Beszivárgók, nyári hódítók, téli inváziós seregek és visszatelepedők
Tömeges madármozgások hazánkban: avagy mik is azok az inváziós madárfajok?

Bizonyos állatfajok egyedei hatalmas távolságokat tesznek meg évről-évre. Ismétlődő ciklusban követik a megújuló, időszakosan kínálkozó táplálékforrásokat. A madarak a repülés képességével a bolygó legtávolabbi zugaiba is eljutottak: a leghidegebb antarktiszi költőhelyektől az északi sarkköri tundrákig – a legszárazabb sivatagokat és a magashegyek extrém zónáit leszámítva – mindenütt előfordulnak. A vonuló madarak a telelőhelyek kényelmét és gyakran a többi fajjal kialakuló versengést is hátuk mögött hagyva a nyári táplálékbőség kihasználására specializálódtak. Némelyikük akár kontinenseket átívelő utazással keresi fel fészkelőhelyét. Mások ugyan nem repülnek ennyit, de hihetetlen nagy egyedszámuk miatt valóságos inváziós hadseregként jelennek meg Magyarországon. A különböző fajok más okokból, más stratégiát követve, és eltérő időtartamra jelennek meg. Egyesek lépésről lépésre terjedve tartósan telepednek le, míg mások ideiglenesen, vagy évi rendszerességgel, vagy csak bizonyos körülmények együttállása esetén jelennek meg.

kavargo_darvak_2013_dsc_4654_cropped_1200.jpgKavargó darvak (fotó: Fuisz Tibor István)

Írta: Fuisz Tibor István (Madárgyűjtemény)

Mit nevezünk inváziós fajnak?

Könnyű eltévedni a meghatározások között, hiszen idegenhonos inváziós fajoknak azokat a gyakran ember által behurcolt növény- és állatfajokat nevezzük, amelyek természetes ellenségek és paraziták híján képesek tömegesen elszaporodni, és akár az őshonos fajokat is kiszorítják az élőhelyükről. Ilyen faj a növényvilágban például az igénytelen, tőről sarjadzással szaporodó japán keserűfű (Fallopia japonica), amelyet 1823-ban egy hollandiai botanikus kertbe ültettek. Pár év alatt elterjedt Hollandiában, majd egész Európát lerohanta. A hazai állatvilágban inváziós fajnak tekintjük például az Amerikából behurcolt burgonyabogarat (Leptinotarsa decemlineata), az amerikai fehér medvelepkét (Hyphantria cunea) vagy a naphalat (Lepomis gibbosus). A behurcolt növények és rovarok gyakran károkat okoznak a mezőgazdaságnak, és visszaszorításuk óriási anyagi erőforrásokat emészt fel. Még nehezebb az olyan fajok megítélése, amelyek bár idegenhonosak, és gyorsan szaporodnak, de a hazai élővilág szerves részévé váltak, és fontos gazdasági szerepük is van. Gondoljunk csak a homok megkötésében egykor alapvető szerepet játszó fehér akácra (Robinia pseudoaccacia), amely fontos építési alapanyag, és remek mézet ad, vagy az olyan vadászható fajokra, mint a fácán (Phasianus colchicus), muflon (Ovis musimon) és dámszarvas (Dama dama). Az elmúlt években komoly vitákat váltott ki az akác visszaszorítására tervezett ültetési tilalmára vagy a muflonállomány radikális csökkentésére vonatkozó javaslatok felvetése.

A fentiekkel szemben a tömegesen, inváziószerűen megjelenő madárfajok azok a nagy tömegben ide vonuló madarak, amelyek csak ideiglenesen jelennek meg egy-egy területen. Persze az éles elválasztás az egyes kategóriák között nem is olyan egyszerű, hiszen az Európában máshol már inváziósan terjeszkedő kanadai lúd és a mandarinréce Magyarországon még ritkaság, a fácán már a hazai fauna elfogadott eleme, a daru pedig tömeges átvonulóból – örvendetes módon – ismét fészkelő madarunk lett.

