A hazai múzeumok gyűjteményében korábban erdei cickánynak vélt havasi cickány-maradványok újrahatározásakor kiderült, hogy mintegy 12 ezer éve a Bükk-fennsíkon alpesi állatok sokasága élt.
Írta: Mészáros Lukács (http://mta.hu/koztestuleti_tagok?PersonId=14807)
Hír János, a Pásztói Múzeum igazgatója 1993-ban ásatásokat vezetett a Bükk-hegység pleisztocén korú gerinces ősmaradványainak vizsgálatára. E sorok írója is tagja volt a kutatócsoportnak. Abban az évben a munka elsősorban a Lök-völgyi barlangban folyt, de a Vaskapu-barlangból is gyűjtöttünk üledékeket. Ez a „barlang” tulajdonképpen csak egy sziklaeresz, és a maradványokat nem is ez, hanem a környező sziklafal repedései rejtették, amelyekhez néha csak kalandos úton, kötélen leereszkedve fértünk hozzá.
A szerző terepi munka közben a Vaskapu-barlang sziklafalánál
A több ezer példányt számláló anyagban számos csiga-, kétéltű-, hüllő-, madár- és emlősfajt találtunk. Az állatközösség leginkább a felső Würm időszaki élővilággal mutatott rokonságot és a felső pleisztocénnek ahhoz a szakaszához kapcsolható, amelyet az utolsó komoly lehűlés jellemez (pilisszántói szint). Ezt az időszakot ökológiai szempontból Vörös István részletesebben tagolta és második részét (16 000 – 12 000 év) bajóti fázisnak nevezte el. Erről megállapította, hogy bizonyos időszakaiban a júliusi középhőmérséklet alig emelkedett 12 oC fölé. A vaskapui lelőhelyet ennek a periódusnak a végéhez soroltuk, így a fauna kora alapján mintegy 12 ezer évvel ezelőtti lehet.
Az állatok között néhány cickány-faj is akadt, amelyek között (a szerző nagy meglepetésére) a havasi cickány (Sorex alpinus) is előfordult. A meglepetést az okozta, hogy ez az állat ma elsősorban Európa magas hegyvidékein él. Hazánk nyugati határszélén ugyan néha megtalálható, de az őslénytani anyagban eddig nem volt ismert.
Az ezt követő években Kázmér Miklós, Szente István, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem doktoranduszai és hallgatói közreműködésével a Vaskapu-barlangból újabb mintákat gyűjtöttünk és dolgoztunk fel. Ezek meggyőztek minket a havasi cickány gyakori jelenlétéről. A vaskapui fauna tehát nemcsak hidegtűrőnek, hanem „alpesinek” volt mondható. Ezt alátámasztotta, hogy olyan más magashegységi fajok, mint például a kőszáli kecske maradványai is előkerültek. Ezek az állatok ma az Alpokban, 2–3000 m tengerszint fölötti magasságban, a zárt fenyőerdők zónája fölött fordulnak elő.
Az Alpok jellegzetes növénye a törpefenyő és állata a zerge (Rax-hegység, Ausztria)
Feltételeztük, hogy egy, a 12 ezer éve bekövetkezett lehűlés hatására a középhegységi magasságú Bükk növényzete a mai magashegységekéhez vált hasonlóvá. A sarkvidéki jégtakaróhoz közelebb fekvő Skandináv-hegységben a hegyvidéki növényzeti övek ma is alacsonyabban helyezkedtek el, mint ma az Alpokban és a Kárpátokban. A vegetációs zónák lejjebb húzódása a Bükk-hegységben az „alpi típusú” fauna bevándorlását vonta maga után. Vörös István előbb említett adatai alátámasztják ezt a feltételezést, hiszen Skandinávia azon területein, ahol a júliusi középhőmérséklet ma 10–15 oC, a tűlevelű erdők zónájának felső határa valóban 500–1000 méter tengerszint feletti magasságban van.
A havasi és az erdei cickány csontmaradványai rendkívüli módon hasonlítanak egymáshoz. Ezért felmerült a gyanú, hogy más, hasonló korú magyarországi lelőhelyek anyagában is lehetnek olyan Sorex alpinus példányok, amelyeket az igen nagy morfológiai hasonlóság alapján a nálunk rendkívül gyakori erdei cickányként (Sorex araneus) határoztak meg. Ez egyszerűen azért történhetett, mert a kutatók nem számítottak a havasi faj megjelenésére.
