Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A 2020. év rovarát ismét három faj közül választhatják ki az érdeklődő szavazók a Magyar Rovartani Társaság honlapján. Mostani témánk a lebontás – jelöltjeink mindannyian e fontos, mégis kevés figyelmet kapó feladatkör szakértői. Szavazataikat december 6. éjfélig várjuk!

A Föld rovarfajainak nagyobb része eleven növényekkel táplálkozik, de igen sok közöttük a ragadozó és az élősködő is. Van azonban egy csoport, amely talán még az előzőekénél is fontosabb, és fajszámuk is jelentős, százezres nagyságrendű. Ők tüntetik el más élőlények elhalt maradványait – a korhadt fát, a lehullott avart, a trágyát és a tetemeket. Ezekből az anyagokból folyamatosan óriási mennyiség keletkezik, ami a lebontó rovarok nélkül – csak a baktériumokra és a gombákra hagyatkozva – szinte élhetetlenné tenné a Földet.

Bár ezek a rovarok sokak figyelmét elkerülik, szépségük és érdekes életmódjuk nem marad el más csoportokétól. Idei jelöltjeink tehát az ezüstös ősrovar, a selymes döglégy és a tavaszi álganéjtúró.

  Ezüstös ősrovar (Lepisma saccharina)

Éjjel, amikor a fürdőszobában felkattintjuk a villanyt, ezüstszürke, csepp alakú rovart pillanthatunk meg, amint gyors mozgással menekül a kövezeten. Gyakran a fürdőkád vagy a zuhanytálca ejti csapdába, ilyenkor jobban szemügyre vehetjük ezt a centiméteresnél alig nagyobbra növő, szárnyatlan rovart. Csápjai hosszúak, megnyúlt teste kissé lapított és hátrafelé keskenyedik, a végén pedig három hosszú nyúlványt találunk: a két oldalsó a fartoldalék (cerkusz) a középső pedig a végfonál. Hullámzó mozgása, alakja, valamint pikkelyekkel borított teste némiképp egy apró halra emlékeztet, erről kapta angol nevét is (silverfish).

Ezüstös ősrovar (Christian Fischer felvétele, forrás: wikipedia.org, licenc: CC BY 3.0)

Az ezüstös ősrovar szinte mindannyiunk lakásának társbérlője. Eurázsiai eredetű faj, az emberi környezethez kötődően azonban ma már az egész Földön elterjedt. Egyszerű felépítésű rágó szájszervével elsősorban elhalt szerves törmeléket fogyaszt. Leginkább a szénhidrátokban (cukrokban, keményítőben) gazdag táplálékot szereti, innen ered a tudományos neve is (saccharina). Márpedig egy átlagos lakás valóságos kánaán az ezüstös ősrovar számára! Nem csak az emberek éléskamrája, hanem a lehullott törmelékkel szinte az egész padlózat terített asztalként várja. Ugyanígy a tapéta és a könyvek is, amelyek a papíranyagukkal (cellulóz) és a szerves alapú ragasztójukkal korlátlan mennyiségű táplálékkal és búvóhellyel szolgálnak. Így aztán kártevőként tartjuk számon, noha valódi problémát leginkább csak könyvtárakban és múzeumokban okozhat.

De mit keres idén egy ősrovar az Év rovara jelöltei között? És mitől ős, ha ma is rágja a tapétánkat? Az ezüstös ősrovar az evolúciós értelemben egyik legősibb rovarrend képviselője. A pikkelykék (Zygentoma) a devon időszakban, több mint 360 millió évvel ezelőtt alakultak ki, még azelőtt, hogy bármelyik állatcsoportnál megjelent volna a repülés képessége. A rovarok 99,9 százalékától eltérően tehát ők elsődlegesen szárnyatlanok. A soklábúak (Myriapoda) után az első ízeltlábúak között voltak, amelyek meghódították a szárazföldet. Az azóta eltelt, földtörténeti mértékkel is rendkívül hosszú és eseménydús időben alig változtak valamit; ma is itt élnek közöttünk, és meghódítják a lakásunkat.

