Magyar Természettudományi Múzeum Blog

Írta: Szőke Viktória (MTM, Állattár, Kisebb rovarrendek gyűjteménye)

Kis barna szárnyak libbennek a könnyed szellőben. Hajszálvékony, gyöngysorszerű csápok rezzennek. Egy levélen pihenő apró rovar az alkonyatot várja, amikor majd szárnyra kel táplálékot és párt keresni – egy rovartűre tűzött példány pedig helyét keresi a múzeum gyűjteményében.

Füstös szivacsfátyolka (Sisyra nigra),
fotó: Gilles San Martin, Wikimedia commons, közkincs

A levélen kapaszkodó és a feltűzött rovar is egy-egy szivacsfátyolka (Sisyridae család), a valódi recésszárnyúak rendjének (Neuroptera) képviselője. E rovarcsaládból világszerte kicsit több mint 70 faj ismert. Hazánkban eddig három faj jelenlétét mutatták ki, de Európában, illetve kicsit tágabban mérve a Nyugat-Palearktisz területén kilenc faj előfordulása ismert.

A Magyar Természettudományi Múzeumban a Kisebb rovarrendek gyűjteményében őrizzük – sok más rovarrend mellett – a valódi recésszárnyúak rendjébe tartozó rovarokat, köztük a szivacsfátyolkákat. Annak apropóján írok ezekről az aprócska, könnyen észrevétlen maradó, ám annál érdekesebb rovarokról, hogy a tűzött példányok tekintetében elértük a teljes és naprakész gyűjteményi rendezettség állapotát, illetve egy olyan fajjal gyarapodott a „gyűjteményi biodiverzitás”, amit nemrég írtak le, és amiről eddig nem is tudtuk, hogy a múzeum is őrzi példányait. De erről majd később, előbb ismerkedjünk meg a szivacsfátyolkákkal!

„VÍZIVILÁG HA FELTÁRUL, SOK-SOK CSODÁT IS ELÁRUL”[1]

A kifejlett (imágó) szivacsfátyolkák annyira aprók, hogy mikroszkópos vizsgálat nélkül könnyen összetéveszthetjük őket a hasonlóan kicsi barnafátyolkákkal. Annál könnyebben azonosíthatóak a lárváik, ha jó helyen keresgélünk. A szivacsfátyolkák lárvája teljes mértékben vízi életmódú, ráadásul igen egyedi is, mert kizárólag különleges „fogásokat” eszik és igazi „művészlélek”.

Szivacsfátyolkafaj imágója (Sisyra terminalis),
fotó: Gilles San Martin, Wikimedia commons, közkincs

Nádszálakon megtelepedett édesvízi szivacsokat, esetleg mohaállattelepeket szemügyre véve ráakadhatunk a kis zöldes színű lárvákra, amint a telepen mászkálnak, időnként azok réseibe bújnak. Őket kerestük: ezek a szivacsfátyolkák lárvái. Egyet közülük közelebbről megfigyelve tanulmányozhatjuk annak érdekes testfelépítését is (egy nagyító vagy még inkább mikroszkóp segítségével, természetesen). Előre- és hátrafelé elkeskenyedő teste és feltűnően hosszú csápjai vannak; a víz alatti életmódhoz úgy alkalmazkodott, hogy az első hét potrohszelvénye hasi oldalán található csonklábak légzőszervvé módosultak.

Eddig ártalmatlan jószágnak tűnik puha, viszonylag gyengén kitinizált testével, azonban egyből megváltozik a véleményünk, amint észrevesszük a csápjai takarásából előbukkanó, görbe, injekcióstűre emlékeztető szívófogakat. A szivacsfátyolkák nem véletlenül kapták magyar nevüket, és a lárvák sem véletlenül mászkálnak a szivacstelepeken: időről időre (ha megéheznek) bedugják a teleptestű szivacs- vagy mohaállat belsejébe szívófogaikat, amivel azok nedveit kiszívogatják. Kétségtelenül igazi ínyencek – vagy legalábbis, ha valaki nem is mondaná kifinomult ízlésűnek, az azért vitathatatlan, hogy a szivacsfátyolka-lárva a különlegességek híve.

Szivacson táplálkozó szivacsfátyolka-lárvák,
fotó: Jan Hamrsky, Life in freshwater.net

A lárvák ilyen módon éldegélnek a nyár végéig, közben nőnek és fejlődnek, majd a hidegebb napok közeledtével, ősszel kimásznak a vízből. A bábozódásra érett lárva védett helyet keres a közelben, általában egy közvetlenül a víztükör fölé emelkedő növényen, fakérgen vagy más tereptárgyon, ahol komoly munkálatokba kezd. Fél nap is beletelik, mire megalkotja kettős falú, ovális gubóját. Egyes fajok (például az Amerikában honos Climacia nemzetségbe tartozók) kiemelkedő műalkotást szőnek: a gubó külső rétege egy hatszögletű egységekből álló vagy Voronoj-diagramra emlékeztető kupola a sűrűbb szövésű belső réteg felett. E csipkeboltozat alatt telel a lárva, majd tavasszal, ha melegszik az idő (április-május környékén) bábbá alakul a belső gubó védelmében. A hazai fajok megelégszenek kevésbé díszes mennyezettel: ők a sűrűbb szövést részesítik előnyben a csipkemotívumokkal szemben.

