Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Írta: Szőke Viktória

A kecsege, amelyet a Magyar Haltani Társaság – közönségszavazás útján – 2015-ben az év halának választott, hazai vizeink egyik legérdekesebb küllemű állata.

(forrás: http://danube-sturgeons.org/danube-sturgeons/species/sterlet-chiga/)

 A kecsege (Acipenser ruthenus) a sugarasúszójú halak osztályába (Actinopterygii), a tokalakúak rendjébe (Acipenseriformes), a tokfélék családjába (Acipenseridae) tartozik. A tokfélék a jura időszakban, nagyjából 200 millió évvel ezelőtt jelentek meg, ezzel a sugarasúszójú halak legősibb képviselői közé tartoznak. A családba jelenleg 4 genusz (Acipenser, Huso, Pseudoscaphirhynchus, Scaphirhynchus) fajait sorolják.

A sugarasúszójú halak evolúciója
(forrás: http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b0/Evolution_of_ray-finned_fish.png)

A család 25 ma élő fajának közös jellemzője, hogy belső vázukban a porcos elemek vannak túlsúlyban, és testüket kívülről zománccal bevont csontlemezek, ún. vértek védik. A vértek között apró bőrcsontok is elfordulnak. Orruk megnyúlt, szájuk a fej alsó oldalán helyezkedik el, és négy bajuszszál övezi. Farokúszójuk a cápákéhoz hasonlóan részaránytalan (heterocerk), vagyis az úszó alsó és felső lebenye eltérő méretű és alakú. A ma élő fajok kizárólag az északi féltekén fordulnak elő. Különleges életmódbeli sajátságuk, hogy életük nagy részét tengerekben töltik, de szaporodásuk édesvízhez kötött, ezért jellemzően folyókba vándorolnak fel ívni. Ezt a viselkedésformát anadrom vándorlásnak nevezzük (szemben a katadrom vándorlással, amikor a jellemzően édesvízi halak a tengereket keresik fel ívni – ilyen például az angolna). A tokfélék családjának több tagja, köztük a kecsege, másodlagosan teljesen édesvízi életmódra tért át, de vándorló természetét így is megtartotta.

Tokfélék ábrái Friedrich Strack (1818) könyvében: 1 = közönséges tok, 2 = kecsege, 3 = viza
(forrás: https://viuspace.viu.ca/bitstream/handle/10613/1742/NaturgeschichteBildernV4PlVIII-393hr.jpg?sequence=1)

A kecses és áramvonalas testű kecsegét megérdemelten nevezhetjük őshonos halfajaink közül a legesztétikusabbnak. Rokonaihoz hasonlóan feje megnyúlt, orra elvékonyodó és kissé felfelé hajló, de alakja fajon belül változatos. Emiatt megkülönböztetik hosszabb és hegyesebb orrú, valamint tompaorrú változatát. Négy bajuszszála rojtozott. Öt vértsor húzódik végig a testén: egy háti (12–17 vért), két oldalsó (57–71 vért) és két hasi (12–18 vért). Színe sötét barnásszürke, zöldessárga árnyalattal, amitől a világosszürke vértek jól elütnek. Hasa sárgásfehér, a hasúszói és a farokalatti úszója enyhén vöröses. Úszóit fehéres sáv szegélyezi. Két további színváltozata létezik, egy teljesen fehér, valamint egy rózsaszínes-sárga. Testhossza elérheti a 100-125 centimétert, testtömege különleges esetben a 15–16 kilogrammot. Élettartama 20–25 év, ezzel az Acipenser genuszon belül a legrövidebb életű faj.

Fiatal kecsege
(forrás: http://www.hlasek.com/foto/acipenser_ruthenus_hf5946.jpg)

Kecsegeportré
(forrás: http://www.schoepfung.eu/fileadmin/win/sc/dateien/5/wasser/sterlet_kopf.jpg)

A kecsege folyami hal, a nagyobb folyók síkvidéki tájékán fordul elő. A folyómeder mélyebb részein érzi jól magát, itt kisebb rajokba csoportosulnak az egyedek, amelyek nagyobb rajokat csak telelés és ívás idején alkotnak. Tavasszal a folyók felsőbb szakaszára vonulnak ívni. A vándorlás során megtett út hossza nem haladja meg a 200 kilométert. A kecsege 4–6 éves korában válik ivaréretté. A szaporodási időszak április végétől június elejéig tart, mialatt a nőstények 4–100 ezer ikrát raknak le.

