Trianon 100 – Az eggonit, a kétszeresen is „külföldre szakadt” magyar ásvány
Ásványtani hungarikumok – 2. rész

Magyar vonatkozású ásványokat bemutató sorozatunkat – az idei szomorú történelmi évforduló kapcsán – a Trianoni békeszerződés után külföldre került lelőhelyeken felfedezett egykori magyarországi ásványokkal kezdjük. Köztük számos, ma már nem érvényes – szakszóval élve diszkreditált – ásványfaj is van. Sorozatunk első szereplője az egyik legkülönösebb sorsú ilyen ásvány, az eggonit, mely „eredeti” lelőhelyét és nevét is elvesztette fordulatos története során. Az ásványt Albrecht Schrauf, a Bécsi Egyetem ásványtanprofesszora ismertette 1879-ben, és ezen első leírás szerint az altenbergi cinkbányából került elő, tehát látszólag semmi köze sincs Magyarországhoz.

Írta: Papp Gábor (Ásvány- és Kőzettár)

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_01_masolata.jpgAlbrecht Schrauf (1837–1897), az eggonit leírója (Franz Seifert alkotása a Bécsi Egyetem árkádos udvarában [Arkadenhof], fotó: Franz Pflügl, Archiv der Universität Wien, Bildarchiv)

Ércbánya a senki földjén

Maga a – mind később kiderült, állítólagos – lelőhely igencsak különlegesnek számított a maga idejében: a németül Altenbergnek, franciául Vieille Montagne-nek (azaz magyarul „öreghegynek”) hívott hegyen, mely egykor Moresnet településhez tartozott, az 1800-as években jelentős cinkércbánya működött.

altenbergi_cinkercbanya_pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_02_vagott.jpgAz altenbergi cinkércbánya. Jean-Baptiste Bastiné festménye, 1843. Museum Vieille Montagne, Kelmis
(forrás: mindat.org)

A napóleoni háborúkat lezáró és Európa térképét átrajzoló 1814/15-ös bécsi kongresszus idején Hollandia és Poroszország nem tudott megegyezni a bánya tulajdonjogában. Végül 1816. június 16-án a közeli Aachenben úgy állapodtak meg, hogy a bányától nyugatra fekvő területeket Hollandiához, a keletre fekvőket Poroszországhoz csatolják úgy, hogy a kettő közt egy 3,5 km2 nagyságú, háromszög alakú „senki földje” marad. A „semleges Moresnet” néven ismert területet Hollandia (1830-tól Belgium) és Poroszország (1871-től a Német Császárság) közösen igazgatta. Történetéről további részletek itt olvashatók magyarul.

moresnet_regi_kepeslapon_pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_03_masolata.jpg

Semleges Moresnet egy régi képeslapon (a fehér háromszög a térképen), Altenberg / Kelmis feltüntetésével
(forrás: Wikimedia Commons)

A különös „bányaállamot” az I. világháborúban a Német Császárság annektálta, majd a központi hatalmak veresége után 1919-ben Belgiumhoz került, területe ma Kelmis községhez (franciául La Calamine) tartozik. E település az egykor itt bányászott cinkércről, a gálmáról (németül Galmei, franciául Calamine) kapta nevét. Mielőtt a jelenlegi fő cinkérc, a szfalerit (ZnS, cink-szulfid) kohósítását meg tudták oldani, a gálmaércek (a nem szulfidos cinkércek) voltak e fém forrásai. A gálmaércek leginkább smithsonitból (ZnCO3, azaz cink-karbonátból) és/vagy hemimorfitból („kovagálmából”, Zn4Si2O7(OH)2∙H2O), azaz víztartalmú bázisos cink-szilikátból) álltak.

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_04_masolata.jpgSmithsonit (ZnCO3) kristályai altenbergi (ma Kelmis, Belgium) cinkérc üregében (fotó: Didier Descouens, forrás: Wikimedia Commons, licenc: CC BY-SA 3.0)

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_05.jpg
Hemimorfit (Zn4Si2O7(OH)2∙H2O) kristályai altenbergi (ma Kelmis, Belgium) cinkérc üregében (fotó: Didier Descouens, forrás: Wikipedia, licenc: CC BY-SA 3.0)

A cinkérc aprócska unokái

A szokatlan kristálykákra Schrauf cikke szerint a németországi Altenburgban élő A. Gentzsch bukkant rá a gyűjteményében lévő altenbergi cinkércek közt. A két-három hasonló példány egyikét átadta Schrauf professzornak. Ő hét apró, 0,5–1 mm-es kristályt talált a durva szemcsés smithsonitot bevonó kristályos hemimorfitra nőve. Ezek a barit (BaSO4) kissé megnyúlt kristályaira emlékeztettek, de a krisztallográfiai mérések alapján azoktól eltértek. 

