hogy Széchenyi Zsigmond mindezek előtt már értetlenül állna, de az biztos, hogy könyvei, szemléletmódja egy cseppet sem vesztettek népszerűségükből, sőt, írásai újabb és újabb kiadásokban jelennek meg, mert a nagyközönség rajong értük.

Széchenyi Zsigmond Nagyváradon született 1898-ban. Ükapja Széchényi Ferenc (1754–1820), a nemzeti könyvtár (a mai Országos Széchényi Könyvtár) és egyben a Nemzeti Múzeum alapítója (1802), akinek felesége, Festetics Julianna (1753–1824) a nemzetnek ajándékozott ásvány- és növénypéldányaival a nemzeti természettudományi gyűjteménynek, a későbbi Természetiek Tárának, a Természettudományi Múzeum elődjének az alapjait is lerakta.

Széchenyi Zsigmond gyermekkorát a család sárpentelei birtokán töltötte, ahol apja, Széchényi Viktor (1871-1945) Fejér megyei főispán és országgyűlési képviselő élt és gazdálkodott.

Székesfehérvári és budapesti középfokú iskolái után tanulmányait külföldön folytatta: először Münchenben, Stuttgartban, majd Oxfordban és Cambridge-ben lett diák. Angliában, Tringben találkozott Walter Rotschilddel (1868–1937), aki a család tringi birtokán zoológiai múzeumot hozott létre. Széchenyi Zsigmond az itt látott, több tízezernyi madár- és emlőspreparátum láttán határozta el végleg, hogy beteljesíti gyerekkori álmát: elejti a világ összes vadászható vadfaját, és ezekből magángyűjteményt hoz létre.

Széchenyi Zsigmond apjával, Széchenyi Viktorral, és első dugóspuskájával

Elsőként a „fekete kontinensre”, Afrikába jutott el, ahol 1927-ben Almásy Lászlóval autózták be Egyiptomot és Szudánt. További expedícióival már Afrika igazi vadászparadicsomát, Kelet-Afrikát célozta meg: 1928 és 1933 között három alkalommal vadászott több hónapig Kenyában és az akkori Tanganyika, Uganda területén. Élményeit legendás vadásznaplójában és szépirodalmi értékű útleírásokban is megörökítette. Azóta is sorra jelennek meg, ismétlődő kiadásokban könyvei. 1935-ben újfent Almásy Lászlóval utazott Egyiptomba („Hengergő homok”), és még abban az évben eljutott Alaszkába is. 1937-ben angol feleségével Indiába látogatott, végül háború előtti utolsó útja 1938-ban megint Egyiptomba vitte.

Teveháton az arab sivatagban

Fiatal indiai elefánttal

Ahogy a ’30-as évek Széchenyinek a vágyak beteljesüléséről, vadászkalandok soráról, trófeagyarapításról szóltak különböző földrészeken, a második világháború és az azt követő évek a mind tárgyi, mind lelki értelemben vett megfosztottságról, szenvedésről.

Mialatt Budapest ostromát szüleivel a budai várban, az Úri utcai lakás pincéjében vészelte át, a Svábhegyen (a mai Szabadság-hegyen) lévő villáját összes trófeájával együtt egy gyújtóbomba porig égette. Vagyontárgyai, emlékei és a mintegy 1300 darabot számláló, négy kontinensről összegyűjtött vadászzsákmánya mind odaveszett. Édesapja, Széchényi Viktor részletes naplót vezetett az ostromról. Egyik utolsó, 1945. február 16-án kelt bejegyzése szerint „Zsiga visszajött Istenhegyről, egy gyufaszál nem maradt, fenékig kiégett a ház, mindennel ami benne volt. Bútor, teljes berendezés és muzeális értékű trófeagyűjtemény. Az óriási elefántagyarakat megtalálta, de mikor hozzáért – porrá omlottak! Szegény fiú! Minden büszkesége, évek gyűjtő tevékenysége, egy buta gyújtóbomba áldozatává lett…”

A háború utáni kálváriának ez azonban még csak a kezdete volt. Édesapja meghalt, Széchenyi Zsigmondot márciusban elhurcolták, Csömörön raboskodott, csak augusztusban térhetett vissza az Úri utcai lakásba. 1950-ig úgy tűnt, rendeződnek a körülményei. Állást kapott az Országos Erdészeti Központban, ahol a vadászati osztály vezetője lett. Megírta a „Szarvas selejtezése” című szakkönyvét, közreműködött a Mezőgazdasági Múzeum és az akkor még a Nemzeti Múzeumhoz tartozó Természettudományi Múzeum kiállításainak előkészítésében.

