Írta: Fuisz Tibor István

A tudományos bestsellerek világában igazi szenzáció volt Mark Avery: „A Message from Martha: The Extinction of the Passenger Pigeon and Its Relevance Today” (Üzenet Martha-tól: Tanulságok a kihalt vándorgalambról) című könyvének megjelenése, amit a faj kipusztulásának centenáriumára írt a szerző.

A könyv megdöbbentő tanulsága, hogy a kihalás sorsára jutott madárfajok általában röpképtelenek, szigetlakók, korlátozott területen fordulnak elő, ám ezek közül egyik sem volt igaz a vándorgalambra. Sőt, kipusztulásával több egyed tűnt el bolygónkról, mint az összes többi (129) ismert modern madárfaj kihalása során.

Vajon hogy következhetett be ilyen katasztrófa? Talán egy rejtélyes betegség irtotta ki őket? Erre semmilyen jel nem utal. Vagy a táplálékául szolgáló magvakat megtámadó gomba lehetett az ok? Erre sincs bizonyíték. A vándorgalamb sorsát a kíméletlen vadászat és a fészkelőhelyét biztosító erdők letarolása pecsételte meg.

1850-ben Simon Pokagon, az akkor 20 éves potawatomi törzsfőnök csodálatos élményt élt át, amelyről élete alkonyán így írt: „A Manistee-folyónál vadásztunk, mikor a távolból robajló, vagy inkább mennydörgésszerű hangot hallottunk. Mintha több ezer vágtató ló patája csattogott volna a földön. De az ég derült volt, sehol egy felhő. A hang egyre erősödött és közeledett. Megdöbbenten meredtem az égre, és a vándorgalambok több milliónyi egyede tömör falként zúgott el felettem.”

A vándorgalamb Észak-Amerika, de talán a Föld egyik legnépesebb madárfaja volt. 1866-ban Ohio államban megfigyeltek egy vándorgalambrajt, amely másfél kilométer széles arcvonallal közelített a megfigyelők felé. Az 500 kilométer hosszú csapat 14 óra alatt repült át a megfigyelő pont felett. A becslések szerint három és félmilliárd madár alkotta a csapatot.

A vándorgalamb a Sziklás-hegységtől keletre és Kanada középső déli részétől délre költött Észak-Amerikában, elsősorban az Appalache-hegységtől északra. A telepesen költő madarak egy-egy fán néha akár száz fészket is építettek. A legnagyobb egybefüggő fészkelőterületet Wisconsin állam középső részén fedezték fel 1871-ben: ez a telep 2200 négyzetkilométeren terült el, az itt élő madarak létszámát 136 millió egyedre becsülték.

Egyes indáin törzsek szent madárként tisztelték a vándorgalambot

A hatalmas rajok vadászata előtt áldozatot kínáltak az isteneknek. A huronok azt hitték, hogy tizenkét évente őseik szellemei vándorgalambbá változnak, és az elejtett madarak elfogyasztásával rituálisan egyesülhettek őseikkel. Az alacsonyan szálló vándorgalambokat elhajított kövekkel, botokkal ejtették el. A fészektelepeken akkor gyűjtötték be a fiókákat, mikor a felnőttek már nem melengették őket, hogy a felnőtt madarakat ne zavarják el a fészektelepekről. Egyes törzseknél a kifejlett madarak megzavarása bűnténynek számított.

Ezzel szemben az európai telepesek tűzzel-vassal irtották a fiókákat és a kifejlett egyedeket is. Mivel a vándorgalambok elsősorban magvakkal táplálkoztak, az európai telepesek mezőgazdasági tevékenységének terjedésével a gabonaföldeken is megjelentek. A telepesek korántsem tekintettek szent állatként erre a fajra, mezőgazdasági kártétele miatt módszeresen irtani kezdték. Ként égettek a fészkek alatt, és a fészekből kihulló,  kén-dioxidtól kábult madarakat összeszedték.