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_06_1.jpgAz eggonit idealizált kristályrajza (Schrauf, 1879, Zeitschrift für Krystallographie, 3. évf., X. tábla)

A kis mintamennyiség miatt mennyiségi vegyelemzést nem lehetett végezni, a különböző reakciók alapján Schrauf a cinkkel rokon – először cinkásványokban talált, és ma is azokból kinyert – kadmium szilikátjának tartotta az ásványt. Az új fajnak az eggonit nevet adta, az ógörög eggonosz (unoka) szóból, lévén hogy a példányon az egymást követően kivált cink- és kadmiumásványok harmadikáról volt szó (smithsonit > hemimorfit > eggonit). Az altenbergi bánya ezzel a hopeit (Zn3(PO4)2∙4H2O) és a willemit (Zn2SiO4) után a harmadik új ásvány típuslelőhelye lett volna – de leírója később visszavonta a bejelentését. Schrauf egyrészt észrevette, hogy a kristályok rá voltak ragasztva a példányra, másrészt úgy vélte, hogy az eggonit nemcsak hogy hasonlít a baritra, hanem azzal meg is egyezik, így az eggonit egy időre megszűnt elismert ásványnak lenni.

Az ásvány, amiről semmi sem volt igaz

Krenner József, múzeumunk Ásvány- és Őslénytárának egykori igazgatója volt az, aki megerősítette, hogy az eggonit nem barit, hanem valóban új faj – ráadásul valódi típuslelőhelye magyarországi, még ha az ásvány valahogy „külföldre is szakadt”.

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_07.jpgKrenner József (1839–1920), mineralógus, krisztallográfus, a Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány- és Őslénytárának igazgatója (1870–1919)

Krenner először a múzeum által Anton Fauser pesti ásványgyűjtő örököseitől 1884-ben vásárolt kollekcióban bukkant rá a Schrauf által leírt példány párjára. Julius Böhm bécsi ásványkereskedőtől is vett három kis darabot, amelyeken a kristályok szintén úgy voltak ráragasztva a hemimorfitra. Megállapította, hogy az eggonit kristályai a strengit és a szkorodit nevű ásványokéihoz hasonlóak, és azok ismert összetétele, illetve az eggoniton Loczka József ásványtári vegyész által végrehajtott minőségi vegyelemzések adatai alapján azt valószínűsítette, hogy az eggonit vegyileg nem kadmium-szilikát, hanem alumínium-foszfát, éspedig AlPO4∙2H2O. Később több, a felsőbányai Jób-telér felső szintjeiről származó ásványon megtalálta az eggonit kristályait, így az igazi lelőhely kérdése is tisztázódott. „Egy ásványfaj történetében ritkán történik meg az, hogy a behatóbb, precízebb vizsgálatok után csupán az ásvány eredeti elnevezése marad változatlan” – vonta le a tanulságot Krenner 1908-ban készített kéziratában, amely csak a szerző halála után, 1929-ben jelent meg. Ekkor már az eggonit valódi lelőhelye, Felsőbánya is „külföldre szakadt”: Baia Sprie néven Romániához tartozott.

A titkos hasonmások

Az eggonit különös pályafutása azonban Krenner cikkével korántsem ért véget. Mint egy jól megkomponált krimiben, egymás után  léptek színre az eggonit hasonmásai, melyek először nem is nagyon tűntek hasonmásoknak. Két, az eggonit szempontjából látszólag közömbös esemény történt, ezeknek azonban később igencsak húsba vágó következményei lettek. 1926-ban a német Otto Felix Edelmann egy még 1908-ban a – ma Dippoldiswaldéhoz tartozó szászországi Schmiedeberg melletti – sadisdorfi bányában kis mennyiségben talált, berillium-foszfát-szilikátnak meghatározott ásványt írt le, melyet honfitársa, Friedrich Kolbeck freibergi mineralógiaprofesszor tiszteletére kolbeckitnek nevezett el.

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_08_cserelt.jpgKolbeckit, Sadisdorf, Dippoldiswalde, Szászország, Németország (fotó: Stephan Wolfsried, forrás: mindat.org)

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_09.jpg
Friedrich Ludwig Wilhelm Kolbeck (1860–1943), a freibergi Bányászati Akadémia mineralógiaprofesszora
(forrás: Montanhistorisches Dokumentationszentrum (montan.dok) beim Deutschen Bergbau-Museum Bochum 027200104001.)

