Ebben a hónapban még látható az idei világkiállítás, a milánói EXPO. Ebben a hónapban volt sorrendben a 11. SMEC kurzus, ezúttal először Milánóban, ami legalábbis a létrehozók számára hasonló szenzáció. Mindkettőről ad hírt munkatársunk.

Írta: Vásárhelyi Tamás

A Magyar Természettudományi Múzeum bő évtizede részt vett egy európai projektben (SMEC) melynek eredménye többek között egy egyhetes tanfolyam lett, iskola és múzeum együttműködésének javítása érdekében. A tanfolyamot az Unió akkreditálta, később másik projekt segítségével frissítettük (SETAC), és tartalmát a természettudományok társadalmi hasznosulásának irányába is kiterjesztettük. Idén októberben a 11. alkalommal került megrendezésre, ezúttal Milánóban, a Leonardo da Vinci-ről elnevezett nemzeti műszaki múzeumban.  Miután idén Milánó az EXPO lázában ég, a programot besűrítettük, és egy teljes napot kihasítottunk belőle, hogy a résztvevők oda is elmehessenek.

Az alábbiakban néhány digitális expozícióval és – némi képzavarral szólva – az emlékezet retináján megőrződött képeknek a szürkeállományban kialakult visszfényével szeretnék beszámolni az itt szerzett benyomásaimról.

Képek az EXPO-ról

 Az idei EXPO témája, szlogenje nagyon megkapó: Táplálni a világot, energiát adni az életnek. A hivatalos magyar oldal szerint „A Milánói Világkiállítás legfontosabb témái az egészséges táplálkozás, az egészséges életmód, a környezet és a fenntartható fejlődés.”. Valóban a szlogen is ezt sejteti. Egészen más volt az én  benyomásom. A fenntarthatatlan gyakorlat, hogy a leglehetetlenebb épületeket is megtervezik és megépítik az építészek, hogy milliókat csalnak egyetlen helyre a világon (a turizmus is fenntarthatatlan), hogy cirkuszt csinálnak a fontos kérdésből, az eleve határt szab a rendezvény hitelének.

Sorbanállás, csodára várva. Sokezer társammal már bejutottunk az egyik kapun, így fentről láttam amint rémisztő tömeg vár a másik kapunál. Nem csoda, hogy némelyik pavilonba több órás várakozással lehet csak bejutni.

Cirkusz mellé kenyér is jár. Én ezt találtam a világkiállítás fő céljának: az odalátogató napi állítólag akár 200 ezer embert kell rávenni, hogy egyen, igyon, amennyi belefér. Esetleg vegyen emléktárgyakat. Van ázsiai konyha, afrikai konyha, amerikai konyha, de legfőképp európai, még annál is inkább olasz konyha és olasz italok. Bőséges a választék. És a főúton elkészített installációk, a terményektől és termékektől roskadozó kvázi piaci árusítóhelyek is (minden szigorúan műanyagból!) a nyugateurópai ízlés szerint készültek, a fenntarthatóság követelte szerénységgel, visszafogottsággal köszönőviszonyban nincsenek. Azt is mondhatnám, gúnyosan üzennek a Föld éhező és szegény millióinak, milliárdjainak.

Egy a standok közül, melyek műanyag ínyencségeket kínálnak (volt még pékárus, sajtos, gyümölcsös is).

Úgy érzem, először a magyar pavilonról kell valamit szólnom. A több milliárd forintból megépült és működtetett egység nagy vitákat váltott ki itthon (amint az szokásos nálunk). Zárás utáni elbontása és hazahozatala, majd itthoni felépítése nyilván újabb milliárdokat jelent, csak remélhetjük, hogy közmegelégedésre működik majd. A magyar pavilon fő üzenete ott, hogy Magyarország a vizek országa, tiszták a forrásaink, szó szerint is és átvitt értelemben is (Magyarország – a legtisztább forrásból). Az üzenet kicsit zavaros környezetben jelenik meg. A mi pavilonunkban sokféle kulturális kínálat és reklám található, a pálinkától, paprikafűzértől és kalocsai hímzéstől, csipkeveréstől, tojáspatkolástól egy UFÓ-zongorán, sámándobokon és egy Singer varrógépen át természetfotóig, Bíróig (a golyóstoll és egy szipka feltalálójáig, aki Argentínáig meg sem állt), illetve Szent-Györgyi Albertig, akinek két szobra is néz a teremben lévőkre (ő legalább itthoni kutatásaiért kapott Nobel-díjat, csak később ment ki). Három helyszínen is vannak üres színpadok, jelei élő rendezvényeknek, ami a jelenlévő kézművesekkel együtt üde színfolttá teszi a miénket a passzív pavilonok tengerében. És hogy mennyire vannak élő rendezvények, azt akkor tapasztaltam, amikor délután ötkor több tízezren bezárva találtuk a magyar pavilont (mert bent konferencia zajlott több tucatnak)! A pavilon szerintem se nem jobb, se nem rosszabb a többieknél, olyan az egész, mint mi, ma, Magyarországon.

A sámándobot idéző magyar pavilon belseje. A vendéglátás a harmadik szinten van.

