Csak három példány maradt a Széchenyi-féle expedíció anyagából a múzeumban. Az egyik egy kihalt ormányos, a sztegodon őrlőfoga.
Szerző: Gasparik Mihály (MTM, Őslénytani és Földtani Tár)
Gróf Széchenyi Béla a „nemzet nagy reformátorának”, gróf Széchenyi Istvánnak első fiaként született 1837. február 3-án Pozsonyban. Örökölte édesapjától a magyar nemzet szolgálatának lelkületét, részben ennek köszönhető, hogy 1877-ben nagyszabású expedíciót vezetett Ázsiába.
A másik ok egy személyes tragédia volt: 1872-ben (két évvel esküvőjük után) szeretett felesége meghalt. A nagy ázsiai utazás, aminek a terve 1876-ban fogalmazódott meg benne, tulajdonképpen egyfajta gyógyír és figyelemelterelés volt számára – persze ez mit sem von le elhatározásának nagyságából.
A Széchenyi-expedíció három résztvevője (forrás: Wikipedia)
A Széchenyi-expedíció
Az expedíciónak eredetileg négy tagja volt: Széchenyi Bélán, az expedíció vezetőjén kívül Gustav Kreitner osztrák térképész katonatiszt, Lóczy Lajos geológus, természettudós és Bálint Gábor nyelvész alkotta a kis csapatot. Utóbbi azonban korán kivált a társaságból, és hazautazott Magyarországra.
A nagy utazás 1877. december 4-én kezdődött, és közel két és fél évig tartott. Széchenyi Béla fő célként Kelet- és Közép-Ázsia földrajzi és földtani viszonyainak vizsgálatát és a magyarral rokon belső-ázsiai nyelvek tanulmányozását jelölte meg. A terepi munkában a legfontosabb szerepet Lóczy Lajos játszotta, aki abban az időben a Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány-őslénytárának segédmuzeológusa volt.
Az expedíció végül – több mint 10000 kilométer megtétele után – 19 ládányi (700 kilogramm) igen értékes néprajzi, ásvány-kőzettani, őslénytani és botanikai gyűjteménnyel, valamint földtani és topográfiai térképekkel tért haza. A természettudományos anyag földtani része az Ásvány-Őslénytárba került, melyről így emlékezik meg a Magyar Nemzeti Múzeum „alapításának százados évfordulója alkalmából” 1902-ben megjelent kiadvány:
Az 1880-1884. évi öt éves cyklusban a szaporulat 5576 szám volt, melyben benfoglaltatik Fauser Antal helybeli gyógyszerésznek Semsey úr által vásárolt híres gyűjteménye és a 707 számból álló collectió, melyet a gróf Széchenyi-féle keletázsiai expeditió tagjai Széchenyi Béla gróf és Lóczy Lajos (akkor múz. segédőr) a múzeum számára gyűjtöttek.
Jégkorszaki sztegodon őrlőfoga Kínából
Sajnos a fent említett 707 példányból mára csak 3 maradt meg, legalábbis amiről biztosan tudjuk, hogy a Széchenyi-féle gyűjteményi anyagból származik. A Magyar Természettudományi Múzeum Ásványtani és Kőzettani Tárában két darab jadeit ásvány, az Őslénytani és Földtani Tárban pedig csak a címben szereplő sztegodonfog maradt meg, a többiről nem tudunk semmit – meglehet, hogy ezek is az 1956-os tűzvészben vesztek oda. Az őslénytári példány valószínűleg a Stegodon orientalis őselefántfajhoz tartozik (bár az eredeti határozás szerint feltételesen az insignis fajba sorolták). Egy jobb alsó utolsó őrlőfog töredéke.
Sztegodon foga a Széchenyi-expedíció anyagából (fotó: Gasparik Mihály)
A sztegodonok (Stegodontidae család) az elefántok (Elephantidae) úgynevezett testvércsoportja, ami azt jelenti, hogy evolúciós értelemben nagyon közeli rokonok. Körülbelül 20 millió éve, a miocén kor elején vált el egymástól a két csoport fejlődési ága. A sztegodonok főleg Ázsiában terjedtek el, de előkerültek leletek a Közel-Keletről és Afrikából is, Európából azonban nem ismerjük őket.
Az elefántfélékre és a sztegodonokra is jellemző, hogy – más ormányosoktól, például a masztodonoktól eltérően – kialakultak a sok redőből álló őrlőfogak, amelyek már a fűfélék megőrlését is tökéletesebbé tették. Ezt segítette elő a fogak redői között lerakódó fogcement is. Az őslénytári példányon nem látható cement, aminek két oka lehet: vagy tévedésből eltávolították a cementet a fogkoronáról, mert kőzetnek vélték, vagy a fog még nem volt teljesen kifejlődve, azaz nem bújt ki az állkapocsból. Az utóbbit látszik megerősíteni, hogy a redők egyáltalán nem kopottak, azaz biztosra vehetjük, hogy az állat nem rágott még ezzel a foggal.
Sztegodon rekonstrukciója (forrás: Wikipedia)
Érdekesség, hogy az elefántokhoz hasonlóan a sztegodonoknak is ismerjük törpe formáit. Ezek olyan állományokból alakultak ki, amelyek a világtengerek vízszintjének emelkedése miatt létrejött szigeteken rekedtek. Az utolsó sztegodonok nagy része a mamutokhoz hasonlóan a pleisztocén végén halt ki, kb. 11 ezer éve, de egyes kisebb populációk valószínűleg túlélhették a megafauna jégkor végi kihalását, és valamikor a holocén során tűntek el végleg az élet színpadáról.
Szerző: Gasparik Mihály (MTM, Őslénytani és Földtani Tár)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Fitos Attila · http://paleotop.blog.hu/ 2019.07.31. 11:37:53
Sajnos a cikkben erre a kérdésre nem kapunk választ.
Egyébként nagyon jó írás, érdekesebb, mintha dinós lenne! ;)
Első mohikán 2019.07.31. 12:13:35
ételizésítő 2019.07.31. 14:15:49
Mivel a dinoszauruszok mérete verébtől 7 emeletes házig terjedt (csak a szemléltetsé végett), nagyon fasz kérdés.
ételizésítő 2019.07.31. 15:15:59
szepipiktor 2019.07.31. 15:16:17
De nagyobb égés egy emlős és egy gerinchúros lény összemosása.