Ha valami igazán közel tudja hozni egymáshoz a népeket, hát az a közös biodiverzitás-kutatás. Az idén végre a Visegrádi országok és a Kaukázus országainak vízirovarászai is erre az útra léphettek a Visegrad Fund jóvoltából. A konzorcium hazai résztvevője múzeumunk; a projekthez budapesti anyaintézményünk majdnem minden vízirovarásza  – azaz jelen bejegyzés szerzője – nagy lelkesedéssel csatlakozott.

A Rioni középső folyása Grúziában (fotó: Murányi Dávid)

Írta: Murányi Dávid (Kisebb rovarrendek gyűjteménye)

A hangzatos „V4 & Eastern partnership cooperation in biodiversity conservation for human wellbeing” névre hallgató, a Visegrad Fund által támogatott projekt mind a négy visegrádi ország, valamint Grúzia és Azerbajdzsán egy-egy kutatóintézményének részvételével indult. Előzménye a konzorciumot vezető szlovák kollégák 2015-ös örményországi kutatóútja – sajnos Örményország a jelen projektből kimaradt, egy le nem zárt háború résztvevőit még a biodiverzitás nevében sem lehet egy zászló alá hozni.

A projektnek hármas célja van: egyrészt, aktív kooperációban dolgozó kutatócsoport kiépítése a hat ország vízirovarászainak közreműködésében. Másrészt, a biodiverzitás-kutatások jelentőségének sulykolása, mibenlétének megismertetése az általános iskolától az egyetemekig terjedő kaukázusi tanulóifjúság körében; ezekre workshopokat és terepi bemutatókat szervezünk. Végül, de nem utolsó sorban azt is belecsempésztük a projektbe, hogy biodiverzitáskutatást is végezzünk, azaz belevethessük magunkat a tágan értelmezett Kaukázus patakjaiban élő rovarvilág feltárásába.

A résztvevő kutatókat az álkérészek, kérészek, vízhez kötött kétszárnyúak és a bolharákok iránti olthatatlan lelkesedés jellemzi. Hozzá kell tenni, hogy vagy-vagy, ami ugyan még mindig azt jelenti, hogy mindannyian közömbösen viseltetünk a száraz élőhelyek és az állóvizek iránt, de még ez sem jelent akkora összhangot, hogy ne lenne frakciózás a legfelső források és a nagyobb folyóvizek kedvelői között.

Álkérészes-kérészes keménymag a kép jobb oldalán a szerzővel...

...és mindenki más is munkában

A rend kedvéért álljon itt a konzorcium tagjainak listája is: a konzorcium vezetője a szlovákiai University of Presov, grúz partner az Ilia State University, az azeri pedig a National Academy of Sciences of Azerbaijan; további V4 résztvevők a cseh University of South Bohemia, a lengyel University of Lodz, valamint (magunkat szerényen a végére hagyva) a Magyar Természettudományi Múzeum.

GRÚZIA

A projekt keretében az első útra az elmúlt hetekben, szeptember 13. és 26. között került sor.

Az első két (vagy inkább másfél) napot Tbilisziben töltöttük, autóbérléssel és hivatalos procedúrákkal, majd az Ilia State University természettudományi fakultásán tartott első (rendkívül jó hangulatú) workshoppal. A második éjszakát meghiúsult fénycsapdázás szomorította, de legalább kiderült, hogy öreg kis sátram még kitűnően bírja mind a felhőszakadást, mind a szélvihart.

A Dzirula folyó Grúziában (fotó: Murányi Dávid)

Aztán elindultunk Kutaiszi városa felé, egy időre átlépve a Kaszpi vízgyűjtőjéből a Fekete-tengerébe. Kutaiszi a Rioni folyó partján, a Nagy-Kaukázust a Kis-Kaukázustól elválasztó keskeny alföldön fekszik. A több ezer éves város arcán súlyos sebeket hagyott a Szovjetunió, de szerencsére az elvtársak sem tudtak mindent elcsúfítani: a belvárosban lévő szállásunk kertjében például karsztforrás fakadt, benne vakbolharákokkal és forráscsigákkal.

A Rioni egyik mellékvize (fotó: Murányi Dávid)

Kutaisziből kiindulva két gyűjtőnapot a Nagy-Kaukázus, egyet pedig a Kis-Kaukázus közelebbi vonulataiban töltöttünk. A Nagy-Kaukázus déli lába itt alacsony karsztvidék, amelyen átjutva a középmagas, 2000 méter fölé nyúló vonulatokba érünk, ezek mögött már az orosz határvidéket alkotó, 4000 méter fölé nyúló főgerinc magasodik. A városba és városból való hosszú autókázást elkerülendő, többen inkább a karsztvidéken maradtunk éjszakára, de a legmagasabb régiókba így sem jutottunk el – részben a Sztálin-szobrokkal szennyezett (de egyébként igen hangulatos) falvakon át kanyargó utak lassúsága, részben a már közepes magasságokban is ellenállhatatlannak bizonyuló vízfolyások miatt. Hát igen, ha az ember először jár egy területen, akkor túlságosan nagy lelkierő kellene ahhoz, hogy célirányosan elhajtson a nagyon jó élőhelyek mellett, a még náluk is jobb, magashegyi vízfolyások felé... A Kis-Kaukázusba tett egynapos utunk kevesebb ilyen jellegű kihívással járt, mert itt nem is akartunk túljutni a legközelebbi, 2000 méterig nyúló vonulaton.