A vegyi összetételt később (1932) mennyiségileg is (tévesen) meghatározták. 1940-ben két amerikai mineralógus, Esper Signius Larsen és Arthur Montgomery a utahi (USA) Fairfield mellől egy Al6(PO4)4(OH)6∙5H2O összetételűnek vélt ásványt publikált sterrettit néven, szintén honfitársuk, Douglas B. Sterrett geológus, a Utah állambeli foszfátlelőhelyek egyik első kutatója tiszteletére. 

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_10.jpgKolbeckit („sterrettit”), Clay Canyon Mine, Fairfield, Utah, USA. Natural History Museum of Los Angeles County gyűjteménye, Paul Adams pásztázó elektronmikroszkópos felvétele (forrás: Wilson, W.E. 2010: The Clay Canyon variscite mine. Mineralogical Record, 41: 321-354.)

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_11.jpg
Douglas Bovard Sterrett (1882–1969), geológus és bányászati szakértő
(forrás: US Geological Survey, Denver Library, Photographic Collection)

A következő évtizedekben különböző mineralógusok először a sterrettit, majd a kolbeckit névvel javasolták a korábbi bevezetése révén elsőbbséget (prioritást) élvező eggonit nevet felváltani – előre bocsátjuk, hogy végül sikerrel jártak. A hosszas végjáték után, az előbb említett prioritási elv dacára, az eggonit név eltűnt a süllyesztőben, ami nem az első és nem az utolsó példája annak, hogy olykor a tudományos elvek mit sem érnek a „pragmatizmussal”, illetve a tudományos erőviszonyokkal és szemben.

Egy „ásványtani karaktergyilkosság” kezdetei: sterrettit kontra eggonit

Az eggonit név „kivégzése” még 1941-ben kezdődött, amikor Frederick A. Bannister, a londoni Természetrajzi Múzeum mineralógusa a leíróktól kapott sterrettit- és a múzeumban lévő hamisított „altenbergi” eggonitpéldány vizsgálata során felismerte a két ásvány kristálytani azonosságát, és az „esetleges keveredések elkerülése végett” az eggonit név törlését indítványozta. Javaslatát követték az 1950-es években megjelent mérvadó nemzetközi ásványtani kézikönyvek is, annak ellenére, hogy az új ásványneveket a befolyásos amerikai szaklap, az American Mineralogist hasábjain ismertető és értékelő – történetesen magyarországi szülőktől származó – Michael Fleischer rosszallta Bannister eljárását, valamint Larsen, a sterrettit egyik leírója, is elismerte az eggonit elsőbbségét. Közben Tokody László, az Ásvány- és Kőzettár igazgatója, 1944-ben – Észak-Erdély rövid visszacsatolásának idején – egy újabb eggonitpéldányt gyűjtött Felsőbányán. 1954-ben, a kristályalaktani (morfológiai) adatok közzétételekor, természetesen az eredeti név megtartása mellett tört lándzsát, meglepőnek és szokatlannak minősítve Bannister eljárását. Az események későbbi alakulása szempontjából kedvezőtlen körülményt jelentett, hogy 1956-ban a múzeum égése során a Krenner és a Tokody által leírt felsőbányai eggonitpéldányok is elpusztultak.

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_12_cserelt.jpg

Felsőbányai eggonit idealizált kristályrajza (Tokody, 1954, Neues Jahbuch für Mineralogie, Monatshefte, 206. o.)

A nevető harmadik: kolbeckit kontra eggonit

A sterrettit diadala azonban pünkösdi királyságnak bizonyult. Két amerikai kutatónő, Mary E. Mrose és Blanca Wappner 1959-ben kimutatta, hogy nemcsak az eggonit és a sterrettit, hanem a kolbeckit kristálytani adatai is azonosak, sőt mindannyian megegyeznek a mesterséges víztartalmú szkandium-szulfát (ScPO4∙2H2O) adataival, tehát valójában nem alumínium- és nem is berillium-foszfátok. 1965-ben a Nemzetközi Ásványtani Társaság (IMA = International Mineralogical Association) illetékes bizottsága a sterrettit nevet eltörölte a kolbeckit javára, annak elsőbbsége miatt. 1978-ban Max H. Hey angol mineralógus és munkatársai megelemezték a Bannister által is vizsgált „altenbergi” eggonitot, így közvetlenül is igazolták annak ScPO4∙2H2O összetételét. Ennek nyomán az IMA bizottságának már a kolbeckit és az – elsőbbségétől eltekintve minden szempontból hendikeppel induló – eggonit között kellett választania. Az első, 1980-as szavazás még döntetlenül zárult, vélhetőleg azért, mert az akkori bizottsági elnök, a nagy tekintélyű Hey, amint egy 1982-es tanulmányából is kiderül, az eggonit mellett érvelt. Az új összetételű IMA-bizottság 1987-ben viszont már a kolbeckit név megtartása mellett szavazott. Az eggonit névvel tehát már csak a tudománytörténeti kuriózumok kedvelői és az ásványtani hungarikumok iránt érdeklődők találkozhatnak olvasmányaik során.

