Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság olyan feladattal bízta meg múzeumunk Bogárgyűjteményét, melynek végrehajtásához más gyűjtemények munkatársait is be kellett vonni. Két résztvevő (Szőke Viktória és Merkl Ottó) más szemmel, külön írásban számol be ugyanazokról az élményekről.

Írta: Merkl Ottó

Megegyeztek s egymás tenyerébe csaptak a Duna-Ipoly Nemzeti Park és a Magyar Természettudományi Múzeum emberei. A feladat világos: június elejétől legalább 100 szaproxilofág (holtfához kötődő) bogárfaj legalább 3500 georeferált adatát kell rögzíteni az év hátralevő részében, a Börzsöny minél nagyobb területéről.

Riasztónak tűntek a számok. Főleg azért, mert a középhegységi bogárfauna ilyenkor már lejtmenetben van: néhány nagytestű faj csúcsidőszaka még ezután következik, de a kisebb bogarak derékhadának napjai meg vannak számlálva. Augusztustól holtszezon. És különben is: a bogarak nem növények vagy nappali lepkék, amelyekről azonnal megmondható, hogy ott vannak-e vagy sem, és nem madarak, amelyeknek elég a hangját hallani. Nem, a bogarak elbújnak, meg kell értük dolgozni; balta, véső, háló, kopogtatóernyő, és így sem biztos az eredmény.

Mit lehet akkor tenni? A helyi viszonyokat jól ismerő nemzeti parkosok mondták, hogy a 2014. decemberi iszonyú jégtörés miatt az ütemezés szerint kitermelt fánál sokkal többet kellett kihordani az erdőből, így az utak mente mindenütt tele van farakásokkal. Ez biztatóan hangzott: megyünk, amerre járható az út, végignézzük a farakásokat, a virágokat, ahol holtfát látunk, megbontjuk, ha vannak rajta gombák, azt is megvizsgáljuk, hálózunk, kopogtatunk, és ami kúszik, mászik, repül, vagy maradványa, járata, kirepülőnyílása van, mind-mind rögzítjük.

 Égeres a bernecebaráti Nagy-völgyben
(fotó: Merkl Ottó)

Igen, de ez csak akkor kivitelezhető, ha van ember, aki a helyszínen azonosítani tudja a fajokat, és azonnal eldönti, hogy holtfához kötődőek-e vagy sem. Erre a múzeumból ketten vagyunk alkalmasak: Tamás és én. Tamás június elején Libanon szent cédrusai között vadászta a bogarakat; maradtam magam. Nyilvánvaló persze, hogy több szem/kéz többet lát/ fog, másokat is érdemes vinnem hát. Sejtettem, hogy eleinte kisebb fajokat látunk, de majd júliusban beindulnak azok. Akkor majd sokkal több adatunk lesz.

Csapatmunka

Az első úton Aranka, Viki és Gergő jött velem. Aranka évtizedek óta jár velünk erdőt-mezőt, munkabírása közismert, terepjárót más inkább ne vezessen, és sok bogarat fel is ismer a korábbi utak vagy a gyűjtemény alapján. Terepmunkáját kissé hátráltatja, hogy eléggé (nagyon) ofiofób: az a típus, aki álmodik is kígyókkal, rosszakat. Márpedig kígyó (erdei sikló) bőségesen akadt a farakások körül, és hát leginkább ki találja meg őket? Persze, hogy a kígyófóbiás. Vikit, a herpetológiai gyűjtemény munkatársát a szilágysági gyűjtőutunkon ismertük meg, minden érdekli, mindent megtanul (a főnöke, Judit azzal a feltétellel engedte el velünk, hogy nem csábítjuk át a Bogárgyűjteménybe – nehéz szívvel megígértük). Gergő hétpróbás terepi lepkész.

