Nem tagadom, hogy a cikk címe kissé hatásvadász, a figyelem felkeltése érdekében szándékosan fogalmaztam így, nyomban az elején ki is kell azonban javítanom magamat. A valóságban ugyanis nem elefántról, még csak nem is őselefántról, hanem egy másik ősormányosról, a masztodonról fogok írni.
Szerző: Gasparik Mihály (Őslénytani és Földtani Tár, MTM)
Az emlősök Ormányosok rendje (Proboscidea) ma csupán 3 élő fajjal büszkélkedhet, ezek mindegyike – az afrikai szavannai és az erdei vagy más néven kerekfülű elefánt, valamint az ázsiai elefánt – az elefántfélék családjába (Elephantidae) tartozik. Furcsa lehet emiatt belegondolni abba, hogy a régmúltban egyrészt sokkal több elefántfaj élt (Európában és Amerikában is), másrészt az elefántfélék mellett számos más ormányos család sok-sok faja népesítette be a Földet. A valódi masztodonok (Mammutidae család) is egy ilyen világszerte elterjedt csoport volt, az utolsó két faj, az amerikai (Mammut americanum) és az európai (Mammut borsoni) masztodon volt. Az utóbbi faj igazi óriás volt, testmagassága meghaladhatta a 4 métert.
Hazánk területéről is sok lelőhelyről előkerültek az európai masztodonok maradványai, de rajtuk kívül nagyon sok egyéb ősormányos lelet is ismert Magyarországról, nemcsak mamutok és masztodonok, hanem gumósfogú ősormányosok, kapafogú őselefántok és lapátagyarúak leletei is.
Európai masztodon (Mammut borsoni) rekonstrukciója
(Forrás: Dick Mol & Frédéric Lacombat (2010): Mammouths & Mastodontes de Haute-Loire)
1922-ben Günther Schlesinger bécsi természettudós készítette el az első olyan tudományos monográfiát, amely a magyarországi ősormányos leletek jelentős részét bemutatta, többek között a valódi masztodon maradványokat is. Munkája őslénytani szempontból már akkor nagy horderejű volt, később azonban tudománytörténeti szempontból is rendkívül értékesnek bizonyult.
Schlesinger 1922-es monográfiájának címlapja. A munka a Geologica Hungarica folyóiratban jelent meg, a főcím: Die Mastodonten der Budapester Sammlungen (A budapesti gyűjtemények masztodonjai)
Most ugorjunk előre az időben, egészen 1956 októberéig, amikor a budapesti fegyveres harcok során egy szovjet harckocsiból kilőtt lövedék miatt kigyulladt a Magyar Nemzeti Múzeum épületének az a része, ahol a Természettudományi Múzeum kiállításai, valamint az Ásványtár és az Őslénytár volt. Ez a tűz igazi tragédiának bizonyult. Az őslénytári gyűjteménynek körülbelül a 70 százaléka semmisült meg. Sok megmaradt példányt később szó szerint a hamuból kotortak ki a múzeumi munkatársak. Ezek némelyike máig magán viseli az égés nyomait, ahogyan e kis cikk főszereplői is. Itt jutottunk el tehát oda, hogy valójában nem masztodonpörköltről, hanem pörkölt vagy – ha úgy tetszik – pörkölődött masztodonokról kell beszélnünk. E sorok írójának éppen az ősormányosok az egyik fő kutatási területe, így nagy öröm volt számára, amikor – mintegy 20–25 évvel ezelőtt – az őslénytári pincében egy régi-régi, poros ládában nagy kupac, többé-kevésbé égett ősormányos maradványra bukkant. Némelyik még ismerős is volt valahonnan. Hamarosan kiderült, honnan: az említett monográfia fotótábláiról, melyek segítségével több maradvány eredeti lelőhelyét lehetett azonosítani. Hogy miért nagyon fontos ez? Azért, mert 1956-ban a leltárkönyvek is elégtek, azaz elveszett minden adat, ami re szükségünk lenne akkor, amikor valamilyen tudományos kutatáshoz fel akarjuk használni az ősmaradványokat. Hiába tudjuk egy fosszíliáról, milyen fajba tartozik, ha nem ismerjük a lelőhelyét és a földtörténeti korát, akkor a legtöbb esetben alig van értéke a tudomány számára. Schlesinger 1922-es munkája jóvoltából tudjuk, hogy az egyik égett példány Ajnácskőről (ma Hajnáčka, Szlovákia) származik, a kora pedig pliocén. Schlesinger eredeti ábrájával összehasonlítva pedig azt is felfedezhetjük, hogy 1922 óta (valószínűleg éppen az 1956-os tűz során) a példány elülső feléből egy kis darab letört.
Az ajnácskői masztodon állkapocs (balra lent 2-es számmal) Schlesinger eredeti fotótábláján. Az eredeti ábraaláírás arról tanúskodik, hogy ő még helytelenül az americanum fajba sorolta a leletet
Az ajnácskői példány jelenlegi állapotában felülről fotózva. Jól látszik, hogy az eredetihez képest az állkapocs eleje az utolsó előtti őrlőfog töredékével együtt hiányzik
Egy másik, erősen megégett példány nem szerepel a monográfiában, ez tehát egészen biztosan 1922 után került a múzeum gyűjteményébe. Közelebbi vizsgálata érdekes eredményre vezetett, melyet egy külföldi vendégkutató (Martin Pickford) is megerősített, amikor az őslénytárban járt, és látta a leletet. A fog morfológiája kissé különbözik az európai masztodon fogakétól, emellett az égés miatt felpattogzott felülete egészen üdének, csontszerűnek látszik. Ez arra enged következtetni, hogy a lelet nem kövesedett át teljesen, a kora tehát jóval fiatalabb a többi masztodon maradványnál. Nos, hogy ne csigázzam tovább az olvasók kíváncsiságát, elárulom, hogy a fog minden bizonnyal egy amerikai masztodon maradványa, ráadásul valószínűleg nem lehet sokkal idősebb 10 000 évesnél. (Ez nem is olyan furcsa, hiszen Észak-Amerikában az utolsó amerikai masztodonok körülbelül 10 000 éve haltak ki, és még vadásztak rájuk a Clovis kultúra ősemberei.) Mivel ez a faj csak Észak-Amerikában élt, a példány nem gyűjtés, hanem ajándékozás vagy vásárlás révén kerülhetett az Őslénytár gyűjteményébe.
Az erősen égett amerikai masztodon (Mammut americanum) őrlőfog oldalról fotózva
A hónap műtárgya a Magyar Természettudományi Múzeum Kupolacsarnokában
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