A vándorló rajok vadászata révén talán még nem pusztult volna ki a faj, pedig az európai telepesek hálórendszerekkel, lőfegyverekkel, mérgezéssel ritkították őket. Sőt, egyesek whiskeybe áztatott kukoricával etetve bódították el a madarakat. A feljegyzések szerint egy farmer több száz eladásra szánt disznót hizlalt a leölt galambokkal. Az 1800-as évek végére egész iparág jött létre a vándorgalambok elejtésére, feldolgozására és városokba szállítására. A Michigan állambeli Petoskey-ben 1878-ban csaknem öt hónapon át minden áldott nap 50 ezer madarat öltek meg az egyik fészkelőhelyen. A másodköltésre kényszerülő madarakat is kíméletlenül irtották. Az utolsó néhány szeg a vándorgalamb „koporsójában” az élőhelyeinek elvesztése, illetve a fészekkolóniák tudatos lerombolása volt.  

A kíméletlen húsvadászatnak és a mezőgazdasági károkozásuk miatt indított irtóhadjáratnak köszönhetően a vándorgalamb egyedszáma zuhanni kezdett

Az 1890-es évekre, mikor Pokagon feljegyezte a történetet, már csak pár tucatot számláló csapatokat figyeltek meg. Az utolsó, vadászaton elejtett példányt 1900-ban Press Clay Southworth lőtte légpuskájával az Ohio állambeli Pike megyében. A példányt a helyi seriff felesége tömte ki. Üvegszemek helyett gombokkal ékesítette a madár fejét, így a Gombok (Buttons) becenevet kapta a kitömött madár. A faj végül teljesen kipusztult a természetben.

A „hivatalos” természetvédelem túl későn kapott észbe. ezért a John F. Lacey iowai republikánus kongresszusi képviselő javaslatára elfogadott első természetvédelmi törvény a vándorgalambot már nem menthette meg. A törvény elfogadtatásának egyik indoka épp a vándorgalamb esete volt. Lacey a kongresszusban tartott beszédében kiemelte, hogy

a vándorgalamb, amely korábban több milliós csapatokban vándorolt, mára eltűnt a Föld színéről. Szörnyű példáját szolgáltattuk a mészárlásnak és rombolásnak, ami az egész emberiség számára intő jel lehet. Adjuk most példáját a bölcs védelemnek, hogy a természet megmaradt javait megóvjuk.

Az állatkerti egyedek még két évtizedig fenntartották létezésük csalóka látszatát. Az utolsó vándorgalambcsapatot Charles Otis Whitman professzor tartotta a Chicagói Egyetemen. 1903-ban még egy tucatnyi madara volt, de 1906-ban már csak öt maradt, ugyanis a közös szülőktől származó madarak már nem szaporodtak. Whitman az egyik tojót, Marthát, Cincinatti állatkertjéneknek ajándékozta, az állatkert pedig 15 ezer dollárt kínált annak, aki párt kerít Marthának. Azonban senki nem jelentkezett, így 1914. szeptember 1-jén Martha, az utolsó rabságban tartott vándorgalamb is elpusztult anélkül, hogy valaha is termékeny tojást rakott volna.

A vándorgalambbal kapcsolatos leginkább ellentmondásos kérdés, hogy vajon a faj genetikai módszerek segítségével történő feltámasztása lehetséges, kívánatos-e. Stewart Brand és Ryan Phelan megalapították a kihalt állatok molekuláris genetikai módszerekkel történő feltámasztására a "Revive & Restore„ (Újraélesztés és helyreállítás) projektet. A projekt mintaprogramja, ha úgy tetszik zászlóshajója, épp a vándorgalamb újrateremtése. Egy közeli rokon, a szalagos galamb (Patagioenas fasciata) genomjának lépésről lépésre történő módosításával szeretnék a múzeumi példányokból kivont vándorgalamb DNS-ét rekonstruálni.

A projekt végső célja a faj visszatelepítése az észak-amerikai erdőkbe. A szkeptikusok korántsem ilyen bizakodóak, szerintük egy genetikai módszerekkel újjáteremtett kihalt faj kihelyezése a természetbe rengeteg kérdést vet fel. Véleményük szerint ez semmiben sem különbözik egy új invazív faj megjelenésétől, hiszen az egykori élőhelyek a vándorgalambok nélkül ma már egész más dinamikával működnek. És a valaha nagy tömegben élő, vonuló vándorgalamboknak is a kihalásuk idején létezőtől gyökeresen eltérő rendszerbe kellene beilleszkedniük.

Források:

Wikipedia: https://en.wikipedia.org/wiki/Passenger_pigeon

 / https://www.audubon.org/magazine/may-june-2014/why-passenger-pigeon-went-extinct. /