Fent kezdtük, északon: Bernecebarátitól indulva átvágtunk kelet felé Nagyorosziig. A falutól nem messze ott is voltak az első nagy farakások. Azonnal kikristályosodott, hogy mi a hatékony módszer. Amint meglátjuk az állatot, nyomom a gps-t, mondom a számot, és Arankának diktálom a látott fajokat. Kiabálva, mert ő a többiekkel együtt szétrajzik; aki talál valamit, odahív, vagy odahozza hozzám, és pedig határozok, döntök, mondom a nevet. Társaim percek alatt megtanulták a feltűnőbb, ismétlődő cincéreket, díszbogarakat, szúfarkasokat, és már nem is kellett odahozniuk őket. Elhagyva a farakásokat az égeres patakvölgyben a turbolya ernyős virágzatain az első virágcincérekkel és virágbogarakkal ismerkedhettünk. Az első nap végén 120 adatunk volt, és a második út végére már meg is haladtuk a 100 fajt.

A farakások halálos csapdák, hiszen az ottani rönkökre petét rakó bogarak utódai megsemmisülnek a fa feldolgozásakor. Ezért is előírás, hogy fákat télen kell kitermelni, és márciusig el kell szállítani az erdőből
(fotó: Merkl Ottó)

Aprólékos munkára nem volt mód, de nem is ez volt a cél. Rohanásról nem beszélhetünk, de azért tempósan haladtunk minden nap: megállás, keresés, adatfelvétel, indulás tovább. Filmszerűen pergett előttünk a sok bogár képe – mert hiába a múló szezon, sok szép és érdekes bogarat láttunk. Latin neveket diktáltam, ezeket tanulták meg a többiek is; a tarkacsápú karcsúcincér (Rutpela maculata) vagy a rajzos virágcincér (Pachytodes erraticus) hosszú magyar nevével senki sem bajlódott; csak a "Rutpela!" "Pachytodes!"kiáltások hallatszottak, vagy legfeljebb a "kishős" – mármint a kis hőscincér (Cerambyx scopolii). Örültem, hogy a talált fajok 99 százalékát helyből felismerem, nem volt hiába az előző 40 évnyi erdőjárás. Alig pár apróságot kellett csak hazahozni azért, hogy mikroszkóp alatt azonosítsam, vagy amatőr bogarászok segítségét kérjem.

Azt sajnos észrevettem, hogy sokkal türelmetlenebb vagyok a fiatalabb kollégáimnál. Sokszor egy perc után már sürgölődtem: gyerünk, itt már nem lesz más. Aranka nem mindig engedelmeskedett, tovább vizslatta vagy kérgezte a halott törzseket, és bizony gyakran jó pár további adatra tettünk így szert. De a többiek is módszeresebben keresgéltek, miközben én öles léptekkel, futó pillantásokat vetve végeztem egy-egy farakással.

Az első csemegék

A legtöbb talált bogár nem éppen ritkaság a honi erdőkben (közdög, na), de azért elhangzott néha a hűha. Zoli (volt bogárgyűjteményi kollégánk) egyszer egy kerekded, alig 1 milliméteres apróságot mutatott. Hasonlót se láttam soha. Otthon megnéztem mikroszkóppal, és akkor beugrott: ez a kétalakú púposszú (Xyleborus dispar) hímje. A nőstény púposszú hengeres jószág, a fara ferdén lecsapott; a járat, amelyet maga rág, alig tágabb, mint a saját testének átmérője. A hímnek ilyen körülmények között kell a párját meghágnia. Kerek és lapos teste pont olyan alakú és méretű, hogy kitölti a nőstény ferde testvége és a járat fala közötti teret. A hím nem táplálkozik, és sohasem hagyja el a járat börtönét, melyben világra jött; nem csoda, hogy ritkán kerül szem elé. Aranka pedig egy ígéretesnek éppen nem nevezhető pudvás juhartörzset aprított a bicskájával, amikor kipenderített két, fekete alapon sárga foltos, idegesen rohangáló bogarat. Déli komorka (Dircaea australis), sohasem láttam még elevenen, de mások se sokan.

De azok még nem voltak sehol.