A pikkelykék belső megtermékenyítésűek, de a hímivarsejtek átvitele közvetett módon történik: a bonyolult udvarlási szertartást követően a hímek kis spermacsomagot helyeznek a talajra, amelyet a nőstény a tojócsövével felszed. A hímivarsejtek a nőstény testében kiszabadulnak és megtermékenyítik a petesejteket. A nőstény a petéit apró repedésekbe helyezi. A kikelő fehéres pikkelykelárvák a felnőttekhez hasonlók, de számos vedlésen keresztül érik el az ivarérett stádiumot. Azonban kifejletten sem hagyják abba a vedlést, ami megint csak ritkaság a rovarvilágban. Az ezüstös ősrovar élete során 25–66 alkalommal vedlik. A pikkelykék kifejezetten hosszú életűek, az ezüstös ősrovar esetében 8 éves élettartamot is mértek.

Írta: Puskás Gellért (Magyar Természettudományi Múzeum, Kisebb Rovarrendek Gyűjteménye)

Ezüstös ősrovar portréja (Németh Tamás felvétele, forrás: izeltlabuak.hu)

 Selymes döglégy (Lucilia sericata)

Mindenki találkozott már legyekkel, és valószínűleg a fémeslegyek (Calliphoridae) családjába tartozó selymes dögléggyel is. A fémesen csillogó, zöld, zömök testű légy félgömb alakú fején szembetűnők a hatalmas, piros színű összetett szemei. A tora és a potroha erősen sörtézett, lábai feketék, tüskések. Lárvái elsősorban holt szerves anyagokban (ürülékben, dögben) fejlődnek. A nőstények ezek felszínére helyezik el petéiket, egyszerre mintegy 100–200 darabot. A peterakást a nőstény élete során többször megismétli. Az imágók általában ürüléken, dögön láthatók, de gyakran virágokat is látogatnak. A hagyma fő beporzója.

Selymes döglégy (Calibas felvétele, forrás: wikipedia.org)

De miért is került egy légy az év rovarának jelöltjei közé? Vagy inkább az a kérdés, hogy eddig miért nem? A kétszárnyúak (Diptera) egyike a rovarok négy megarendjének (a bogarak, a lepkék és a hártyásszárnyúak mellett). Szinte minden szélsőséges biológiai jelenségre találunk példát a kétszárnyúak között a biolumineszcenciától az elevenszülésig.

De térjünk vissza a selymes döglégyre. Az emberben mindig felmerül a kérdés: miért vannak ezek a legyek, egyáltalán jó-e ez nekünk? Ha szemfülesek vagyunk és nézünk sorozatokat, akkor eszünkbe juthat, hogy a Dr. Csont című sorozatban majdnem minden második epizódban perdöntő jelentőségük volt a döglegyeknek. Ugyanis a különböző fajok a puska eldördülése után szinte azonnal ott vannak az áldozaton, és lerakják petéiket. Ha ismerjük a tetem környezetének hőmérsékletét és páratartalmát, akkor a lárvák fejlettségéből megállapítható a halál időpontja.

A selymes döglégynek nem csak kriminológiában, hanem a gyógyászatban is jelentősége van: Ha nehezen gyógyuló sebekbe (pl. cukorbetegeknél) steril döglégylárvákat teszünk, nagyban elősegíthetjük a sikeres gyógyulást. A lárvák csak ez elpusztult szövetet fogyasztják, így kitisztítják a sebet, méghozzá precízebben, mint a legjobb nővér. A mozgásukból adódóan mikromasszázst is végeznek, ezzel elősegítik a jobb vérkeringést, ráadásul a nyáluk antibakteriális hatású. Sokak számára visszataszító lehet, hogy a sebben légylárvák nyüzsögnek, de ha figyelembe vesszük, hogy a légylárva-terápia alkalmazásával elkerülhető az amputáció, akkor mégis jobb elgondolkodni azon, hogy ne akarjuk kiirtani e parányi rovarokat.