Beszivárgók: a balkáni gerle Magyarországon

A galambok körében több példát találunk arra, hogy egyes fajaik elképesztő tömegben és területen fészkelnek. A Föld valaha élt egyik leggyakoribb madara a vándorgalamb volt. Az embernek azonban sikerült kiirtani ezt az Észak-Amerikában honos fajt, az utolsó példány egy állatkertben pusztult el 1914-ben. Ezzel párhuzamosan a világ egyik legelterjedtebb és talán legnagyobb létszámú madárfaja lett az emberekhez kiválóan alkalmazkodó parlagi galambból kitenyésztett házigalamb. Újra visszavadult populációi a nagyvárosokat benépesítve szinte egész évben szaporodnak, és hatalmas mennyiségben lepik el a tereket és parkokat. Szerencsére számos metropoliszban a vándorsólyom (Falco pereginus) – a szinte kimeríthetetlen táplálékforrásra alapozva megélhetését – még éjszaka is vadászik a túlszaporodott városi galambokra. A galambok rendszerint csak két tojást raknak, viszont évente több alkalommal is költenek.

Az eredetileg Ázsiában őshonos balkáni gerle Törökországtól Indiáig költött, majd az 1900-as évek elején észak-nyugatra és keletre is kezdett elterjedni. Mára Kínáig és Dél-Koreáig hatolt előre, sőt, Portugálián keresztül Észak-Afrikába is eljutott. Magyarországon először 1930-ban jelent meg a Balkán-félsziget felől kiinduló hódító útja során. A fokozatosan észak felé húzódó faj mára az ország teljes egészét benépesíti, Európában az Egyesült Királyság északi szegletéig és a Skandináv-félsziget északi részéig jutott el. Hazánkban évente akár 4-5 alkalommal, még télen is költhet.

balkani_gerle_teljes_alakosportre_fti3564_fele.jpgBalkáni gerle (fotó Fuisz Tibor István)

A fák mellett a városi épületek, tetőszerkezetek, ereszcsatornák is alkalmas fészkelőhelyeknek bizonyultak. Mivel gyommagvakkal és gabonával táplálkozik, a gabonatermelés terített asztalt kínál a balkáni gerlének. Ennek köszönhetően hazai állománya 290000-380000 párra tehető. A városi parkok és mezőgazdasági táblák környékén a leggyakoribb faj, és sok helyen sajnálatos módon kiszorítja az őshonos vadgerlét.  

Nyári hódítók: a pásztormadár

A seregélyfélék (Sturnidae) családjának legfejlettebb képviselői vegyes (gyümölcs és rovar) táplálékot fogyasztanak. Az elsősorban erdei életmódot folytató ősi alakokhoz képest a nyílt, rövidfüvű élőhelyekhez alkalmazkodva különleges táplálkozási módszert „fejlesztettek ki”: a nyitott csőrrel próbálgatást. A madár a csőrét erőteljes mozdulattal a talajba fúrja, ott kinyitja, majd speciális izmok a szemét beforgatják, és megnézi, talál-e ott valamilyen táplálékot. A seregélyeknek ezért nemcsak azok az izmai erősek, amelyekkel a prédát elkapja, azaz a csőrét zárja, hanem azok is, amelyek a csőr nyitásáért felelősek. Ez a táplálkozási mód lehetővé teszi, hogy a talajban élő rovarlárvákra is hatékonyan vadásszanak. Ezeknek a fajoknak a mezőgazdasági területek kialakítása, a rövid füvű legelők terített asztalt kínálnak.

seregely_szederrel_2014_dsc_8828_cropped_1200.jpgSeregély szederrel a csőrében (fotó: Fuisz Tibor István)