Déli komorka (Dircaea australis)
(fotó: Németh Tamás)

Elindulni három nővel*

Egyik nap később indultunk, elhatározván, hogy az estét is a hegyek között töltjük. Megkaptuk a terepjárót, mehettünk hát úttalanabb utakon is. Aranka, Petra és Viki tartott velem. Petra először vett részt a bogarászásban, nagy lelkesedéssel és hálával a dicsérő szóért. Miközben felkapaszkodtunk vagy 800 méterre, a Csóványos aljában lévő magashegyi bükkösbe, megálltunk egy nagy farakásnál, ahol Petra leemelt egy tarka cincért (Aegomorphus clavipes). Nagyon örült neki, hiszen először találkoztunk ezzel a rajzolatos jószággal. Ugyanő találta meg az első kétszínű tövisnyakúbogarat (Isorhipis melasoides). Hatalmas tölgyeket láttunk az egyik oldalban, a szedren átverekedve Arankával felmásztunk közéjük; nagy volt a forróság, de hol volt ez még a júliusi pokoltól… Márványos virágbogár (Protaetia marmorata) repkedett a törzsekből kifolyt erjedő nedv körül. Azután Királyrétről felkanyarogtunk a hegyekbe Diósjenő felé. Péntek délután, kiránduló egy se, a láncfűrészek hallgatnak, a favágók a fűrészport öblítik le sörrel a faluban, járművek se zavarnak az utakon. Csend van, a nap alacsonyan süt be a fák közé, a bogarak pedig az estéhez készülődnek.

* In memoriam Bächer Iván (1957–2013)

Tarka cincér (Aegomorphus clavipes)
(forrás: www.barry.fotopage.ru)

Letettük az autót, betértünk az útról a fák közé, és mesebeli erdőre bukkantunk. Egy keskeny gerincen futott az ösvény, ritkásan álló tölgyek szegélyezték; messzire ellátunk felettük, a távolban a bogarászok kincsesládájának, a Naszálynak kettős domborulata sejlett. A fák idősek voltak, de a meredek oldal sekély talaján, a sanyargató nap, a szél és hó miatt visszamaradtak a növésben, ágaik girbe-gurbák, törzsük sérült. Szinte mindegyiken ott várta egy-egy nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), hogy lemenjen a nap, és hosszú végtagjait szétdobálva felrepülhessen párt keresni. A szarvasbogarak (Lucanus cervus) már a lombkoronában keringtek, vagy a hőscincérekkel néztek farkasszemet a törzseken. Elégedetten jegyeztük fel őket, hiszen mindkettő Natura 2000-es faj, s bár minden szaproxilofág faj ugyanannyit ér a programban, ezek azért elsők az egyenlők között.

 Letörpült kocsánytalan tölgyek kedvezőtlen élőhelyen
(fotó: Merkl Ottó)

Aztán sűrűsödni kezdett a homály a fák közt, a távolban Szendehely fényei hunyorogtak, mi pedig helyet kerestünk az éjszakai lámpázáshoz. Egy nagy leirtott oldal megfelelőnek látszott, hiszen onnan a higanygőzlámpa fénye messzire világíthat. Felállítottuk az oszlopokat, kifeszítettük a lepedőt, beindítottam a generátort – aki rovarász, tudja, hogy a néma erdőben halkan felzúgó motor a megnyugvás hangja: megérkeztünk, megvan a hely, leülünk, pár percet várunk, és nem győzzük szedegetni a fényre repülő jobbnál jobb fajokat.

Sajnos, győztük. Nem tudom, mi lehetett a gond, hiszen meleg volt, szélcsend, újhold, nagy tér a fénynek le a völgyig – bogár mégis alig. Egy-két narancssárga alkonybogár (Pseudocistela ceramboides) láttán alig tudtam leplezni az ásítást. Petra és Viki viszont először vett részt éjszakai lámpázáson, és érdeklődéssel vizsgálták a fényre szálló lepkéket és fürkészdarazsakat. Ráadásul fél 10 felé a nagy szentjánosbogarak (Lampyris noctiluca) is megindultak; Viki még soha sem látta a sötétben imbolygó apró kísérteteket. Lógó orral már éppen a felszerelés bontásához készültünk, amikor némán megjelent a lepedőn egy jókora laposorrú ormányos (Gasterocercus depressirostris). Védett faj, felírtuk, de az éjszakai cincérek tobzódásának hiányzó látványát nem pótolta. A rázós földúton lekanyarogtunk a civilizációba, közben erdei békák ugrándoztak a reflektor fényében.