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_13.png

Max H. Hey angol mineralógus és munkatársai 1982-ben az egyik legnevesebb ásványtani szaklap, a Mineralogical Magazine (London) hasábjain megjelent cikkének címe, melyben a kolbeckit és a sterrettit – az eggonit junior szinonimái – még korrekt módon, zárójelben szerepelnek

Epilógus – máig megoldatlan rejtélyek, a háttérben egy nyughatatlan feltalálóval

A hasonló, többnyire anyagi haszonszerzés céljából végrehajtott példányhamisítás nem mondható egyedülállónak, de a lelkiismeretlen ásványkufárok általában nagyobb méretű kristályokat szoktak átplántálni egy megfelelő aljzatra. Az eggonit esetében igen apró kristályokat ültettek az altenbergi ércekre, és olyan ügyesen, hogy – amint Krenner megállapította – csak „gondos megfigyeléssel és némi gyakorlattal” lehetett a turpisságra rájönni. A hamisító nemcsak emiatt lehetett szakértő személy, hanem nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy valami érdekesre bukkant. Különös, hogy a későbbiekben csak elvétve talált kristályokból egyszerre akkora „felhozatal” volt, hogy számos hamis példányt lehetett előállítani, melyek aztán több ismert ásványkereskedőn keresztül jutottak el a kor neves gyűjtőihez és a nagyobb múzeumokba. Azt sem tudni, vajon miért szedték le a kristályokat az eredeti példányokról, és miért altenbergi érceket választottak a „transzplantáció” alanyainak.

Az egyik lehetséges gyanúsított a Schraufnak az első példányt átadó ásványgyűjtő, akiről a szakirodalom vajmi keveset tud. Némi internetes nyomozás után azonban kideríthető volt, hogy „Herr A. Gentzsch in Altenburg Sachsen A.” az 1849-ben a Lipcse melletti Groitzsch-ban született Adolf Gentzsch-csel azonosítható. A nehéz körülmények közt felnőtt fiatalember a freibergi bányászati akadémiát is látogatta, de amint egy rövid nekrológja írta, „nyughatatlan vére miatt soha sem fejezte be tanulmányait”. Huszonéves korában bejárta fél Európát, végül aztán Bécsben telepedett le. Kezdetben ásványkereskedőként működött, majd feltalálóként vált ismertté, és az alsó-ausztriai Pernitzben vegyi üzemet alapított. A sokoldalú tehetségét amatőr festőként és költőként is kamatoztató Gentzsch végül elfeledve halt meg Bécsben 1926-ban. Hogy valóban ő vetette-e be ásványtani ismereteit és művészi tehetségét a hamisított eggonitpéldányok előállításának érdekében, alighanem örökre titok marad.

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_14.jpg

Adolf Gentzsch leghíresebb – a guttaperka fából előállított latexhezhez hasonló termék gyártására vonatkozó – szabadalmának címlapja az USA szabadalmi hivatalának korabeli kiadványából (forrás: https://patents.google.com)

pappgmin_tudm_20200327_blog_02_kep_15.jpgAz eggonit történetének további részleteivel az érdeklődő az MTM Studia naturalia sorozatának 2002-ben megjelent 14. kötete, A Kárpát-övezetben felfedezett ásványok, kőzetek és fosszilis gyanták története segítségével ismerkedhet meg.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr9215615310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Látogasd meg honlapunkat, lájkolj és kövess minket! Facebook, Twitter, YouTube, Tumblr, Pinterest

Mtmagyar.jpg

 

greenfo_logo_uj_fekvo.JPG

mti_hirfelhasznalo.jpg

darazs_kicsi.jpg

Múzeumi szabadulószobák

szabszob_logo1.jpg

 

 

 

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Szerzők

Információk, ajánlók

pinterest_blogra.jpg

 

 

 

Látogassatok el ide is!

 

okologia_blog.JPG

További blogjaink:

bogaraskonyv_200.jpg

lepkésskonyvek_200.jpg

vasilogo.jpg

Állatvilág magazin

allatvilag-2018-5.jpg

Naptár

október 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31