A havasi (fent) és az erdei cickány (lent) maradványai a Vaskapu-barlangból (az állkapcsok teljes hossza kb. 11 mm)
Hogy ezt tisztázzuk, 14 olyan lelőhely anyagát vizsgáltuk át, amelyeket a szakirodalom a pilisszántói szintbe sorolt. Ezek az ősmaradványok több évtizede lettek beleltározva a Magyar Természettudományi Múzeum és a Magyar Állami Földtani Intézet gyűjteményébe.
A vizsgálatok a következő lelőhelyeket érintették: Balla-barlang, Ballavölgyi-barlang, Bivak-barlang, Diósgyőr-Tapolcai-barlang, Gömböly-Tapolcai-barlang, Jankovich-barlang, Kiskevélyi-barlang, Peskő-barlang, Petényi-barlang, Pilisszántói I. kőfülke, Remete-barlang, Remetehegyi kőfülke, Szelim-barlang, Tarkői kőfülke.
Ezek közül a Balla-barlang, a Bivak-barlang, a Peskő-barlang, a Petényi-barlang és a Pilisszántói-kőfülke anyagában találtunk Sorex maradványokat. Az állkapocsmaradványok részletes átvizsgálása során a Balla-barlang, a Petényi-barlang és a Peskő-barlang mintáiban mutattuk ki nagy gyakorisággal a havasi cickányokat. Így tehát, a vaskapui előfordulással együtt már négy lelőhelyen derítettük ki a faj jelenlétét. Ezek mind a Bükk-hegységben, viszonylag kis területen (átmérője kevesebb, mint 8 km) fordulnak elő.
A Vaskapu-barlang ősmaradványain Sóron András és Virág Attila 2005-ben részletes tafonómiai vizsgálatokat végzett. A tafonómia azt próbálja kideríteni, hogy mi történt az ősmaradványokkal az élőlény pusztulása és a kövületté válás között. A kutatók megállapításai szerint lehetséges, hogy a csontokat a lefolyó csapadékvíz nagyobb területről (a Vaskapu-barlang tágabb környezetéből) hordta össze egy ideiglenes üledékgyűjtőbe. Innen évente egy-két alkalommal (hóolvadás vagy igen intenzív esőzés következtében) áthalmozódva egy patakba kerültek, amely a Vaskapu-barlang közelében található karsztos üregekbe szállította őket. A maradványok idővel egyre mélyebbre jutottak, miközben az elágazó repedések időnként a függőleges sziklafal külső részére vezették az anyag egy részét. Jelenleg is a repedéseken keresztül kerülnek elő minden évben újabb csontmaradványok.
Ebből nyilvánvaló volt, hogy a Vaskapu-barlangban összegyűlt maradványok tágabb területről, nagyobb tengerszint fölött magasságból és több kilométer távolságból kerültek a lelőhelyre. A kérdéses „alpesi élővilág” helyét is ennek megfelelően kellett keresnünk.
Ha a Bükk-hegység magasabb területeinek határát a térképen nagyjából a 850 méteres szintvonalnál húzzuk meg, jól látható, hogy a négy vizsgált lelőhely ettől alacsonyabb területre esik. Legmagasabban a Petényi- és a Peskő-barlang, legalacsonyabban pedig a Vaskapu-barlang helyezkedik el. Bizonyos, hogy a Bükk-fennsíkról lemosódó üledék elsődleges felhalmozódása az előbbiek szintjében lehetett. A tafonómiai megfigyelések bizonyították, hogy a Vaskapu-barlang már a másodlagos felhalmozódás helye volt. Helyzete alapján sajnos nem eldönthető el, hogy milyen akkumuláció történt a Balla-barlangban.
A Bükk-fennsík pereme és a 12 000 éves „alpi típusú” lelőhelyek
Amikor felvetődik a kérdés, hogy pontosan milyen is lehetett ekkor a Bükk-fennsík élővilága, a választ a Kelet-ausztriai Raxban találjuk meg. Ez a mészkőhegység is rendelkezik a környezetéből kiemelkedő fennsíkkal. Valószínűleg itt látható ma olyan övezetesség, mint 12 ezer éve a Bükkben. A hegység magasabb részein havasi rétek, míg lejjebb zárt fenyőerdők fordulnak elő.
Havasi rét a Rax-platón
A fent leírtakból jól látható, hogy a Vaskapu-barlang új felfedezései – az „alpesi” élőhely rekonstrukciója szempontjából – fabatkát sem értek volna a múzeumokban porosodó, de mindig újra vizsgálható régi anyagok nélkül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