Hangulatos, eredményes nap volt. De azok még mindig sehol.

Komor fellegek

Nem mindegyik nap telt ilyen jó hangulatban. Elhatároztuk egyszer (Aranka, Viki és én), hogy felmegyünk olyan magasra, ameddig az autó bírja, azután gyalog felmászunk a Csóványosra. Jól indult: többet is találtunk a védett tülkös szarvasbogárból (Sinodendron cylindricum). Viki bevallotta, hogy a lába nagyon nem bírja a lejtmenetet, de ennek kipróbálására nem került sor, mert rettenetesen eláztunk. És aznap még egyszer. A Börzsöny központi része összehasonlíthatatlanul több csapadékot kap, mint a peremi részei; most is ez történt, miután csöpögő ruházattal leereszkedtünk, kiderült, hogy Szokolyán és a Vasfazék-völgyben esőnek nyoma sem volt. A nagyobb baj, hogy ilyen időben a bogarászat szinte eredménytelen.

A sarjaztatásos művelésű erdőben a korábbi  tuskók – melyekből az új törzs kinőtt – gyakran kikorhadnak. Az ilyen talajhoz közeli odvakban igen speciális bogárfauna él
(fotó: Merkl Ottó)

Az egyik napon úgy döntöttünk (Aranka, Petra, Viki és én), hogy nem autózva gyűjtünk, hanem gyalogolunk egy nagyot. Kinéztem egy nagy kört a diósjenői Mázsaháztól a Foltán-keresztig és egy másik úton vissza. Vagy 10 kilométer, sorjáznak majd a kidőlt fák, sok bogárral. Jó lesz.

Nem lett jó. Eleinte még csak akadt pár idősebb fa – Viki nagy örömére egy szalamandra is lapult egy fatörzs alatt –, de aztán csak fiatal, egyhangú bükkösök, alig karvastagságú törzsekkel; az erdő teljesen kitakarítva, se álló, se fekvő holtfa. Mindegy, ne forduljunk vissza, majd biztosan jobb lesz. Hát nem. A bükköst még érdektelenebb, bogármentes vörösfenyő-ültetvények váltották fel. Nem baj, ne forduljunk vissza, majd biztosan stb. Így jártuk végig a 10 kilométert, melyben igen meredek szakaszok is voltak, és vádló, néma tekintetek, mert hát ki is a hibás a kudarcért? Végül összejött itt is százegynéhány adat, de nem erre számítottam.

Elcsigázva értünk vissza a Mázsaháznál lévő autóhoz. Mielőtt hazaindultunk volna, azért megnéztük a bükkfarakásokat.

És végre ott voltak azok. A legendás, várva várt, hamvaskék, fekete foltos lovagok, hosszú, ívelt csápjukkal peckesen jártak fel-alá a kékesszürke kérgen; asszonyaik pedig a vágástükrökön kerestek peterakásra alkalmas helyeket. Havasi cincérek. Rosalia alpina.

Szinte robbanásszerűen jelentek meg. E naptól kezdve egészen július közepéig, amikorra az összes farakást elszállították a Börzsönyből, mindenütt találkoztunk velük, valahányszor bükkösökbe tértünk.

A sötét ló

Egyszer a nappal is félhomályos Deszkametsző-völgyön át igyekeztünk Kóspallagról Királyrét felé. Lassan kanyarogtunk az úton, amikor ijesztő látvány tárult elénk. Hatalmas, felajzott, fekete fríz ló közeledett; csődör volt, ennek kézzelfogható jelével (bár a fene akar ilyesmit kézzel fogni). Két kétségbeesetten pónikancát kergetett maga előtt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy magáévá teszi őket. A szerencsétlen kis lovak nyüszítve menekültek, de a sátán fejjel-lábbal minduntalan a földre teperte őket. Akkora patái voltak, mint egy-egy fazék, ha belerúg az autómba, átszakítja a karosszériát.

