A virtuális valóság korában ki hinné, hogy Karl May (1842–1912) Winnetou-történetei híres hősének, Old Shatterhandnek a legendás Henry-karabélya ma is megvan még? Ráadásul az író a vasöklű Old Shatterhandet egy magyar honvéd huszár főhadnagyról mintázta, aki az 1848-as forradalom és szabadságharc utáni megtorlás elől Amerikába emigrált.

Írta: Fuisz Tibor (MTM, Madárgyűjtemény)

Pedig a történet így esett, és az emigrációból hazatért Xántus János a kalandos vadnyugati évek után még érdekesebb pályát futott be: 1866–1868 között a Budapesti Állatkert első, alapító igazgatója volt, majd hasonló izgalmakkal kecsegtető expedícióra indult a Távol-Keletre. Gazdag néprajzi és zoológiai, botanikai anyagot gyűjtött, és ennek feldolgozásának szentelte életét. 1872-től Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének őre (mai értelemben igazgatója) volt. A Magyar Nemzeti Múzeum rendkívül gazdag, több ezer példányt tartalmazó anyagot kapott Xántustól – talán legismertebb a Borneóról hazaküldött kitömött orángutánja.

Számos állatfaj róla kapta nevét, többek között a kaktuszkolibri (Basilinna xantusii) és a Xántus-levélujjúgekkó (Phyllodactylus xanti), sőt az éjjeligyíkfélék családja (Xantusiidae) és egy őszirózsaféle növény (Chaenactis xantiana) is őrzi nevét. A Madárgyűjteményben őrzött, általa gyűjtött feketelábú albatrosz (Phoebastria nigripes) a 2019. februári hónap műtárgya.

Xántus János

Xántus János 1825. október 5-én született a Somogy vármegyei Csokonyán. Apja Somogy vármegye főügyésze volt, így nem csoda, hogy Xántus is a jogi pályát választotta. 1847-ben tette le ügyvédi vizsgáját. Az 1848-as szabadságharcban nemzetőrként önkéntesnek állt, tüzértisztként szolgált a pákozdi csatában, majd egészen a huszár főhadnagyi rangig jutott. A szabadságharc bukása után több évnyi börtön várt rá.

Szabadulása után politikai aktivitása miatt menekülni kényszerült: Németországon és Anglián át 1852-ben Amerikába emigrált. A kalandvágyó ifjú itt a boltossegédtől a nyelvtanáron, térképészen és mérnökön át az Egyesült Államok mexikói konzuli posztjáig számtalan állást töltött be. 1852-ben és 1855-ben földrajzi expedíciók térképészeként, illetve a vasúttársaságok pályakitűző mérnökeként jutott el a Vadnyugatra. A két expedíció között tanári állást vállalt a New Orleans-i Egyetemen. A hadseregben is szolgált szanitécként, egyik felettese, William Alexander Hammond sebészorvos hatására figyelme a néprajzi és természettudományi gyűjtés felé fordul.

Xántus János (1825–1894) amerikai tengerész egyenruhában

Gyűjtései és megfigyelései olyan értékűek, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja 1859-ben. Indiana, Oregon és Kalifornia államokban végzett feltáró munkát. Kiemelkedő fontosságú Dél-Kaliforniában, Fort Tejon-ban végzett tevékenysége, ahol a hadsereg tagjaként végezte a terület természetrajzi feltárását. Xántus közbenjárására a gyűjtött anyag egy része amerikai múzeumokból és a Smithsonian Intézetből a Magyar Nemzeti Múzeumba került. A Frivaldszky János igazgató által készített korabeli összesítés szerint 1880-ig érkeztek Amerikából adományok: 72 emlős, 1276 madár – köztük a Xántus által leírt új madárfaj, a Cassini lombgébics (Vireo cassini) –, 294 madártojás, 105 madárfészek, 116 hüllő, 3783 puhatestű, 24 sugárállat és 1608 rovar.

1864-ben konzuli állásából felmentették. Hazatelepült, és az 1866-ben megnyílt Budapesti Állatkert első igazgatója lett. A hivatali kötelmek elől 1868-ban egy osztrák kutató expedícióhoz csatlakozva a Távol-Keletre utazott. Ceylon, Kína, Japán meglátogatása után önállóan indult tovább gyűjtőútra Celebesz és Borneó felé, ugyanis nem tűrte az osztrák tisztek lekezelő bánásmódját, és főleg, mert nem kívánta Bécsnek átadni az általa gyűjtött anyagot. A példányok egy részét maga preparálta, sőt a szállítóládákat is maga készítette. Expedíciója során hatalmas anyag gyűlt össze: kiemelkedő érték volt a kilenc orángután és a jávai orrszarvú, de a mintegy 7000 gerinces és 89 000 gerinctelen állat, 65 000 növény, 400 ásvány, 1000 érem, 500 kézirat, 2690 néprajzi tárgy hihetetlenül gazdag, páratlan kincs a maga nemében. Sajnos gyűjtéseinek jelentős része a múzeumot ért 1956-os tűzvész martaléka lett.

