Képek és szöveg: Németh Tamás
Mit is csinál a bogarász hétköznap? Kúszik és mászik az erdőben, szúnyogok csípik, és állatokat, pontosabban rovarokat fog. És mit csinál hétvégén? Kúszik és mászik az erdőben, szúnyogok csípik, és állatokat, pontosabban halakat fog. A különbség nem is olyan nagy. És ha szerencséje van, olyan ritka állatokkal találkozik, amikkel még soha azelőtt.
Kecsegeportré
A horgászokkal kapcsolatban talán még több téveszme és rossz beidegződés él a fejekben, mint a rovarászokról. Míg utóbbira jó esetben értetlenül néz az átlagpolgár, a horgászokat sokan a vizeket kizsákmányoló, szemetelő és a parton elfogyasztott italok hatására hangoskodó embereknek gondolják. Kétségtelen, van, akire még igaz is lehet némelyik állítás, de azért vannak kivételek.
A pénteki munka után egy kevésbé ismert ártéri erdőbe karikáztunk a Szentendrei-sziget kis Duna-ágának partjára. Kikapcsolódás, némi horgászat és a hétvége kellemes eltöltése volt a cél. A Duna itt keskeny, kanyargós szakaszon rohan a partnak, a belső kanyaríveken hordalékát lerakva lelassul, limányokat alakít ki, forgókat és töréseket a mederfenéken. Az ilyen, a Duna fővárosi szakaszához képest változatos meder- és partalakulatok pazar halfaunának adnak otthont.
A Szentendrei-Duna-ág
Ahogy leszállt az est, és megszűnt a hajóforgalom, elcsendesedett a folyópart. A bevetett horgászfelszerelésen pedig sorra jelentkeztek az első vendégek. A nappali horgászatot ellehetetlenítő, hazánkba pár éve behurcolt gébfajok közül itt a feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) tör borsot a horgászok orra alá. Apró egyedei gyakorlatilag mindent felfalnak, ami befér a szájukon, legyen az vízi gerinctelen és halivadék, vagy akár a felcsalizott horog. Sajnos így sok őshonos halunk vetélytársa is, olyannyira, hogy megjelenése óta jelentősen megritkult például a csapósügér (Perca fluviatilis) dunai populációja.
Szerencsére estefelé általában megszűnik a „gébrajzás”. Az apró potyalesők után jókora, 40 centiméteres dévérkeszeg (Abramis brama) érkezett elsőként, majd rövid látogatás után újra elúszott. Ez a keszegféle álló- és folyóvizeink jellemző hala, öreg, kiló feletti, bronzos hátú egyedei rajokba verődve, a gyengébb sodrású szakaszokon keresik gerinctelenekből álló táplálékukat.
Feketeszájú géb (Neogobius melanostomus) és dévérkeszeg (Abramis brama)
Ahogy besötétedett, a dévéreket az igazi éjszakai dunai hal, a bagolykeszeg (Abramis sapa) váltotta. Hosszú farok alatti úszója és hatalmas szeme révén jól elkülöníthető a többi, hasonló fajtól.
Bagolykeszeg (Abramis sapa)
A keszegek közt egy óvatos érdeklődő is érkezett a halkockával csalizott horogra: a magyar bucó (Zingel zingel), amely 2014-ben az év hala volt. Fokozottan védett halfaj, amely szerencsére az utóbbi években egyre gyakoribb, többek közt a Duna fővárosi szakaszán is. Ez a tipikus áramláskedvelő halfaj a fenéken lapulva keresi táplálékát, amely apróbb halakból és főként gerinctelenekből áll. Nem sokkal utána egy siheder leső harcsa (Silurus glanis) került horogra. Az apróság talán 3 éves lehetett, tehát még előtte áll pár nehéz év. Ha sikerül elkerülnie az ellenségeit, akár 2 méternél hosszabbra és mázsás tömegűre is megnőhet.
Magyar bucó (Zingel zingel) és fiatal leső harcsa (Silurus glanis)
Éjfél előtt szokatlan kapás után a horgászbotot kézbe véve komoly súlyt éreztem. A koromsötétben, a fejlámpáink fényénél találgattuk, miféle jószág forgolódhat a mélyben. A titokzatos látogató egyre feljebb úszott a felszín felé, majd a vízfelszínt lámpáinkkal pásztázva olyan látványban volt részünk, amit soha nem fogok elfelejteni. Hirtelen egy közel méteres, nyúlánk test vágódott ki a folyóból, majd a vízbe visszacsapódva folytatta a küzdelmet. Pár perccel később, a part közelében már tisztán láttuk, nem hétköznapi vendég tisztelt meg látogatásával. A Duna királynője, egy kecsege (Acipenser ruthenus) volt a horgon!