Szerencsére erre nem került sor, a szörnyeteg őrjöngve elviharzott mellettünk, mi pedig padlógázzal eliszkoltunk. Még találkoztunk a Királyrét felől lihegve futó köpcös lovásszal, aki nyilván elkapta az elbitangolt jószágot, mert néhány nap múlva láttuk, hogy egykedvűen álldogál a királyréti elhagyott fatelepen (nem a lovász, a ló).

Szívesen látott vendégek

Klári és Emese. Nem az Állattár munkatársai, a főigazgatóság holdudvarában dolgoznak, de a természet nem idegen tőlük; kalandjaink hallatán mondták, hogy szívesen eljönnének az egyik nap. Tartottam ettől az úttól. Mi van, ha nem elég érdekes a fogás? Nincs elég sikerélmény? És ha elfáradnak, vagy megunják? Próbáltam felkészíteni őket arra, hogy délután 2 tájban sokan holtpontra jutnak, amin nehéz átlendülni. Nem riasztottam el őket. Gergő is velünk tartott.

A farakások csalogatják a holtfához kötődő bogarakat. Felmerül a kérdés: lehet, hogy olyan fajokat is fogunk így, amelyek nem is élnek az adott helyen? A válasz: nem. A szaproxilofág bogarak ugyanis többek között azért vannak veszélyben, mert nagyon rossz a diszperziós képességük, magyarán: alig pár száz métert képesek repülni. Ha elfogy a holtfa a közelükben, az lokális kihalásukhoz vezethet
(fotó: Merkl Ottó)

Már egy hónap eltelt a Bernecebaráti és Nagyoroszi közötti bogarászat óta, gondoltam, jól beváltak az ottani helyszínek, tegyük meg az utat az ellenkező irányban. Behajtottunk az erdei útra, és az első megállásnál máris elrepült felettünk egy havasi cincér. Jó kezdés, már nem lehet baj. Teljes pompájában virágzott a földibodza, hemzsegtek rajtuk a virágbogarak, köztük a hegyi virágbogár (Gnorimus nobilis) – ennyit sohasem láttam még belőle. A két kolléganő pillanatok alatt megismerkedett a Rutpelá-val, a feketevégű karcsúcincérrel (Stenurella melanura), vagyis a melanurá-val, a kishőssel és a többiekkel.

Tettük a dolgunkat, amikor egyszer csak sárga mentőautó bukkant fel a fák közt a keskeny úton, Nagyoroszi felől. Odamentem, mit segíthetek? Kirándulók hívták őket, mert az egyiküket a Drégelyvárnál megmarta egy nagy sárga hasú kígyó. Na, mondom, ez ostobaság, itt semmilyen mérgeskígyó nem él, nyilván egy vehemens erdei sikló kapott oda. Persze, persze, mondták egykedvűen a sokat próbált mentősök, de hát az ijedtség… nekik akkor is menniük kell. Jól van, kövessenek, van nálam térkép, keresünk egy utat, amin felevickélhetnek a várhoz. A többieket otthagytam, mindjárt jövök vissza.

Nem találtunk mentővel járható utat. Álltunk az erdő szélén, a mentősök tanácstalanságukban szirénáztak, hátha a pórul jártak meghallják; telefonálni térerő híján reménytelen volt. Akkor az egyikük bizalmasan közelebb lépett hozzám.

– Maga zoológus? – kérdezte palócos ízzel.

– Olyasféle – vallottam be.

– Akkor mondja meg, de őszintén – még közelebb hajolt, tekintetében aggodalom –, szóval… hogy medve, az van-e itt? (Akkoriban járta be a médiát az Aggteleknél átkóborolt szlovákiai medve, nagy riadalmat és sok fontoskodást kiváltva a környékbeli falvakban.)

Megnyugtattam őket, hogy efféle fenevadak itt (most legalábbis) nincsenek, és mivel hasznomat már nem vehették, visszagurultam a társaimhoz. Közben Emese egy vörhenyes virágcincérrel (Paracorymbia fulva) örvendeztetett meg; nem éppen a hegyvidéki erdőkbe való állat, de hát mégis csak ott volt. Hamarosan felbukkant a visszafelé tartó mentő; kérdeztem, mi a helyzet – a páciens úgy döntött, hogy mégsem hal bele a kígyómarásba, és a saját lábán leballagott a drégelypalánki vasútállomáshoz.

