Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Írta: Vörös Judit (Magyar Természettudományi Múzeum, Kétéltű- és Hüllőgyűjtemény)

Pálmafák, szamba, foci, karnevál; talán ezek a szavak jutnak először az ember eszébe, ha Brazíliára gondol. Esetleg felsejlik a Rio című animációs film, amelyben a kék ara kihalása ellen harcol néhány „aktivista”. Ebben a filmben sokszor megjelenik a Rio de Janeiro várost körülvevő erdő, mint az ara élőhelye, azt viszont kevesen tudják, hogy ez az erdő a világon egyedülálló atlanti esőerdő egyik utolsó megmaradt foltja.

Az atlanti esőerdő egykor 1.2 millió négyzetkilométeren borította Dél-Amerika keleti partvidékét, de az elmúlt évszázadok emberi tevékenységei  (fakitermelés, nádcukor- és kávétermesztés, állattenyésztés, a városok terjeszkedése) elpusztították az erdőt, és mára már csak 11.7 százaléka maradt fenn. A megmaradt kis terület is inkább apró foltokból áll, ami sok élőlény sorsát megpecsételi.

Az atlanti esőerdő Dél-Amerika felfedezése előtti, 500 évvel ezelőtti (zöld) és jelenlegi (piros) kiterjedése. Becslések szerint az eredeti erdőborítás 88.3 %-a mára eltűnt (forrás: ZME Science)

Brazília rendkívül gazdag természeti szépségekben. Elég csak az Iguazu-vízesésre, a Pantanalra, vagy az Amazonas-vidékre gondolni. Ez utóbbi talán a leghíresebb terület, lévén a Föld legnagyobb vízhozamú folyója táplálja azt az összefüggő erdőt, amely a Föld esőerdeinek felét képviseli, és a világon élő ismert fajok egytizedének ad otthont. Kevésbé, inkább csak a biológusok körében köztudott azonban, hogy az atlanti esőerdő még az Amazonasnál is változatosabb endemikus (csak itt előforduló) élővilágot rejt. A megmaradt parányi erdőfoltokról több mint 250 emlős-, 1000 madár-, 450 kétéltű-, 300 hüllő- és 350 édesvízi halfajt regisztráltak eddig a kutatók. Ezek a számok pedig egyre csak nőnek, annyi feltáratlan élőlény rejtőzik még az erdő mélyén.

Fantasztikus tudományos kalandnak lehettem részese 2015 év végén, amikor a Tempus Közalapítvány támogatásával Brazília negyedik legnagyobb államába, Bahiába utaztam három hónapra, hogy az ott megmaradt atlanti esőerdőfoltokon még leíratlan békafajok után kutassak brazil kollégáimmal. Egy herpetológus (kétéltűekkel és hüllőkkel foglalkozó kutató) számára Brazília maga a földi paradicsom. Ebben az országban él a legtöbb kétéltűfaj (1049), melyek felét az atlanti esőerdőből írták le. Munkám az Ilhéus és Itabuna települések között félúton található Universidade Estadual de Santa Cruz (Szent Kereszt Állami Egyetem) Zoológiai Gyűjteményében kezdődött. Itt őrzik ugyanis a környéken gyűjtött kétéltűek példányait, azt a néhány darabot, ami a kutatók számára vizsgálati anyagként rendelkezésre áll. Áttanulmányoztam tehát az eddig leírt, Bahia államban előforduló, Phyllodytes nemzetségbe tartozó 11 békafajt, hogy a terepi munkák során felismerjem, ha eddig ismeretlen formával találkozom.

Az egyik, Bahia Államban előforduló faj, a Phyllodytes melanomystax (fotó: Konrad Mebert)

Phyllodytes luteolus portré (fotó: Konrad Mebert)

Phyllodytes luteolus (fotó: Konrad Mebert)

A brazil kollégáktól kaptam egyébként a fülest, hogy érdemes ezt a csoportot választani, ugyanis korábbi expedíciójuk során találtak azonosítatlan példányokat. A Phyllodytes nemzetség tagjai kisméretű, 3-5 cm testhosszú levelibékák, melyeket két jellegzetesség különböztet meg a többi levelibékától. Alsó állkapcsukon 2-4 nagyméretű fog ül, és életük teljes mértékben a broméliákhoz kötődik. Ezek az apró békák a broméliák levelei között összegyűlt vízbe helyezik a petéiket, itt fejlődnek ki, táplálkoznak, és itt keresnek párt is maguknak. A bromélia levélrózsája biztonságos környezet számukra, mert itt még akkor is fennmarad a szaporodásukhoz nélkülözhetetlen víz, ha hosszú szárazság köszönt a területre.