Hazánkban az őshonos seregély mellett gyakran felbukkan látványos színezetű rokona, a pásztormadár (Pastor roseus) is, mely Kelet-Európa és Ázsia sztyeppéin, félsivatagos területein honos. Fő tápláléka a sáska, ennek elszaporodó populációit követve egyes években jellemző fészkelőterületeitől messze eltávolodva is tömegesen jelenhet meg. A Kárpát-medencében csak a sáskajárásos években bukkan fel, máskor egyetlen példánya sem jut el hozzánk. Az inváziós években általában május környékén jelennek meg a pásztormadárcsapatok hazánkban, és ha sok a táplálék, elsősorban az Alföldön, a Hortobágy nádtetős gazdasági épületeiben, hodályokban, istállókban nagy telepekben fészkel.

512px-rosy_starling_pastor_roseus_8079444740.jpgPásztormadarak (fotó: Ron Knight, forrás: commons.wikimedia.org, licenc: CC BY 2.0)

Téli inváziós seregek: a csonttollú

A csonttollú a hazai fauna egyik legszebb madara. Elterjedési területe Európa, Ázsia és Észak-Amerika északi, tűlevelű fafajokkal borított övezete egészen az északi fahatárig. Magyarországon változó számban, rendszeres téli vendégként jelenik meg. Fészkelőterületén elsősorban rovarokkal táplálkozik, télen bogyókat, terméseket fogyaszt. A hozzánk nagy tömegben érkező madarak leginkább magokkal, gyümölcsökkel, bogyókkal táplálkoznak a temetőkben, parkokban, bokrosokban és erdőszéleken. Az ostorménfa, madárberkenye, japánakác és fagyöngy bogyóit különösen szereti, de fogyasztja a vadrózsa, kökény és som terméseit is. Akkor számíthatunk Magyarországon tömeges felbukkanására, amikor a fészkelőterületeken a magas szaporodási siker gyenge bogyóterméssel párosul. Ilyenkor a táplálékhiány miatt tömegesen hagyják el északi fészkelőterületeiket, és délre indulnak.

csonttollu_fti_kicsi.JPGCsonttollúak téli csapata (fotó: Fuisz Tibor István)

Visszatelepedők: a költőből vonuló, majd újra költő daru

A hazai madárfauna talán leglátványosabb "vonulástörténetét" mutatja a daru (Grus grus). A nagy folyamszabályozások előtt fészkelő madárfajunk volt, de 1910-től hosszú ideig csak az európai állomány Finnországtól keletre fészkelő részének vonuló csapatai jelentek meg hazánkban tavasszal és ősszel. Mintegy két évtizede kezdődött az a folyamat, amelynek során kedvező téli időjárás esetén a hómentes időszakban egyre több átvonuló csapat marad itt sokáig, sőt enyhe teleken akár át is telel. Táplálkozni a füves területekre és vetésekre járnak, az éjszakát a kiöntéseken, lecsapolt halastavakon töltik.

darvak_fti_kicsi.jpgDarvak a Hortobágyon (fotó: Fuisz Tibor István)

A Hortobágyon korábban pár ezres létszámban megjelenő darvak létszáma napjainkra meghaladja a százezret. A 2010-es évektől folyamatosan érkeznek jelentések átnyaraló egyedekről is, 2015-ben pedig már bizonyítottan fészkelt hazánkban. A Marcal-medencében megtalálták fészkét és fiatal fiókáit is, és 2019-ben is fényképeztek Magyarországon fiókákat vezető példányokat. Ezzel a daru teljes kört járt be: eltűnése és szórványos áttelelése, illetve átnyaralása után Magyarországon ismét költő madár lett, és az itt fészkelő madarak száma remélhetőleg gyarapodni fog.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mttmuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr1415974750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BOAR 2020.07.08. 15:16:50

A csonttollú invázió dögvészt és halált jelent...

Hirdetés

Facebook oldaldoboz

Friss témák

Szerzők

Naptár

augusztus 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31