Kékpettyes törékenygyík (Anguis colchica) női kézben
(fotó: Merkl Ottó)

Erdei sikló (Zamenis longissimus) férfikézben
(fotó: Merkl Ottó)

Folytattuk utunkat, sok jó farakást találtunk, és mindenütt ott parádéztak a Rosaliá-k. Ha megálltunk és szétszaladtunk, többnyire Gergő hangja harsant fel először: havasi! De mindannyian találtunk belőlük, elégedetten láttam, hogy a két kolléganő ámulva gyönyörködik bennük. Emese kettőkor szólt: na, most kéne elfáradva és unottan a mélyponton lennünk! Persze szó sem volt erről. Bernecebarátiban kávéztunk egyet a kocsmában (a vidéki Magyarország nevetséges kávéáraival nem tudok betelni), majd a Kemence-patak völgyében, Diósjenőre visszaautózva még sok újabb bükkfarakást néztünk meg.

Mindenki fogott olyasmit, amit először ő talált, vagy csak ő. Gergő a nyurga cincért (Strangalia attenuata) emelte le egy virágról, Emese egy bronzszínű kitűzőre hasonlító bükkös-díszbogárral (Dicerca berolinensis) szaladt felém, Klári pedig egy szépséges, hamvasszürke alapon fekete mintás pettyes szilcincért (Saperda punctata) csípett el egy bükkfarönkön – erre a fajra sem számítottam.

Balra: nyurga cincér (Strangalia attenuata)
Jobbra fent: pettyes szilcincér (Saperda punctata)
Jobbra lent: bükkös-díszbogár (Dicerca berolinensis)
(fotó: J. Peters, http://insektenfotos.de/infos/lepturinae.htm; M. Hoskovec, www.cerambyx.uochb.cz; Németh Tamás)

Tanulságok

Régóta bogarászom, de azért bőven szert tettem új ismeretekre. Nagyon feltűnő volt, hogy néhány nap is mennyit számít az egyes fajok rajzását illetően. Legelső utunkon a farakások leggyakoribb cincére a bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus) volt: a tigrismintás bogarak minden tölgyfarakáson ott szaladgáltak, akár tucatjával is. A második utunkon, mindössze két nap múlva, már csak kettőt találtunk, és utána másfél hónap alatt csak egyet. A virágok egymást váltották: június elején minden hegyoldalon ott világított a sátoros margitvirág; a szeder még bimbós volt, majd júliusra már el is virágzott; viszont akkor indult be a földi bodza.

Június elején még 7–8 virágcincérfaj sürgölődött a növényeken; július közepén már csak a Rutpela, a melanura meg a Pachytodes hírmondóit láthattuk; viszont, ahogy megjósoltam, a telepített fenyvesek körül akkor bukkant fel a vörös virágcincér (Stictoleptura rubra) – először egy fakósárga hímet fogtam én, majd Aranka egy nagy, téglavörös nőstényt.

 Vörös virágcincér, hím és nőstény (Stictoleptura rubra)
(forrás: http://www.colpolon.biol.uni.wroc.pl/stictoleptura%20rubra.htm)

Délelőtt a farakásokon és a virágokon is nagy volt a sürgölődés, aztán a déli hőség után, délutánra nagyon megcsappantak a bogarak (pedig a legtöbb bogarász délben ér ki az erdőbe). A földi bodzát ellepték az aranyos virágbogarak (Cetonia aurata); délelőtt a napsütötte virágtányérokon legeltek, délután mind átvonultak az árnyékba. A havasi cincérek 10 óra táján, az agylágyító meleggel kezdtek aktivizálódni, de délután a farakások árnyékos felére húzódtak. Röpködő nagy hőscincéreket és szarvasbogarakat pedig késő délutánnál előbb kár is keresni.

