Magyar Természettudományi Múzeum Blog

szerző: Juhász Emese

Juhász Emese vagyok, végzős környezetkultúra szakos hallgató a Nyíregyházi Főiskolán. 2013. augusztus végén volt szerencsém két nagyon izgalmas hetet gyakorlaton eltölteni a Magyar Természettudományi Múzeumban.

Nagyon örültem, amikor egyik ismerősöm szólt, hogy lehetőségem van erre, mivel egyik álmom vált valóra azzal, hogy beleláthattam a kiállítások rendezésének háttérmunkálatába. Mivel a későbbiekben is ezzel szeretnék foglalkozni, és a legtöbb iskolában ritkán adódik lehetőség, hogy a valós munkába is belelássunk, a két hét alatt többet tanultam ezzel a szakmával kapcsolatban, mint a főiskolán egy szemeszter során.

Az elején nagyon izgultam, azt hittem, hogy rám is az a sors vár, mint a legtöbb iskolás gyakornokra.  Barátaim ijesztgettek is, hogy majd biztosan söprögetni fogok és kávét hordani. Szerencsémre nem így lett. Az első napon egy nagyon kedves és segítőkész csapat fogadott, élükön Tősér Ágnessel.

Ekkor épp egy kiállítás diorámáit építették. Ott álltam szerencsétlenül, azt se tudtam, hová menjek, mihez kezdjek magammal. Próbáltam mindenkivel beszélgetni, megtudni, hogy ő mit is csinál éppen. Eleinte nem volt egyértelmű minden, csak azt láttam, hogy két lány nagy gondossággal leveleket rendezget, egy srác pedig valami sárszerű masszát keverget. Elsőre meghökkentő volt, nem gondoltam volna, hogy az egyszerűnek tűnő szarvasos dioráma ennyi munkát igényel.  Mondjuk, akkor még azt se tudtam, hogy ezt szakszóval diorámának nevezik.

Meglepetésemre Ági egyből kérdezte, hogy én mit gondolok, hova helyezzenek el fűcsomókat a talajon.  Ebédszünet után már a talajt is segíthettem felragasztani. Zoli, az egyik srác még gumikesztyűt is adott, nehogy koszos legyek, amit nagy meglepetésére nem használtam. Nem tudta, hogy a művészeti szak azt jelenti, hogy minden nap festéktől vagy ragasztótól koszos a kezem, ezért egy kis föld már meg se kottyan.  Természetesen ez a munka se volt olyan egyszerű, mint ahogyan elképzeltem. Mit kell ennyit pepecselni a földdel? Gondoltam magamban, bár nyilván nem volt mindegy, hogy milyen típusú és színű földet ragasztunk fel. A valós környezetnek megfelelőt, ez természetes, de ki gondolta volna, mennyire számít esztétikailag, hogy néz ki az a föld? A nap végére már a festés terén is megcsillogtathattam tudásomat, mivel azt a feladatot kaptam, hogy az előzőleg műgyantából kiöntött kőmásolatokat valósághűre kellett lefestenem. Nagy büszkeséggel töltött el, amikor a végére tényleg kőnek néztek ki. Ekkor még nem gondoltam, hogy később ennél sokkal bonyolultabb munka is vár rám.

 A muflon terepe

Másnap szembesítettek vele, hogy a vadászati kiállítással párhuzamosan dolgozhatok a Velencei-tó élővilágával foglalkozó kiállításon is. Így egy másik kiállítás tárgyainak megszületését is követhetem, és minden egyes fázisból kivehettem a részemet. Kiderült, hogy bizonyos halfajokból másolatokat kell csinálni, természetesen élő halak után. Az első kihívás volt beszerezni ezeket a halakat. Ez nagyon könnyűnek tűnt, hiszen még sose akartam egész süllőt vagy akár pontyot venni a piacon. Nagy nehezen, de egy-egy példányt sikerült begyűjteni az első pár nap alatt. Így, igaz döcögősen, de hozzá is kezdhettünk a munkának. Elindult a kísérletezgetési fázis a „hogyan is öntsünk igazi halról mű halat új anyagokkal” projekt. Ez egyszerre volt nagyon izgalmas, tanulságos és mókás is. Nyilván a többieknek nem volt ennyire vicces a dolog, mivel másfél hét alatt mindennel végeznünk kellett, és munkaidőn kívül is rengeteget foglalkoztak ezzel, de ettől függetlenül a teljes ott töltött idő alatt inkább a kellemes légkör volt érezhető számomra, mint a sürgető határidő.

A szakértő szemek és kezek szorgos munkájának köszönhetően az első hét közepére már kifejlesztettük a biztos technikát a halak öntésére, így kezdődhetett a „sorozatgyártás”. A legtöbb idő az öntőanyag megkötése volt, így nagyon körültekintő és előre eltervezett munkafolyamat vette kezdetét. Én szorgosan kavargattam, öntöttem, ragasztottam, ott segítettem, ahol tudtam. Szerencsémre egy olyan csapatba kerültem, ahol nem zártak ki egyes fázisokból, sőt! Figyeltek rá, hogy minden munkafolyamatba belelássak, és részt is vegyek benne. Így lettem végül én a szerencsés kiválasztott, aki a halaknak élethű külsőt adhatott. Életemben másodszor fogtam a kezemben airbrush gépet (festékszóró), de merem állítani, hogy itt egy életre beleszerettem ebbe a technikába. Büszkeséggel töltött el, hogy rám bízták ezt a fázist. Természetesen előtte minden kis részletet és titkot megosztottak velem, azzal kapcsolatban, hogy miként is kell élethűre festeni egy halat.

Örömöm és büszkeségem csúcspontja az volt, amikor a feladat végén nem elég, hogy megdicsértek és megköszönték a segítségemet, de a munkafolyamatot megörökítő videón - ami felkerült egy videómegosztó oldalra - én is szerepelek, megemlítették a nevemet a kiállításon, mint a „csapat tagjáét”, ráadásul további segítségemet is kérték, mint például ennek a cikknek a megírását. Természetesen boldogan elvállaltam, hiszen olyan maradandó élményeket és tapasztalatot szereztem ott, amire egész életemben emlékezni fogok, és büszke leszek rá.