A politikai közélet azonban fokozatosan megváltozott, sorozatos feljelentéseknek, támadásoknak lett célpontja, kizárták a Magyar Írók Szövetségéből. Végül megérkezett a Budapestről kitiltó BM-határozat, és 1951. június 21-én néhány órát kapott, hogy 500 kg-nyi ingósággal lakását elhagyja és új lakóhelyére, a Hajdú-Bihar megyei Polgár tanyára utazzon.

A Mezőgazdasági Múzeum igazgatója, S. Szabó Ferenc és maga Széchenyi Zsigmond is kérvények sorát írta, hogy a végzést érvénytelenítsék – sajnos sikertelenül. Csak annyit értek el, hogy a tulajdonképpeni tanyasi tyúkólból – amelybe való beköltöztetéssel a tanya kulák tulajdonosát is büntették –, Balatongyörökre költözhetett. Azonban „közveszélyes munkanélküliként” nemsokára innen is mennie kellett, először Pestre, majd Sopronkőhidára toloncolták, ahonnan 1953 júniusában szabadult.

Amikor valamelyest enyhült a politikai légkör, Széchenyi Zsigmond dolgozni kezdhetett a keszthelyi Helikon Könyvtárban. Egyedülálló vadászati bibliográfiát állított össze, amelynek alapjául részben saját, több ezres könyvgyűjteménye szolgált. Itt találkozott Hertelendy Margittal, akivel 1959-ben házasságot kötött. Közben a két háború között kiadott útleírásait kezdték újra felfedezni és kiadni: az Olcsó Könyvtár sorozatban és a Szépirodalmi Könyvkiadónál sorra jelentek meg az új kiadások, több ezres példányszámban. Felesége bátorítására és biztatására ismét írni kezdett: megjelent két önéletrajzi regénye, az „Ahogy elkezdődött…” és az „Ünnepnapok”. Budapestre költöztek, először a Jókai utcában, majd a Tóth Lőrinc utcában laktak: az előbbi homlokzatán ma emléktábla jelzi a nagy vadászíró egykori lakhelyét.

Az 1956-os események, a Nemzeti Múzeumban megnyitott és Európa-szerte elismert Afrika-kiállítás pusztulása hihetetlen fordulatot hozott Széchenyi Zsigmond életében. A Földművelésügyi Minisztériumban elhatározták, hogy pótolni kell az Afrika-kiállítás anyagát, és a gyűjtőút előkészítésére, megszervezésére és lebonyolítására Széchenyi Zsigmond „gróf kartársat” kérték fel. Az expedíción Schuiller Imre operatőr és dr. Szunyoghy János, a múzeum emlősgyűjteményének vezetője is részt vett. Az 1959–1960 telén megvalósult expedícióról készült filmet „Afrikában jártunk” címmel vetítették 1961-ben.

Részlet a porrá égett Afrika-kiállításból

Az utolsó afrikai expedícióján, 1963–1964-ben szerzett élményei, tapasztalatai alapján írt, halála után megjelent „Denaturált Afrika” (1968) című könyve megrázó módon eleveníti meg az évtizedek alatt teljesen átalakult kontinenst, az eltűnő vadállományt, a civilizáció térhódítását. Széchenyi Zsigmond természetet védő gondolatai és intelmei ma, 50 évvel később, amikor már több mint 35 ezer állat- és növényfaj tartozik az egyre szigorodó Washingtoni egyezmény hatálya alá, talán még hatványozottabban érvényesek, mint 50 évvel ezelőtt.

Az 1964-es expedíciós anyag egy része a Magyar Természettudományi Múzeum udvarán a Baross utcában

A http://www.nhmus.hu/szechenyi50/ oldalunkon Könyvtárunk virtuális kiállítása böngészhető, archív fotókon és eddig nem látott, varázslatosan illusztrált, több száz éves könyvrészleteken keresztül ad ízelítőt a nyughatatlan gróf kalandos életéből, valamint példátlan könyvgyűjteményéből.