Új erők

Közben hazaérkezett Tamás, most már két bogarásszal lehetett számolni; két csapatra osztódtunk – Viki és Tamás, Aranka és én –, ami megduplázta az egy kiszálláson összegyűjthető adatok számát. Megterveztünk egy-egy útvonalat, végigjártuk, és a végén találkoztunk. Az első pillanattól kezdve – kár tagadni – vetélkedés folyt: ki szed össze több rekordot? Hát bizony, Tamásék szinte mindig alaposan lealáztak bennünket. Meg kellett vizsgálnom az okokat.

Be kellett látnom, hogy túl sok időt töltöttünk olyan fáknál, amelyekről tudható volt, hogy nem sok jóval kecsegtetnek. A lecsupaszított hegyoldalon álló hatalmas, taplós bükkfacsonk csábítóan néz ki, de nyárra már úgy kiszárad és átforrósodik, hogy gyakorlatilag steril. Volt, hogy 20 percet is eltöltöttünk ezeknél, minden eredmény nélkül. Néha persze akadt egy s más, főleg ha a törzs töve még nedves és gombás egy kicsit, de mégsem biztos, hogy megéri az időt. Tamás az ilyeneket egyáltalán nem méltatta figyelemre. A Csóványos csúcsa alatt szinte semmi más nincs, csak magas kőrises; Tamás ezen megállás nélkül rohant át, mi viszont hámozgattuk az elhalt törzseket, pedig tudtuk, hogy a kőris faunája nagyon szegényes a tölgyhöz és a bükkhöz képest. De hát azért mégis csak megtaláltuk a skarlátbogár (Cucujus cinnaberinus) és a kis bíborbogár (Schizotus pectinicornis) lárváit – nem lehet elég okos az ember.

 A skarlátbogár (Cucujus cinnaberinus) lárvái olyan elhalt kéreg alatt élnek, amely még nem tört darabokra, és közepes erővel már lefejthető
(fotó: Németh Tamás)

Tamáson látszott, hogy nagyon sokat gyűjtött már odvakból. Belekotort egy nagy bükkfaodúba, és a fatörmelékkel kevert pókhálótömegből pillanatok alatt kiszedegette öt-hat faj maradványait; a lárvajáratokat és a kirepülőnyílásokat is jobban ismerte. Persze, hogy gyorsabban szaporodtak az adatai.

Utolsó nyári utunkat boroscsapdák kiszedésével zártuk a nagymarosi Rigó-hegyen. A boroscsapda a lombkoronában 4–5 méter magasan felfüggesztett műanyagpalack, benne vörösborral, a palack oldalán kivágott ablakkal, melyen át a cincérek és virágbogarak bejutnak a borhoz.

Viki arcán látszott, hogy ezt azért nem gondolta volna… Egy hosszú horgászbottal leügyeskedtük a palackokat, és megvizsgáltuk a tartalmukat. Háromheti erjedés és rothadás után el lehet képzelni, mi várt ránk. Az egyik palackban egy pele lelte halálát és indult oszlásnak – nem fokozta a borral kevert légy-, darázs- és bogártömeg élvezeti értékét. Azért sikerült kimentenünk néhány értékes szaproxilofág fajt, például a nem ritka, de nehezen elkapható pompás virágbogarat (Protaetia speciosissima) és az annál ritkább nyolcpettyes virágbogarat (Gnorimus variabilis).

Nyolcpettyes virágbogár (Gnorimus variabilis)
(fotó: Németh Tamás)

Július közepén abbahagytuk az erdőjárást. A farakásokat felszámolták, a maradék virágokon már alig legelészett egy-két közönséges faj, a gombák kiszáradva. Az elvárt adatmennyiség kétharmadát teljesítettük, melyhez Győző és Gyuri tőlünk független boroscsapdás anyagai is hozzájárultak. Várt ránk a nyári szabadság, aztán ősszel újrakezdjük. A halott szarvasbogarak és hőscincérek ott hevernek a tölgyfák tövében; amíg az októberben lehulló lomb szemfedő módjára el nem tünteti őket, értékes adatként rögzíthetők. Télen nem lesz olyan haladós a munka – a nappalok is rövidek –, de a bábjukból kikelő, telelésre vonult fajokat azért meg lehet találni. Meglátjuk.

Ugyanez másképp:

Ugyanaz másképp - Börzsönyi bogárfutta