Egy gépgyártó cég pavilonjában akkora aratógépet láttam, hogy azt egyetlen szegény ember sem tudná megvenni. 1300 liter benzint tud egyszerre tankolni (a fenntarthatóság jegyében, v.ö. CO₂ kibocsátás, környezetkímélő mezőgazdasági termelés, teljes foglalkoztatottság). Az USA pavilon fő szenzációjának a steak tűnt, a türkmenisztáni pavilon tartalma ingadozott a sütőipar (előrecsomagolt lekváros linzerkarika), a csodás szőnyegek és egy műholdjuk reklámozása (azért Don’t touch!) között. Az Egyesület Királyság (amely agymosásszerű felirataik szerint az innováció kaptára), egy kis elemekből felépített hatalmas gömbszerkezetet állított fel, amibe sűrű tömött sorokban fel lehetett sétálni, majd lesétálni (közben persze enni-inni). Az egyiptomi pavilonban fáraónak öltözött kövér arab férfi kínált szuveníreket, kék gipsz szkarabeuszokat, ezüstékszereket, kelméket és vízipipákat, miközben társa filctollal rajzolt papíruszra újabb szuveníreket. A Biodiverzitás terén egyszerű pavilonok között fűszerkertek és gyógynövénykertek voltak, a növények nevét jelző táblácskákkal. Az egyszerű pavilonok tartalma is egyszerű volt, az egész pedig elég unalmas. Hiába: a természet, a biodiverzitás nem fizet azért, hogy reklámozzák, csak pusztul, csendesen, szerényen.

Néhány a feltűnőbb építészeti álmok közül. (Kattints a képekért!)

Nekem legszimpatikusabb a szudáni pavilon volt, amiben én a következőt találtam: egy hatalmas, érdekesen megépített térben ívelt, érdekes alakú falra vetítették egy szegény szudáni álmát, amelyben a végtelen és terméketlen sivatagban sikerül egy pálmát ültetni. Azt öntözi, és ettől körülötte egyszerre termékeny, üde oázis nő. Majd a szegény ember felébred, és látja, hogy „száraz bilibe lóg a keze”, a végtelen sivatag veszi körül. Ez legalább szólt valamiről, megérintett mindenkit körülöttem is. Szerintem ők közvetítették leghívebben, amiről az EXPO-nak szólnia kellett volna, és amit idén a menekültáradat is jelez, gazdagok és szegények fenntarthatatlan konfliktusát.

Vetített álom

Na és a SMEC?

A tanfolyamnak idén 5 országból 26 résztvevője volt. Új volt a helyszín, és nagyon is alkalmas a célra. A múzeum 1953 óta létezik, mára Európa egyik legnagyobb műszaki múzeuma. Amióta egy tengeralattjárót sikerült idehozniuk, felkerült a látogatóközönség mentális térképére is, majd félmillióan jönnek ide évente.

Mint egy torpedó, olyan a tengeralattjáró, csak nagyobbacska.

Most a SMEC kurzust kellett ehhez a múzeumhoz adaptálni, és hogy sikerült, azt az is jelzi, hogy a résztvevőktől jóval az EXPO-élmény fölötti érdemjegyet kapott.

A látogatókat ez az „öreg hölgy”, Margherita Királyné fogadja. Gőzzel működő áramfejlesztőként szolgált valaha. A múzeum új kiállításai többféle érzékszervvel befogadhatóak, interaktívak, színesek, élményeket nyújtók.

Leonardo szárnyakkal hajtott repülő szerkezetének működését kipróbálhatjuk

A múzeum kirí az öreg kontinens múzeumai közül abban, hogy az amerikai múzeumpedagógia és tudománykommunikáció legjobb eredményeit adaptálja. Tárlatvezetést nem lehet kapni, de készségesen felkészítenek mindenkit, hogy tartsa meg a maga foglalkozását. Tanárképzéseire százak jelentkeznek, felkészült munkatársai pedig fogadják őket. Osztályoknak azért tartanak speciális órákat pl. a genetikai, a robotikai, a táplálkozásról vagy az anyagok tulajdonságairól szóló laboratóriumokban.

 Az anyagtudományi laborban.

Az anyagtudományi foglalkozások fő üzenete az, hogy a tudománnyal ismerkedni öröm és felvillanyozó. Erre azért van szükség, mert egész Európában (és Magyarországon is) baj van a természettudományos tantárgyak népszerűségével az iskolában és a természettudományos tanári szakok hallgatóival az egyetemen. Európai szintű programok próbálják a tudományt és a társadalmat egymáshoz közelíteni. A tudósokkal azt kell megértetni, hogy ha nem mutatják meg a társadalomnak, hogy mire való, amit csinálnak, a társadalom nem fogja támogatni a tudományos kutatást. A társadalomnak pedig azt kellene megértenie, hogy a tudomány érte van, és egyre nagyobb szükség van a tudatos, elemző gondolkodásmódra, hogy például ne vásároljon egészségére nézve legalábbis kétséges élelmiszereket, ne legyen buta fogyasztóvá, ne essen az áltudományok hiszékeny áldozatául.

Az energiamegmaradás elvének tanulmányozására nagyszabású kísérletet végeztünk. Az eredményről készült videó megszemlélése is ilyen örömet váltott ki.