Két Phyllodytes bújik meg a bromélia szárában összegyűlt vízben (fotó: Konrad Mebert)

A gyűjteményi tanulmányozás után kezdődhetett a munka legizgalmasabb része, a terepi expedíció. A békák többsége éjszaka aktív, ezért teljes sötétség kell a felkutatásukhoz. Este indultunk el tehát az egyetemtől több órányira található egyik érintetlen erdőfolthoz annak reményében, hogy sikerül a terület fajlistáját újakkal bővítenünk. Brazil kollégám machetével törte az utat előttem, és meg-megállt hallgatózni, hogy szól-e már valamelyik békafaj hím egyede, amint éppen magához csalogatja a nőstényt. Több alkalom és sok óra keresgélés után meghallottuk a keresett hangot, a Phyllodytes-békákra jellemző, mégis kissé eltérő kuruttyolást. Közelítettünk a hangforráshoz, és a zseblámpánk fényében megpillantottuk az első egyedeket, amint a terresztris (talajról növő) bromélia levelén üldögéltek.  Első dolgunk volt, hogy felvételt készítsünk a hím által kiadott hívóhangról, mivel a békáknál ez az egyik legfontosabb faji megkülönböztető bélyeg.  Azután befogtunk néhány egyedet, és a gyűjteménybe szállítottuk őket további vizsgálatra.

Összesen 22 példányt hasonlítottunk össze a többi, már ismert fajjal. Kiderült, hogy a nemzetség eddig legkisebb méretű (2 cm hosszú) faját sikerült felfedeznünk. Az új fajnak a Phyllodytes amadoi nevet adtuk, adózva ezzel Brazília legismertebb modernista írója, Jorge Amado emlékének. A bizonyító példányok az egyetem gyűjteményébe, két másik brazil múzeumba és a Magyar Természettudományi Múzeum Kétéltű- és Hüllőgyűjteményébe kerültek. A P. amadoi békafajt eddig még nem találták meg máshol, vagyis nagy valószínűséggel kizárólag ezen az kis élőhelyfolton él a teljes világállomány.  

A sikeres expedíció résztvevői (fotó: Vörös Judit)

A bromélia, amelynek a levelei között az új békafajt megtaláltuk (fotó: Vörös Judit)

Phyllodytes amadoi, Vörös, Dias & Solé 2017, a most leírt békafaj (fotó: Mirco Solé)

De miért is jó, hogy új fajokat fedezünk fel, és teszünk ismertté a tudomány, és ezzel az emberiség számára? Gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést nem a szakmában dolgozó ismerőseim. Számos érvet fel lehet sorolni a fajok leírásának fontossága mellett.  Az alábbi példákkal ezek jól szemléltethetők a természettudományban kevéssé jártas olvasóknak is.

Sokan szeretnek például gombászni, és a hazavitt zsákmányt elfogyasztani. Ehhez ismerni kell a fajokat, a közöttük lévő különbségeket és hasonlóságokat, hiszen ennek hiányában komoly bajba kerülhet az óvatlan gombaszedő. Ezeket a fajokat kutatók találták meg és írták le, jellemezték őket olyan részletességgel, hogy meghatározhatóak legyenek. Könyveket írtak róluk és rajzokkal, fényképekkel illusztrálták, hogy bárki számára felismerhetőek legyenek. De ugyanígy tekinthetünk egyes legyekre vagy szúnyogokra, mint kórokozók hordozóira, vagy a mérgeskígyókra, amelyeknél a megfelelő kezelés reményében nagyon fontos ismernünk, melyik fajjal volt dolgunk egy számunkra szerencsétlen találkozásnál. Tudták, hogy egyes békák bőrén termelődő anyagból fájdalomcsillapító és szívgyógyszereket készítenek?

A felsorolást még sokáig lehetne folytatni, mert minden egyes élőlény észrevétlenül az ember életének része. Mint az emberi test, a természet is apró „elemekből” épül fel, és a működésükben is fellelhetjük a párhuzamot. Lehet, hogy egy-két elem megbetegedését, pusztulását még nem vesszük észre, azonban tartós hiányuk, és az annak következtében fellépő változások olyan működési zavarokhoz vezethetnek, melyek következtében idővel az egész szervezet illetve rendszer is összeomolhat.

Ahhoz, hogy meg tudjuk óvni a természetet, ismernünk kell minden egyes összetevőjét, legyen az baktérium, bogár vagy béka. Az új Phyllodytes-faj ismerete a többi, veszélyeztetett fajjal együtt eszköz lehet a természetvédelmi hatóság számára az erdőfolt védelméhez, és ki tudja, lehet, hogy épp erről a békáról derül ki később, hogy az ember számára nélkülözhetetlen gyógyszeralapanyagot termel.

A Phyllodytes amadoi fajt leíró tudományos közlemény a Zootaxa című folyóiratban jelent meg.