Álló és folyóvizeink partján gyakran találkozhatunk hatalmas, akár a pingpongütő méretét is elérő kagylóhéjakkal, néha akkora tömegben, hogy az a benyomásunk támad: a gerinctelen biomassza oroszlánrészét ez az egy faj teszi ki az adott víztestben.
Amuri kagyló (Sinanodonta woodiana) (fotó: V. Prié/Caracol)
Írta: Fehér Zoltán
Ezek a héjak egy távol-keleti eredetű inváziós faj, az amuri kagyló (Sinanodonta woodiana) héjai. Maga a kagyló valamikor a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben kerülhetett Magyarországra, azonban első dokumentált hazai előfordulási adata csak 1980-ból van, amikor Petró Ede a gyulai vár melletti Csónakázó-tóból begyűjtötte az első hazai egyedet. Felfedezését Petró 1984-ben közölte az Állattani Közleményekben. Bár az amuri kagyló magyarországi felbukkanása akkor nem volt teljesen váratlan, hiszen Sárkány-Kiss Endre a Bihar megyei Cséfán már 1979-ben megtalálta, mégis az új inváziós puhatestűfaj megjelenése akkoriban egyfajta szenzációnak számított malakológus (csigász és kagylász) körökben. Mivel egy, a faunánkra nézve új, ráadásul hatalmas termetű, látványos fajról volt szó, a gyulai Csónakázó-tó abban az évben valóságos búcsújáró hellyé változott, malakológusok egész hada látogatott Gyulára, hogy begyűjtse az új jövevényt.
Amuri kagyló (Sinanodonta woodiana) (fotó: V. Prié/Caracol)
A Magyar Természettudományi Múzeum első hazai példányai is ebből az évből származnak. A viszonylag nagy méretű, de vékony kagylóhéj elöregedése és száradása során feszültség alakul ki a peremmel párhuzamos irányban. Ennek hatására a peremszéli sérülésekből előbb-utóbb óhatatlanul elindulnak sugár irányban olyan repedések, amelyek a kagylóhéjakat idővel teljesen szétrepesztik. A vastagabb héjú és kisebb méretű őshonos kagylófajoknál ez a jelenség sokkal kevésbé jellemző, ezért a gyűjtemény kezelői az amuri kagyló példányainál nem számítottak erre. Sajnos emiatt a korai gyűjtésű amuri kagyló példányaink mostanára igen megviselt állapotba kerültek.
A nagy termetű és vékony héjú kagylófajok esetében ez ellen a jelenség ellen vagy a héjakat összeszorító rögzítő tapaszok segítségével lehet védekezni, vagy folyamatos alkoholban, netán paraffinolajban való áztatással óvhatók meg a kiszáradástól. Ám miután az amuri kagyló mára egyike a leggyakoribb hazai puhatestű fajoknak, ilyen „kiemelt gondoskodás” csak néhány példánynak jár, kiállítási vagy oktatási célra szánt egyedeket sokkal egyszerűbb frissen begyűjteni.
Az amuri kagyló eredeti hazája a Távol-Kelet, elsősorban az Amúr és a Jangce folyók vízgyűjtő területei. Inváziós fajként a hetvenes évek végén került Európába, ahol a kontinens legészakibb és legdélibb részeit leszámítva általánosan elterjedtnek tekinthető. Meghódította Délkelet-Ázsiát (Indokína, Burma, Indonézia) és felbukkant az Egyesült Államokban is.
Amuri kagyló (Sinanodonta woodiana) (fotó: V. Prié/Caracol)
Terjedésének és inváziós fajjá válásának hátterében több tényező áll. Életciklusa korai fázisában apró karmos lárvái (glochidiumok) vannak, amelyek a karmok segítségével halakhoz, elsősorban azok kopoltyúihoz tapadnak. Később a lárvák leválnak az őket utaztató halakról, átalakulnak apró kagylókká, és az aljzatba fúródva megkezdik önálló életüket. Feltehetően Kelet-Európába is potyautasként, a szovjet Távol-Keletről importált növényevő halakon (amur, busa) kerülhettek be lárváik. Az amuri kagyló inváziós fajjá válását széles ökológiai tűrőképessége, azaz igénytelensége nagyba segíti; bár az iszapos aljzatokat preferálja, de többféle aljzaton is képes megélni. A vízhőmérséklet szélsőségeit jobban viseli, mint őshonos versenytársai, a tavikagylók vagy a folyamkagylók, és ahol nagy egyedsűrűségben fordulnak elő ezek a hatalmas termetű állatok, ott olyan mennyiségben szűrhetik ki a lebegő szerves anyagot a vízből, hogy ezzel szabályosan elvonják őshonos versenytársaik elől a táplálékot. Egy amuri kagyló akár 12–14 évig is elélhet, és miután már fiatal korától, mindössze 3–4 centiméteres testméretet elérve kezd létrehozni lárvákat, hosszú élete során utódok tízezreit képes a világra hozni.
Az amuri kagyló a múzeum kupolacsarnokában 2018 novemberében tekinthető meg (fotó: Turcsán Zsolt)
Lehet olyan érveléssekkel találkozni, hogy az említett tulajdonsága miatt az amuri kagylónak komoly szerepe van a természetes vizek öntisztulásában, illetve mesterséges vizekben biológiai szűrőként alkalmazható. Ezzel együtt a helyzet az, hogy az őshonos nagykagylóink visszaszorulásának hátterében álló okok egyike éppen ennek a fajnak az erőteljes térhódítása – emiatt elsősorban kártékony betolakodóként tekintünk rá.
Az amuri kagyló a kiállításban (fotó: Turcsán Zsolt)
Az amuri kagyló a kiállításban (fotó: Turcsán Zsolt)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