A szaporodást követően a halak visszatérnek mérsékelt vízáramlású élőhelyükre, ahol a táplálékkínálat is gazdagabb. A kecsege táplálékát elsősorban a vízfenéken és annak közelében élő rovarlárvák alkotják – főként árvaszúnyogok, tegzesek, kérészek, álkérészek, púposszúnyogok lárvái. Kedvenc csemegéje a tiszavirág (Palingenia longicauda) lárvája, amelyet orrával túr ki a partfalból. Fogyaszt továbbá kisebb puhatestűeket, gyűrűsférgeket és egyéb vízi gerincteleneket, pl. apró rákokat. Csak a nagyobb egyedek étlapján szerepelnek kisebb halak. Érdekes megfigyelés, hogy a kérészek és álkérészek tömeges rajzásakor a kecsegék a vízből kiugrálva röptükben kapják el a rovarokat.

A kecsege euro-szibériai elterjedésű, a Kárpát-medence nagyobb folyóiban honos. Egykor elterjedt volt a Duna-deltától a Felső-Dunáig, és a Duna legtöbb mellékfolyóját is benépesítette. Előfordulása napjainkra számottevően beszűkült. A Duna német és osztrák szakaszán már kis híján kipusztult, és a folyó középső és alsó szakaszán is egyre kisebb populációi vannak jelen.

A kecsegeállomány nagyságára – célirányos felmérések hiányában jelenleg is – a halászok és horgászok fogási adatai alapján lehet következtetni. Az 1950-es és ’60-as években magyarországi fogása nagyon visszaesett. Az 1970-es években – valószínűleg a vízminőség javulásának és a mesterséges telepítések megkezdődésének köszönhetően – némi állománynövekedés volt tapasztalható. Míg 1958 és 1981 közt nagyjából 22,5 tonna volt az átlagos éves kecsegefogás a Duna magyar szakaszán, napjainkra ez 5–10 tonnára csökkent.

Jelenleg Magyarországon a Duna, a Dráva és a Tisza teljes hazai szakaszán, a Rába és az Ipoly alsó szakaszán, valamint a Mosoni-Dunában, a Murában, a Szamosban, a Bodrogban, a Berettyóban, a Marosban, a Hármas-, a Kettős- és a Sebes-Körösben is előfordul.

A kecsege hazai elterjedése
(forrás: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/magyarorszag-halfaunaja/ch05s08.html)

A tokfélék egykor jelentős szerepet játszottak a Duna-menti népesség életében, ugyanis a csapatosan vándorló, ezáltal könnyen halászható, nagyméretű halak remek táplálékforrást jelentettek. A kecsege halászatához kerítőhálót, ún. kecsegehálót használtak, amely sajátos kialakításával kihasználta a faj „furakodó” természetét, és így ejtette csapdába a halat. A háló működési elvét Herman Ottó 1887-es leírásában így ismerteti:

A kecsege, háló közé kerülve, menekülni iparkodik s nekirohan orrával az inléhésnek, mely enged s evvel arra készti a halat, hogy még jobban furakodjék. Az inléhés, finomságánál fogva, mindinkább enged s természetesen kitolúl a tükörháló nagy szemén is, ekképen az inléhésből valóságos zacskót készít. Mihelyt a kecsege annyira kitolta az inléhést, hogy hónaljszárnya a zacskóban van: el van fogva, mert a szárnya belékerül a zacskóba s ott, mint valami szigonynak a szakája, a szemekbe bonyolódik, belehorgolódik.

A tokhalászat virágkora a Duna magyarországi szakaszán a 11–15. századra tehető, de a hazai állomány a túlhalászás eredményeként a 16. századtól csökkenni kezdett. A 19. században már csak alkalmilag fogtak tokféléket, majd az 1972-ben és 1984-ben megépült vaskapui vízlépcsők a megmaradt populációikra végzetes csapást mértek. Az erőművek miatt a Fekete-tenger felől érkező vándorok már nem tudtak felúszni a Duna középső szakaszára. Így a kecsege rokonai közül a korábban hazánkban előforduló viza (Huso huso) és a sőregtok (Acipenser stellatus) nálunk kipusztultnak tekinthető, a simatok (Acipenser nudiventris) és a vágótok (Acipenser gueldenstaedti) nem vándorló formája pedig csak nagyon szórványosan fordul elő. A 20. század második felére halászható tokféleként csak a kecsege maradt meg, melyet még 1888-ban Herman Ottó a „gazdasági tekintetben fontosabb halaink” közé sorolt, és az „igen becses s aránylag még gyakori…” jellemzéssel illetett.

