Magyar Természettudományi Múzeum Blog

A gyászbogaraknak eddig húszezer faja ismert. Mindenütt előfordulnak, ahol rovarok egyáltalán élhetnek. A bogarak 150 családja közül ez a kilencedik legnagyobb. A velük foglalkozó pár tucatnyi hivatásos és amatőr szakember hat kontinensen szétszóródva dolgozik. Néhány évente azonban összegyűlnek valahol a Földön. 

Szerző: Merkl Ottó (MTM Bogárgyűjtemény)

Nem plüssállat, hanem valódi gyászbogár.... A Vieta muscosa Kelet-Afrika szavannáin honos (fotó: Kohiyama)

A gyászbogarak (Tenebrionidae) nagy része fekete színű – a nevüket is ezért kapták –, de bőven akadnak színes és mintás fajok is, például a délkelet-ázsiai Ceropria speciosissima (fotó: Melvyn Yeo)

Az idén Prágában került sor a találkozóra, március első hétvégéjén és azt követően. Azért akkor, mert ugyanazon a hétvégén rendezték a szokásos nemzetközi rovarbörzét is.

(Fotó: Chris Wirth)

Nem kenyerem a nagy nemzetközi találkozókra járás. Hogy miért nem, arra ott a magyarázat Moldova György Miért nincsenek íróbarátaim című írásában: 

Egyszerűen nem hiszem, hogy egy írónak éppen írókkal kellene barátkozni. Olyan ez, mint ha szőnyegárusok találkoznak a piacon, és egymásnak esnek: 

– Vegyél tőlem szőnyeget!

– Nem, te vegyél éntőlem szőnyeget!

Sok vadidegen ember, merev mosolyú smúzolás, a beszédem sem éppen fluent English, akkor meg mi a jó az egészben? Hát a kapcsolatépítés! Kösz, de annyi bogarász kapcsolatom van, hogy már most se győzöm. Az előadások meg a poszterek, azok! Persze, a résztvevők előadnak valamit, amit vagy már előadtak odahaza (többször is), vagy már megírták vagy meg fogják írni, így aztán, akit érdekel, már úgyis tud róla. A paravánokra kilógatott A3-as színes papírokkal ugyanez a helyzet. Aki ügyes, az egészet kifizetteti az adófizetőkkel. Az ilyen produkciókat az életrajzokban és a pályázatokban szerintem a jelentőségükhöz képest érthetetlenül túlbecsülik. 

Nem csoda hát, hogy nyomasztott az egész. Hiába szépséges az arany Prága, semmi kedvem nem volt újabb öt napot eltölteni ott, amikor lenne jobb dolgom is. De azért éreztem, hogy mégsem ártana megmutatni magam, még ha saját zsebből is. Végül csak felültem a vonatra – aminél egyszerűbb, kényelmesebb és gyorsabb utazás Prágába nincs is. 

Semmi nem jött be, ami miatt idehaza nyűglődtem.

Ahonnan jöttünk: Amerikai Egyesült Államok, Argentína, Brazília, Chile, Csehország, Franciaország, Japán, Kanada, Kína, Lengyelország, Magyarország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Oroszország, Svájc, Törökország. A szervezés oroszlánrészét Luboš Purchart végezte a brnói Mendel Egyetemről (az első sorban a balszélen) (fotó: Chris Wirth)

Senki nem volt vadidegen: mindenkit ismertem már vagy személyesen – például a Synthesys programból –, vagy levelezésből, vagy a munkássága alapján. Kábé 40 ember, 17 országból. Persze van még a világon rajtunk kívül is, aki gyászbogarakkal foglalkozik, de hát a Tenebrionidae-specialisták az emberiségnek nagyon szűk halmaza, ezért igazán szép, hogy ennyien összejöttünk. Roppant érdekes előadások és kérdések; az egymást fél szavakból is értők inspiráló légköre; és bár itthon a szakmámmal eléggé izoláltnak érzem magam, ez most nagyon kellemesen oldódott. 

A Magyar Természettudományi Múzeum gyászbogárgyűjteménye és Kaszab Zoltán munkássága a legkülönfélébb prezentációkban szóba került, jóval többször, mint bármely más intézmény és személy; ezt az esti sörözéseken többen említették, annyira feltűnő volt. Mit mondjak, nem esett rosszul, amiért elismerően emlegették, ahogy igyekszem menedzselni a gyűjteményt, és folyamatosan benntartani a szakmai vérkeringésben.