A hegyes orrú, orsószerűen megnyúlt testű hal vértekkel díszített hátát a vízből ki-ki dugva, cápaszerű, részaránytalanul osztott farkúszójával jókorákat lökött magán. De ereje hamar elfogyott, így kiemelhettem. Soha ezelőtt nem láttam kecsegét, nem hogy ekkorát. Testét nem fedték pikkelyek, bőrének tapintása puha csiszolóvászonra emlékeztetett, rojtos végű bajuszszálai szájának felső szegélyéig értek. Utóbbi fontos megkülönböztető bélyege a rokonaitól, a többi tokfélétől. Harmonikaszerűen kinyitható, alsó állású szájából könnyen kivettem az apró horgot. Visszaengedés előtt gyorsan lemértük, a hal teljes testhossza 87 centiméter volt, „derekát” két kézzel sem értem át.
Kecsegék (Acipenser ruthenus)
Ritkán adatik meg az embernek, pláne, ha állatokkal foglalkozik, hogy olyan fajjal találkozzon itthon, amelyet eddig még nem volt alkalma megpillantani. Gerincesek esetében ez még nehezebb dolog. Örömöm határtalan volt, több okból is. Ez a hal talán 15 évesnél is idősebb lehetett, és az, hogy alkalma volt ekkorára megnőni, mindenképpen kedvező képet fest szeretett folyónk állapotáról is.
Rövid alvás után, hajnalban folytattam a víz vallatását. Ahogy pirkadt, úgy ébredt a természet is. Sárgarigó dalolt az ártéri erdőben, vízimadarak, szürke gémek és kormoránok húztak el a folyó felett. És ébredeztek a pikkelyesek is. Vízfelszíni márnafordulások és pár hangos balinrablás jelezte az újabb nyári nap kezdetét. Nem is kellett sokat várnom az első jelentkezőre. A szilvaorrú keszeg (Vimba vimba) igazi folyóvízi, áramláskedvelő hal, kapása határozott, és a horgon is szilajul védekezik. Kiló körüli egyedei már bőven kifejlettnek számítanak. Lilás krumpliorra komolytalan ábrázatot kölcsönöz neki.
Őt egy igazán jó kondícióban lévő márna (Barbus barbus) követte. Nem hiába sorolható a Duna Szigetköztől Dunaföldvárig húzódó szakasza a márna szinttájba. Ez a halfaj szinte bárhol megtalálható az említett szakaszon, még a fővárosban is az egyik leggyakoribb horgászzsákmány. A „Marci”, ahogy a horgászok gyakran hívják, visszaengedése után nem sokkal, még egy ajándékkal lepett meg a folyó.
Szilvaorrú keszeg (Vimba vimba) és márna (Barbus barbus)
A horgon ismét egy kecsege védekezett! Ezúttal nem volt szükség fejlámpára, a hajnali fényekben mesébe illő látvány volt, ahogy az ellenálló hal hirtelen gondolattól vezérelve a víz fölé emelkedett egy pillanatra. Ő sem töltött pár percnél több időt a szárazon, még hosszának lemérésével sem akartuk ezt a fenséges állatot tovább fárasztani.
Ahogy egyre melegebb lett, átköltöztünk egy napos, sóderes partszakaszra. Strandolás közben feltűnt, hogy a sebesen rohanó víz fenekét moszatos kövek borítják, és néhány felbukkanó halat is láttunk. A paduc (Chondrostoma nasus) pontosan az ilyen, sóderes, köves aljú, gyorsan folyó vizet kedveli. Gyakran látható, ahogy a moszatokat legelő raj egyedeinek ezüstös oldalán megcsillan a napfény.
Paduc (Chondrostoma nasus)
A fővárosi ember hajlamos a Dunára bűzlő csatornaként, élettelen szennyvízként tekinteni. Pedig az utóbbi években, a nehézipar hanyatlásának és a szennyvíztisztításnak köszönhetően a folyó átalakulóban van. Egyre több, korábban ritkának gondolt állatfaj – például madár, hal és rovar – találja meg újra életfeltételeit legnagyobb folyónkban és annak partján.
A kecsege életmódjáról és hazai előfordulásáról Szőke Viktória cikkében olvashatnak bővebben.
Távozó márna (Barbus barbus)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