Szivacsfátyolkafaj (Climacia sp.) kettős falú gubója,
fotó: Tam Stuart, BugGuide

Bábbőrében nagyjából két hetet tölt, majd kibújik az imágó: a kecses, barnás színű, parti szélben libbenő szárnyú kifejlett szivacsfátyolka. Megkapaszkodik egy közeli alkalmas helyen, és a nap jó részét eltölti így. Alkonyattájt aktívabbá válik, ekkor a víztől jelentősebben is eltávolodhat. Táplálkozását tekintve továbbra sem a hagyományos konyhaművészet híve, inkább szavaz egy fine dining menüsorra. Legtöbbször nálánál apróbb gerinctelenekre vadászik, ezeket akkor sem veti meg, ha már tetemként lel rájuk, illetve a virágokon és más növényeken is gyakran megfordul, hogy az ízek és ízkombinációk intenzivitását mintegy desszertként tovább fokozza némi pollen- és mézharmatfogyasztással.

Habár a szivacsfátyolka előbb felsorolt menüsora küllemében nem olyan szemet gyönyörködtető, mint egy valódi fine dining fogás, azért a művészet iránti érdeklődése imágó korára is megmarad: a nőstény felnőttként is folytatja a selyemszálból való szövés-horgolás gyakorlását. Amikor rátapasztja petéit egy vízközeli, vízből kilógó vagy a víz fölé hajló növényre, azokat „csipketerítővel” takarja be, így gondoskodva leendő utódai védelméről. Amikor eljön az idő, a bennük fejlődő lárvák felpattintják peteburkukat, és belepottyannak az alattuk lévő vízbe. Itt rögvest úszni kezdenek, hogy egy kényelmes és tápláló szivacstelepet találjanak, ahol eltölthetik lárvakorukat.

A GYŰJTEMÉNYI ÉS A TUDOMÁNYOS EREDMÉNY

A Kisebb rovarrendek gyűjteményében folyó gyűjteményi munka során tehát tudományos revízió alá kerültek a tűzött példányok – gyűjteményünkben részben alkohollal töltött fiolákban, részben pedig rovartűkre szúrva őrizzük a szivacsfátyolka-példányokat, ez utóbbiakról esik most szó.

Első lépésként a teljes anyagot össze kellett szedni, ami korábban több helyen volt elhelyezve a gyűjteményben. Külön a hazai, külön a külföldről származó példányok, valamint két neves rovarász, Újhelyi Sándor és Kis Béla a múzeumnak ajándékozott gyűjteményében is volt belőlük. Tehát eddig négy helyen kellett keresgélnie annak, aki vizsgálni szerette volna ezeket a szivacsfátyolka-példányokat.

Következett az egyes példányok vizsgálata, a határozások ellenőrzése, illetve a korábban nem meghatározottak besorolása egy-egy fajba. Akinek eddig nem volt „detcédulája”, azaz a faj nevét és a meghatározót feltüntető cédulája, az kapott. Aki rossz helyre volt tűzve, mert valójában másik fajhoz (vagy esetleg más rovarcsaládba) tartozik, az átkerült a megfelelő helyére. Végül pedig az eredményes munka következményeként egy rovarfiókban szép új feliratok kíséretében, rendben felsorakozott a teljes tűzött szivacsfátyolka-gyűjtemény. Ezután már elég lesz mindössze egy fiókot kihúzni, hogy máris elénk táruljon a teljes, szárazon konzervált és feldolgozott szivacsfátyolka-anyag.

Munkafázisok: a példányok válogatása és határozása, valamint új cédulák készítése,
fotók: Szőke Viktória

Berendezett rovardoboz az új cédulákkal, a meghatározott példányokkal, valamint kihagyott helyekkel a még hiányzó fajok számára, fotó: Szőke Viktória

A rendrakásnak pedig tudományos eredménye is született: egy Bosznia-Hercegovina faunájára új faj. Az eddig meghatározatlan példányok közül ugyanis előkerült kettő, amelyek meghatározása során kiderült, hogy nemcsak a gyűjteményben nem volt eddig meghatározott példány belőlük, de Boszniából sem volt eddig adata a fajnak. Így ez a két példány is elfoglalhatta helyét a berendezett rovardobozban, mégpedig a Sisyra bureschi feliratú cédula előtti, eddig üresen álló helyen.

A Sisyra bureschi példányok új helyükön, fotó: Szőke Viktória

AZ IDŐ SZÖVETÉT IS SZÖVŐ

A Sisyra bureschi szivacsfátyolkafaj a tudományos nevét Dr. Ivan Buresch után kapta, aki neves bolgár entomológus volt, és a bolgár biodiverzitás-kutatás alapítója. A két példányt, amelyek a Kisebb rovarrendek gyűjteményének biodiverzitását növelték, egy korábbi gyűjteményvezető, Steinmann Henrik gyűjtötte 1973-ban, Mostarban. Ezt a Bosznia faunájára új adatot pedig a Folia entomologica hungarica nevű tudományos folyóiratban publikálta jelen blogbejegyzés szerzője – e nevezett folyóirat, amely a hazai rovartan legismertebb lapja, 1884 óta működik.

Érdekes és tanulságos gondolatmenet végére jutottam, ahogy e bejegyzés végére magamnak is összegeztem mindazt a történelmet, ami ebbe a két aprócska rovarba sűrűsödött az idők során. A múzeum gyűjteményeiben pedig millió és millió hasonló vagy még jelentősebb történettel bíró rovar található. A mi dolgunk pedig meghatározni, rendszerezni és megóvni őket, mindezzel pedig „köszönetet tudunk mondani” elődeinknek, akik nélkül a jelen tudományos eredményei nem jöhetnének létre.

[1] Idézet a Vízipók-csodapók c. rajzfilm főcímdalából.