Kockás ing, sok gyászbogár, és meg is van a közös nyelv. Enrico Ruzzier (London/Verona) és Kojun Kanda (Flagstaff, Arizona, USA) (fotó: Chris Wirth)

Irgalmatlanul sok bogarat cipeltem ki kölcsönadás vagy visszaküldés céljából, és még többet hoztam vissza. Azt viszont bánom, hogy az út előtti kapkodásban elfelejtettem összeszedni azokat a példányokat, amelyeket még nagyjából se tudok azonosítani; Prágában biztosan akadt volna, aki segít – mint ahogy azt az egy-két állatot, amit mégis kivittem, meg is határozták. 

Az előző találkozó 2015-ben volt az argentínai Mendozában, a kettővel előbbi pedig 2013-ban az arizonai Tempében. A résztvevők szerint igen bánhatom, hogy kihagytam ezeket. Mindkét alkalommal terepmunka követte a szimpóziumot. Argentínában pazarul megszervezett körutazásra került sor, terepjárókkal, kutatóállomásokon való elszállásolással, különböző védett élőhelyeken, remek nappali és éjszakai gyűjtésekkel; és páran onnan átruccantak a chilei Atacama sivatagba. Túl azon, hogy ez a Föld egyik legszárazabb területe – egyes részein még sohasem esett az eső, mióta regisztrálják a meteorológiai adatokat –, gyászbogárfaunája különlegességekben bővelkedik.

Arizonában pedig a szimpózium után senki nem számított jobb fogásra, hiszen mit lehet várni a forró sivatagtól augusztusban? Ehhez képest éjszaka rovartömegek repültek a fényre, és a talajon is csupa érdekességet talált, aki fejlámpával vágott neki a sötétségnek. 

A következő találkozó vagy Londonban lesz – 13 milliós ott a bogárgyűjtemény –, vagy a namíbiai Gobabeb kutatóintézetében, melyet 1962-ben éppen egy gyászbogarász, Carl Koch alapított.

Sergio Aloquio (fent) a brazíliai Universidade Federal de Viçosa munkatársa. Először járt Európában, és Prága után a mi gyűjteményünket is meglátogatta (fotó: Chris Wirth). Sebtében meg is határozta az utóbbi húsz évben szerzett Nilio-anyagunkat. A Nilio-fajok (lent: Nilio testaceus) Közép- és Dél-Amerikában élő, katicaszerű gyászbogarak, a növényzeten tartózkodnak és zuzmókkal táplálkoznak (fotó: Andreas Kay, Flickr)

Voltak páran, akik messziről érkezve kihasználták az alkalmat, és Prágán kívül más országok fontos gyűjteményeit is felkeresték, köztük Budapestet is. Gustavo Flores – aki az argentínai szimpóziumot szervezte – személyesen hozta vissza a tőlünk kölcsönzött anyagokat, mivel odahaza már azért 100 dollárt kell fizetnie, hogy a postán kinyissák a csomagot és visszazárják (egyszer, amikor kapja, és újra, amikor visszaküldi). Ugyanezért Budapestre küldette Bázelből, amit vizsgálni akart, és még ittlétekor vissza is küldte oda, így tudta kicselezni az argentin postát. Gustavo egyébként feleségével és két gyermekével érkezett Budapestre (és Prágába). A 30 fokos mendozai nyárból jövet talán azt hitték, hogy itt is enyhe idő lesz, ezért a legkevésbé sem az időjárásnak megfelelően öltöztek; a mínusz tíz fokos márciusi hóesésben a repülőtérről egyenest egy ismert sportruházati céghez hajtattak, ahol csillagászati összeget hagytak ott télikabátokért, meleg nadrágokért és hóálló cipőkért.

Végre nem kell postán küldözgetni a törékeny határoznivalót... Kiyoshi Ando (Matsuyama, Japán) és Vladimír Novák (Prága, Csehország) (fotó: Chris Wirth)

 Ha már egy természetrajzi múzeumban dolgozom, és velem volt a világ összes múzeumába ingyenes belépést biztosító ICOM-kártya, nyilván betértem a cseh testvérintézmény kiállításába is. A prágai Nemzeti Múzeum régi épületét, mely a Vencel teret koronázza, 2011 óta felújítják, de a közelében emelt modern házban új természetrajzi kiállítást készítettek Noé Bárkája címmel (kicsiben Budapesten is van hasonló, ugyebár). A kiállítás egy valóban bárkaszerű keretben elrendezett kétszintes állatsereglet, ennek megfelelően nincsenek élethű diorámák, a környezet csak jelzésszerű (néhány kép lent). Az egyes állatföldrajzi régiók nagyjából elkülönülnek, és némely őslénytani elemek is vannak benne. A kiállítás szellős, látványos, minden szövege kétnyelvű (cseh-angol), és sehol nincs túlírva; a közönség láthatóan szereti. Az egész együttes irigylésre méltóan gazdag; persze úgy könnyű, hogy sosem csapódtak gyújtóbombák a múzeum épületébe…