Írta: Soltész Zoltán (Magyar Természettudományi Múzeum, Kétszárnyúak Gyűjteménye; Ökológiai Kutatóközpont, ÖBI Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport)

Párzó selymes döglegyek (Cowli33 felvétele, forrás: wikipedia.org, licenc: CC BY-SA 4.0)

 Tavaszi álganéjtúró (Trypocopris vernalis)

Amikor a dombvidékek és az alacsonyabb hegyvidékek ritkás erdeiben kirándulunk, a tavaszi álganéjtúró az egyik leggyakoribb bogár, amellyel találkozhatunk. Ez nem véletlen: a fémesen csillogó bogár nappal mászkál és röpköd, így aztán elég szembetűnő.

Tavaszi álganéjtúró (Balogh Diána felvétele, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)

De miért álganéjtúró? Azért, mert az álganéjtúróknál (Geotrupidae), amelyek bár szegről-végről rokonai a valódi ganéjtúróknak (Scarabaeidae), a trágya iránti vonzalom a valódiakétól függetlenül, önállóan alakult ki. Anatómiailag a legfőbb különbség a két család között az, hogy az álganéjtúróknak egyszerű – mondhatni, primitív – rágóik vannak, amelyek a táplálék darabolására valók. A valódi ganéjtúrók rágója bonyolult szűrőkészülékké alakult, amellyel a trágyából csak a leginkább tápláló folyadékot és mikroszemcséket választják el, így nem foglalkoznak az emésztetlen növénydarabokkal. Az álganéjtúrók utódaikról is aránylag egyszerű módon gondoskodnak: ásnak a földbe egy lyukat, azt teletömködik a lárvák tápközegével, és ennyi. A valódi ganéjtúrók ivadékgondozása sokkal bonyolultabb, technikásabb.

A tavaszi álganéjtúró 12–20 mm hosszú, szinte félgömbszerűen domború bogár. Színe fényes kék, kékeszöld vagy zöld: minél délebbre megyünk az országban, annál több a zöld színű egyed, és minél északabbra (és magasabbra), annál több a kék, sőt már szinte feketés bogár. Lábai erősek, tüskések, ásásra alkalmasak; ha enyhén ökölbe szorítjuk a kezünkbe vett bogarat, érezzük az erejét, amellyel igyekszik kiszabadítani magát. Szárnyfedői szabad szemmel simának tűnnek, csak mikroszkóppal láthatók rajtuk nagyon finom pontsorok. Ez különbözteti meg leginkább rokonától, az erdei álganéjtúrótól (Anoplotrupes stercorosus), melynek szárnyfedőin jól látható barázdák futnak. Főleg a déli lejtőkön növő meleg, ligetes tölgyeseket, karsztbokorerdőket kedveli; ebben eltér az erdei álganéjtúrótól, mely a hűvösebb, zártabb, árnyasabb erdők lakója, bár a két faj élőhelye azért részben átfedheti egymást.

Talán többeknek feltűnt, hogy tavaszi álganéjtúrót ott is gyakran találunk, ahol trágya alig van az erdőben. Ennek az az oka, hogy bogarunk egyáltalán nem válogatós. Ha ínycsiklandó trágyakupacot talál, persze nem bír ellenállni neki, de ilyenek híján beéri gombákkal, tetemekkel, sőt akár a bomló, nedves avarral is.

Nevével ellentétben nem csak tavasszal, hanem egészen az őszi fagyokig aktív. Leginkább a párás meleget szereti, ilyen időben röpköd is. Hideg napokon elrejtőzik, és hosszú aszályok idején akár hetekre is beássa magát a földbe.

Az álganéjtúrók és a valódi ganéjtúrók a gerincesek – leginkább a patások – ürülékének legfőbb lebontói. Rajtuk kívül szinte csak legyek végzik ezt a „piszkos munkát”. Elképzelni is szörnyű, mi lenne nélkülük a hatalmas csordák legelőin.

Írta: Merkl Ottó (Magyar Természettudományi Múzeum, Bogárgyűjtemény)

Tavaszi álganéjtúró (Farkas Péter felvétele, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)

Szavazni a Magyar Rovartani Társaság honlapján lehet.

A szavazás december 6-án éjfélkor zárul.