Xántus rajza az orangutánról (Néprajzi Múzeum gyűjteménye)

Az expedícióról 1870-ben tért vissza, és két év múlva a Nemzeti Múzeum néprajzi gyűjteményének őre lett. Haláláig a múzeum alkalmazásában dolgozott. A Magyar Földrajzi Társaság alapításánál is bábáskodott, majd a társaság elnöki tisztét is betöltötte.

Bár a Madárgyűjtemény teljes anyaga, mind a Nemzeti Múzeumban kiállított és a Baross utcai épületben a gyűjteményben tárolt példányai 1956-ban megsemmisültek, a mai napig 5 Xántus János által gyűjtött madárfaj egy-egy példánya gazdagítja múzeumunkat. Ez persze csak töredéke a lelkes gyűjtő által a múzeumba küldött anyagnak. A részben fellelt gyűjteményi kartotékok tanúsága szerint 787 példány szerepelt a leltárkönyvben Xántus-gyűjtéssel. Sajnos a feketelábú albatrosz adatait tartalmazó leírókarton nem került elő – adatai a leltárkönyvvel együtt az enyészeté lettek.

A feketelábú albatrosz

A feketelábú albatrosz a viharmadár-alakúak (Procellariiformes) rendjébe tartozik. Az albatroszokra jellemzően nagy testű (körülbelül 70 centiméter hosszú, szárnyfesztávolsága meghaladja a két métert.), hallal táplálkozó, lábán úszóhártyát viselő madár. Orrlyukai csőszerű képletet alkotnak a csőr felső káváján. A legtöbb madárfajtól eltérően szaglásának nagy szerepe van a táplálék felderítésében. A csőr felett található a tengervíz sótartalmát kiválasztó mirigy. Az albatroszokra jellemző, hogy gyomrukban olajos váladékot termelnek, és ezzel etetik a fiókáikat, de ez az anyag a hosszú tengeri vándorútjaikon energiadús tartalék tápanyagként szolgál. A fiókák a ragadozók ellen úgy védekeznek, hogy a felöklendezett, erős szagú olajjal lehányják őket.

A Xántus által gyűjtött feketelábú albatrosz (Phoebastria nigripes) montírozott példánya a Magyar Természettudományi Múzeum Madárgyűjteményéből (fotó: Fuisz Tibor István)

A legnagyobb fajok szárnyfesztávolsága meghaladja a 3 métert – a madárvilág ma élő képviselői közül testtömegükhöz képest nekik van a legnagyobb szárnyfelületük. A vándoralbatrosz (Diomedea exulans) a maga akár három és fél métert elérő szárnyfesztávolságával pedig rekorder a madárvilágban. Kiválóan siklanak: több mint húsz métert képesek megtenni egy méter magasságvesztés árán. A passzátszélrendszert is kihasználják, hogy a lehető legnagyobb távolságot tehessék meg minimális energiafelhasználással. Ettől képesek az albatroszok hihetetlen repülési teljesítményükre. Szinte erőfeszítés nélkül vitorláznak, csak a fordulók emésztenek fel energiát. Telemetriás vizsgálatok szerint vitorlázás közben szívritmusuk a nyugalmi értékre csökken. A felszálláshoz azonban hosszú nekifutásra van szükségük.

Az albatroszok a tenger vándorai. A nagytestű fajok, miután elérték röpképességüket, akár öt évet is eltöltenek szárazföld érintése nélkül a tengeren, és a vitorlázó repülés közben valószínűleg képesek aludni is. Egy rádióadóval felszerelt szürkefejű albatrosz (Thalassarche chrysostoma) 46 nap alatt körberepülte a földet. Az albatroszokra a szigeteken honos állatfajokhoz hasonlóan a legnagyobb veszélyt az ember által betelepített vagy behurcolt állatok, a macskák, patkányok és egerek jelentik. Az albatroszok sajnos a tengerbe jutott műanyaghulladékot is elfogyasztják, ami elsősorban a fiókák esetében pusztulásához vezethet, és sok felnőtt albatrosz a halászhálókba gabalyodva megfullad.

A feketelábú albatrosz vándorútjai során szinte az egész Csendes-óceánt bejárja a Bering-tengertől az antarktiszi vizekig. Hawaii környékén található trópusi szigeteken költ. Lassú szaporodású, de különösen hosszú életű madár, némelyik egyede akár hetven évig is élhet. A párok látványos tánccal jegyzik el egymást, és rendszerint egész életükre együtt maradnak. Egyetlen tojásukat 65 napos kotlással keltik ki a szülők, a fiókák 2–3 hónapos korban válnak önállóvá. Az ivarérettséget a madarak között feltűnően későn, 5–6 éves korban érik el.