Erdei patak a Nagy-Kaukázus karsztos hegylábán (fotó: Murányi Dávid)

Sátrak a Nagy-Kaukázus lábánál (fotó: Murányi Dávid)

A Malaise-csapda helyettünk is dolgozott volna, ha szét nem rombolják (fotó: Murányi Dávid)

Utunk első felét a Kutaisi University hallgatóinak tartott (az előzőnél sokkal kevesebb érdeklődésre számot tartó) workshop zárta, aztán indultunk vissza Tbiliszibe, hogy bérelt autóinktól megszabadulva vonatra szálljunk Baku felé.

AZERBAJDZSÁN

A következő hajnal már az Absheron-félsziget sivatagi tájain ért minket, a Bakuba tartó éjszakai vonaton. Innét egyenesen tartottunk Lenkoran, az ország délkeleti csücske felé, miután újra autókat béreltünk és egy délelőtt alatt leróttuk hódolatunkat mind a poszt-szovjet, mind az EU bürokrácia képviselői előtt – hja, pályázati pénzen utazunk, mindennél fontosabb a megfelelő számlák beszerzése és a megfelelő engedélyek hitelesítése.

Lenkoran szintén több ezer éves múltra visszatekintő, ennek ellenére sem igazán szépnek, sem igazán érdekesnek nem mondható város az iráni határtól kevesebb, mint ötven kilométerre. Fölötte magasodik viszont a Talish-hegység, amelyben gyűjteni mindnyájunk régi vágya volt. A Talish a tágan értelmezett Elburz legnyugatibb vonulata, amely az Elburz Kaszpira lejtő északi részével együtt otthont ad a Hirkáni-erdőnek nevezett különleges ökorégiónak. A Hirkáni-erdő nagy része mérsékelt övi esőerdő, amely a tenger szintjétől néhány ezer méter magasságig hatol fel, majd felette félsivatagos magashegyi élőhelyek váltják fel az erdőt, sokszor igen éles átmenettel. Ezek az erdők igen elszigeteltek az Elburz vonulataihoz nyugat felől érintkező Kis-Kaukázus, és a kelet felől érintkező Kopet-dag erdős élőhelyeitől, dél felé pedig már maga az Elburz déli sivatagos völgyei elvágják a kapcsolatot.

Banner a végeken – terepi bemutatóra készülünk az azeri-iráni határvidék hegyeiben (fotó: Murányi Dávid)

Kutaiszi környékéhez hasonlóan itt is három napunk volt gyűjtésbe feledkezni. A Talish azonban lényegében Lenkoran határában kezdődik és jóval kisebb kiterjedésű, mint a Kutaisziből elérni kívánt vonulatok, szóval itt a távolságot valóban, mint üveggolyót megkaptuk. És nagyszerű, változatos patakok keresztezték utunkat lépten- nyomon. A gyűjtést csak az eső nehezítette, amely egy teljes napon át sem kímélt minket, de hát esőerdőben voltunk...

Vízesés a Talish-hegység alacsonyabb régiójában (fotó: Murányi Dávid)

A Talish-hegység magasabb régiója már félsivatag, igen kevés folyóvízzel (fotó: Murányi Dávid)

Lenkoranban és környékén workshopot tartottunk nem csak a Lankaran State University, de egy általános iskola tanulói részére is hegyvidékeik vízi élővilágáról, valamint egy Anboba nevű hegyi faluban az iskolásokat magába a patakjukba is bevezettük.

Workshop a Lankaran State University természettudományi karán (fotó: Murányi Dávid)

BIODIVERSITY MATTERS

A 2015-ös örményországi út eredményeként mind az országra, mind a teljes kaukázusi régióra új rovarfajok kerültek elő, valamint leírtak két, a tudomány számára addig ismeretlen faj. Mostani utunk anyagai még feldolgozásra várnak, de szinte biztos, hogy további új fajok lapulnak fioláinkban. A kaukázusi régió (beleértve a Nagy-, és a Kis-Kaukázust, valamint az Elburzt és a Kelet-Pontuszt) vízi gerinctelen faunája igen kevéssé ismert. Eddig például összesen 66 álkérész faj került elő innen, holott a már jobban feltárt régiók faunájából kiindulva mintegy 300 faj előfordulása valószínűsíthető.

Álkérész kopogtatóernyőn (fotó: Murányi Dávid)

Egy kaukázusi faj, a kaukázusi gyöngy (Perla caucasica) lárvái (fotó: Murányi Dávid)

Amíg ilyen hiányos a tudásunk a Kaukázus faunájáról, addig szóba sem jöhet az, hogy az ott élő fajok ökológiai igényeit részletesen megismerjük, főként pedig, hogy a belőlük szövődő ökoszisztémák működését megértsük. Mindeközben az erdőirtás, a folyók tározókba tördelése és a források vízvezetékbe terelése még annál is ijesztőbb mértékben folyik, mint amit Magyarországon vagy a Balkánon tapasztalunk. Ha nem igyekszünk a Kaukázus vízi faunájának feltárásával és a biodiverzitási gócpontok körvonalazásával, akkor esély sincs arra, hogy még időben hathatós intézkedések történjenek megőrzésük, ennek kapcsán pedig a víz minőségének fenntartása érdekében. Biodiversity matters – Mert a biodiverzitás igenis számít!

A projektről több képet és információt találhatsz a Facebookon:
https://www.facebook.com/BiodiversityCaucasus/ és a Twitteren
https://twitter.com/biodiversity_ca