Mára azonban a duzzasztott folyószakaszokról eltűnt, és máshol is vészesen megfogyatkozott az egyedszáma, ezért 2014-ben kikerült a fogható halfajok névsorából (a halgazdálkodás és a halvédelem egyes szabályainak megállapításáról szóló 133/2013. VM rendelet alapján). Magyarországon a kecsege jelenleg nem áll természetvédelmi oltalom alatt, bár szerepel a Természetvédelmi Világszövetség nemzetközi vörös listáján, mint veszélyeztetett faj (IUCN Red List, Vulnerable), illetve a Washingtoni Egyezmény II. (CITES II.), továbbá az Élőhelyvédelmi Irányelv V. függelékében is.

A magyarországi kecsegeállományra a legfőbb veszélyt a folyószabályozások, duzzasztások miatt megváltozott ökológiai viszonyok és a vízszennyezés jelentik. Az aljzatról táplálkozó kecsege pl. fokozottan kitett a nehézfémszennyezésnek, mivel közvetlenül érintkezik az üledékkel, illetve a táplálékát alkotó élőlények a mederfenék lakói, amelyek szennyezés hatására elpusztulnak, így a hal számára elérhető táplálék mennyisége csökken. A táplálékkal felvett nehézfémek pedig a kecsege szervezetében felhalmozódhatnak. A tokfélék védelmére irányuló törekvések ezek alapján leginkább a folyami élőhelyek védelmére, a vándorlási útvonalak biztosítására, illetve helyreállítására, az orvhalászat visszaszorítására és a visszatelepítéssel történő egyedszám-utánpótlásra összpontosítanak.

Kétrészes cikksorozatunk második fejezetében Németh Tamás kollégám ír arról, hogy mekkora élmény ezzel a mesés hallal találkozni hazai vizeken. Kattints ide!

Kiegészítésként pedig két nemzetközi program, amelyek a tokfélék védelmét célozzák:

STURGEON 2020

http://www.dstf.eu

http://www.icpdr.org/main/sturgeon-2020-program

Life + project

http://danube-sturgeons.org/

Felhasznált források:

Berinkey L. 1966: Halak – Pisces. – In: Magyarország Állatvilága (Fauna Hungariae), XX, 2, 134 pp.

Guti G. & Gaebele T. 2009: Long-term changes of sterlet (Acipenser ruthenus) population in the Hungarian section of the Danube. – Opuscula Zoologica Instituti Zoosystematici et Oecologici Universitatis Budapestinensis 40(2): 17–25.

Harka Á. & Sallai Z. 2007: Magyarország halfaunája. – Online: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/magyarorszag-halfaunaja/adatok.html [Hozzáférés: 2015. július 29.]

Herman O. 1887: A magyar halászat könyve I–II. – Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 860 pp.

Herman O. 1888: A halgazdaság rövid foglalatja. – Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 200 pp.

Peterson D., Vecsei P. & Hochleitner M. 2006: Threatened fishes of the world: Acipenser ruthenus Linnaeus, 1758 (Acipenseridae). – Environmental Biology of Fishes 2006. Online: DOI: 10.1007/s10641-006-6659-1. [Hozzáférés: 2015. július 29.]

Poleksic V., Lenhardt M., Jaric I., Djodjevic D., Gacic Z., Cvijanovic G. & Raskovic B. 2010: Liver, gills, and skin histopatology and heavy metal content of the Danube sterlet (Acipenser ruthenus Linnaeus, 1758). – Environmental Toxicology and Chemistry 29(3): 515–521.

Pintér K. 2002: Magyarország halai. – Akadémiai Kiadó, Budapest, 222 pp.

Reinartz R. 2002: Sturgeons in the Danube River. Biology, Status, Conservation. Literature study. – International Association for Danube Research (IAD), Landesfischereiverband Bayern e.V., and Bezirk Oberpfalz ,150 pp.